Tisztelt MESZK Elnökség!
Meg kell, hogy szólítsalak Benneteket. Én a porszem, én az egyszerű ápoló. Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban. Rajtatok és rajtunk. Azon, hogy miért állunk most a barikád két oldalán. Mert ott állunk.
Feketék a gondolataim Kedves Elnökség!
2010-ben kötelező lett újra a tagság. Hívhatnánk úgyis, hogy kényszertoborzás zajlott kormánytámogatással. Visszaléptünk. Visszaléptünk, mert kellett.
Mi történt azóta?
Semmi. Fizetjük a tagdíjat. Fellátogatunk az oldalatokra egy-egy e-továbbképzés miatt.
Már ez is megalázó – Nincs a nővérkének pénze, nosza oldjuk meg a problémát! Ha így, hát így!
Vannak néha küldöttgyűlések. Oda elmennek, ha elmennek a küldöttek. Aztán senki nem kérdezi meg, hogy mit csináltak, miért csinálták.
Nincs, még mindig nincs jóváhagyott, törvényben rögzített kompetenciánk. Mindenki úgy és azt végzi, amire a felettesei utasítják. Sokan nem is tudják, hogy börtön lehet a vége.
De most hagyjuk ezt. Van most még ettől is fontosabb.
Hol vagytok? Hol voltatok akkor, amikor észre kellett volna venni a bajokat? A karikás szemeket? A szakdolgozók 2-3 munkahelyét, melyből esetleg mindkettő, mindhárom bejelentett! Hol voltatok, amikor észre kellett volna venni, amikor szóvá kellett volna tenni a tucatnál is sokkal több alkalmatlan ápolási vezetőt? A rengeteg erőszakot, ellenünk, a kollégáink ellen? Hol voltatok, amikor a katasztrofálisnál katasztrofálisabb ötletelésekkel kergetett minket őrületbe a hatalom?
Hol vagytok most? Hol vagytok, amikor MI ITT VAGYUNK?
Most van az utolsó lehetőségünk az egységre. Utolsó lehetőségünk az agonizáló egészségügy megmentésére. A betegeink megmentésére! Magunk megmentésére!
Ha most nem, akkor sohasem. Akkor utolsó lehetőségként feladhatjuk az utolsó kenetet. Az utolsó közülünk pedig lekapcsolja a lámpát és csendesen bezárja maga mögött a kaput. A magyar emberek gyógyulásának kapuját.
De ezt nem akarhatjátok!
Velünk egyetemben Ti is az ápolásra, a gyógyításra esküdtetek.
Mi tartjuk a fogadalmat.

Azt mondjátok, a fekete póló lázadás.
Én azt mondom: Spartacus. Széljegyzetben azért megjegyzem, hogy abban dolgozom, dolgozunk, amink van, Olcsó kínai papucsban, second hand ruhában. A sok darab óccó, biztos jó hatású.
Azt mondjátok, hogy nincs jó hatással a betegekre a fekete. Én azt mondom, az nincs jó hatással rájuk, ha nincs nővér a bajait segíteni.
Ti nem láttátok a szakmabelieket a Normafánál. Én láttam. Nektek még civilként sem volt egy közös séta fontos velünk. Az élet ment ott. Mindannyiunk élete. Kicsiké, nagyoké, időseké, fiataloké. A mi életünk értük, értünk. Mi már értjük. Mentek a magyar Lámpás Hölgyek és mentek a magyar Lámpás Fiúk is. Mert nekünk ilyenjeink is vannak!
De semmi baj. Minden megjavítható.
Nyújtom a jobb kezem. A békét nyújtom. A békét, az egyetértést, az egymás előtti főhajtás lehetőségét. A társaim is nyújtani fogják, ha azt mondjátok: Igen, megyünk Veletek!
Kedves Kamara! Fogadd el, hogy EGYSÉG LETT A TAGSÁG! De ez nem a Te tagságod. Ez a miénk. De várunk közénk! Döntsd el, hogy kivel vagy!

Mi nem erőltetjük. Nekünk nincs visszaút. Mi értjük. A betegeink értik.
Ti értitek?
(Fb)