Amerikai játszma Ukrajnában

Zbigniew Brzezinski szerint Oroszország Ukrajnával együtt nagyhatalom, Ukrajna nélkül semmi. A kiváló amerikai stratéga megállapítását az idő vagy igazolja, vagy cáfolja, de az eddig történteket mindenesetre megmagyarázza.

Történelmi ismereteink alapján rendkívül rossz jel, hogy az ukrán kormány eltörölte az ország semlegességéről szóló, négy évvel ezelőtti döntést, és lényegében napirendre tűzte a NATO-hoz való csatlakozást. Petro Porosenko elnök és a mögötte álló erők rendkívül kockázatos lépésre vállalkoztak. Nyilvánvaló, hogy Oroszország nem engedheti meg, hogy a vele szomszédos Ukrajnába – ahol ráadásul 12 millió orosz él – az Egyesült Államok adott esetben atomfegyvereket telepítsen. A kijevi deklaráció nyilvánvaló provokáció. Vajon Obama eltűrné, hogy Kína vagy Pakisztán atomfegyvereket telepítsen Kanadába? Már a kérdésfeltevés is abszurd. De akkor miért gondolja az Amerika-barát Porosenko, hogy az orosz birodalomnak tudomásul kellene vennie egy ilyen fenyegető lépést? Ki veszélyezteti itt a világbékét? Ki a valódi provokátor? Oroszország? Aligha.
NATO-bővítés: a Nyugat megszegett ígérete

Köztudott, hogy a német újraegyesítésért cserébe korábban az amerikaiak elfogadták Gorbacsov kérését, amely szerint a NATO keleti határa Németország keleti határáig tart majd. Az Egyesült Államok és a NATO csúnyán becsapta Oroszországot, hiszen szép lassan mindegyik volt szocialista ország NATO-tag lett. Mindössze Ausztria és Finnország maradt semleges a térségben. Oroszországnak már korábban is meglett volna minden oka, hogy tiltakozzon a NATO agresszív terjeszkedése ellen, de Ukrajna hovatartozása már stratégiai jellegű és hadászatilag is döntő kérdés. A konfliktus valódi előidézője a NATO, pontosabban az Egyesült Államok felelőtlen kísérlete Oroszország katonai bekerítésére.

Az amerikaiak egyre vadabbul támadják Moszkvát, miközben erős nyomás alatt tartják az Európai Uniót, és rákényszerítik, hogy egyre komolyabb szankciókkal lépjen fel Oroszország ellen, valamint támogassa az oligarchák uralta mai ukrán vezetést. A hidegháborús helyzet előidézője és haszonélvezője egyértelműen az Egyesült Államok, hiszen a szankciós politika negatív gazdasági következményeinek 90 százaléka az uniót sújtja. Árulkodó, a lényeget feltáró mondat a luxemburgi külügyminiszter egyik nyilatkozata, aki szerint „az orosz–amerikai ellentétet az Egyesült Államok az Európai Unióval fizetteti meg”.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Oroszország és az EU az 1990-es évek végétől egyre intenzívebb politikai, de főként gazdasági együttműködésbe kezdett. A Berlin–Moszkva kapcsolat szorosabbá válása nem kerülte el Washington figyelmét, nem véletlen, hogy az Egyesült Államok többször rosszallását fejezte ki a nagy volumenű gazdasági szerződések megkötésekor.

De a Párizs–Berlin–Moszkva tengely létrejöttének megakadályozása is elemi amerikai érdek, hiszen a Kína által jelentett kihívás mellett az Egyesült Államok nem engedheti meg magának egy önálló entitásként fellépő, az EU-t és Oroszországot is magába foglaló – az idén január elsejével megalakult Eurázsiai Gazdasági Uniónál szélesebb – szövetség megszületését, amelyik előbb-utóbb nyilván a saját érdekeinek megfelelően kezdene politizálni. Azért fordított ötmilliárd dollárt Ukrajna destabilizálására, hogy a gazdaságilag és kulturálisan egymásra utalt Európai Unió és Oroszország további közeledését még időben leállítsa, és megakadályozza egy új – rivális – geopolitikai erőközpont kialakulását. Úgy tűnik, az európai politikai elit még nem lát át a szitán, és komolyan gondolja, hogy itt Oroszország volt az agresszor, és nem a Majdan téren lezajlott események szervezői és a különböző neonáci csoportosulásokkal együtt fellépő – a demokratikusan megválasztott kormány ellen uszító – amerikai politikusok, köztük John McCain szenátor.

A nyugati és a magyar politikai osztály tagjai nem hajlandók tudomásul venni az ukrán oligarchák nemzetárulással felérő végtelen korruptságát és erkölcstelenségét. Az ukrán parlamentben ma – a gyorsan lezajlott mezcsere után – ugyanazok ülnek, akik korábban már irányították az országot, az oligarchák lényegében csak újraosztották a szerepeket. A mai nyugatbarát ukrán demokraták a korábbi kormányok miniszterei és tisztségviselői voltak. A jelenlegi elnök, Petro Porosenko az elűzött Viktor Janukovics embere volt, a miniszterelnök Arszenyij Jacenyuk pedig a korrupciós ügyek miatt börtönbüntetésre ítélt Julija Timosenko pártját vezette.
Ki küldte a mesterlövészeket?

Most mindenki úgy tesz, mintha nem tudna az ukrán fővárosban lezajlott véres puccsról, amelynek következtében hatályon kívül helyezték a minden érdekelt fél által aláírt szerződést. Kijevben 2014. február 21-én este a francia, a lengyel, a német és az orosz külügyminiszter jelenlétében megállapodást írt alá Viktor Janukovics akkori államfő, Arszenyij Jacenyuk, a Haza, Vitalij Klicsko, az UDAR (Ütés) és Oleh Tyahnibok, a Szvoboda Párt elnöke.

Megegyeztek a harcok felfüggesztésében és demokratikus választás megtartásában. A megállapodás után órákkal máig azonosítatlan mesterlövészek nyitottak tüzet a Majdanon tartózkodókra. Megöltek 14 rendőrt, 45 tüntetőt, a megsebesítettek száma 85 volt. Az ezt követő zűrzavarban Viktor Janukovics elmenekült, ezután Olekszandr Turcsinov és Arszenyij Jacenyuk vették át az irányítást. Máig nem tudjuk, ki küldte a békés átmenetet lehetetlenné tevő mesterlövészeket, és miért nem hagyták Viktor Janukovicsot az órákkal korábban aláírt szerződésnek megfelelően konszolidált körülmények között távozni. Egy lehallgatott telefonbeszélgetés szerint Urmas Paet észt külügyminiszter kijevi látogatását követően azt közölte Catherine Ashstonnal, az EU kül- és biztonságpolitikai képviselőjével, hogy „egyre erősebb az a vélekedés, hogy nem Janukovics állt a mesterlövészek mögött, hanem valaki az új koalícióból”. Oliver Stone, a híres amerikai filmrendező, aki dokumentumfilmet készít az ukrán eseményekről, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) szerepvállalását sem tartja kizártnak. Egy dolog biztosnak tűnik: Viktor Janukovics akkori elnök részéről rendkívül ésszerűtlen és életszerűtlen lett volna egy ilyen tömeggyilkosság elrendelése. De az Ukrajnában létrejött polgárháborús helyzet egyik legtragikusabb eleméről, a malajziai légitársaság Boeing típusú utasszállító gépének lelövéséről sem tudunk semmi biztosat. A katasztrófa után nem sokkal az amerikaiak közölték, hogy műholdas megfigyelő rendszerük segítségével azonosították az elkövetőt, de bizonyítékokkal a mai napig nem szolgáltak. Ezután a szakadár orosz csoportokra terelődött a gyanú, de a Hollandiában – a roncsok alapján – elvégzett szakértői vizsgálat eredményeként nem zárható ki az sem, hogy a gépet nem rakétatalálat érte. Ezt valószínűsíti, hogy az egyik áldozaton gázmaszkot találtak. Pillanatnyilag az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az utasszállítót az ukrán hadsereg egyik repülőgépe lőtte le. Erre utal az Egyesült Államok illetékeseinek, valamint az atlantista irányultságú médiumoknak a hallgatása is.

A Viktor Janukovics elmenekülése utáni új parlament egyik első intézkedése volt a nyelvtörvény módosítása, aminek következtében a magyar nyelv sem használható hivatalos nyelvként. A „nyugatbarát” kormány ígéretét megszegve, a nyugati értékek megcsúfolásaként, a választókerületek átalakításával tette lehetetlenné a kárpátaljai magyarok parlamenti képviseletét.
McCain és a nacionalista Tyahnibok sajtótájékoztatója

A történtek tükrében szinte érthetetlen az a kategorikus, leegyszerűsítő álláspont, amelyik az egész konfliktus lényegét abban véli felfedezni, hogy az agresszív Oroszország megtámadta Kelet-Ukrajnát, majd annektálta a Krím félszigetet. Ez a rendkívül szűk látókörű és sommás többségi vélemény nem vezethető le a történtekből. Az meg a helyzet teljes félreértése, amikor valaki úgy értékeli a dolgokat, hogy ami Ukrajnával történik, ahhoz hasonlít, ami velünk történt 1956-ban. Az Egyesült Államok szerepéről mindent elárul az a lehallgatott telefonbeszélés, ami 2014 februárjában vált nyilvánossá: Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium államtitkára ekkor mondta Geoffrey Pyatt kijevi nagykövetnek, hogy ne Klicsko, hanem Jacenyuk legyen a miniszterelnök. A beszélgetés másik elhíresült mondata így hangzott: „Baszd meg az EU-t.”

Mint már utaltunk rá, Oroszországot mesterségesen hozták ilyen helyzetbe, az amerikai befolyás alatt lévő világsajtó pedig Putyin és Oroszország demonizálásával próbálta elterelni a figyelmet a tényekről. 2013. november 21-én néhány ezer békés tüntető gyűlt össze a kijevi Függetlenség terén, a Majdanon, hogy tiltakozzanak Viktor Janukovics elnök ellen, aki felfüggesztette az Európai Unió és az Ukrajna közötti társulási és szabad kereskedelmi egyezmény aláírásának előkészületeit. A helyzet gyorsan radikalizálódott, és a nacionalista és neonáci csoportok megjelenését követően a folyamatok ellenőrizhetetlenné váltak. Az események abszurditását jelzi, hogy a tüntetők egy része nyugati alapítványoktól napidíjat kapott a tüntetésben való részvételéért. Az ideális helyzetet kihasználva a különböző nyugati hírszerzők, amerikai és nyugati politikusok tevékeny részvételével sikeresen destabilizálták egész Ukrajnát, meghatározva ezzel Moszkva mozgásterét.

A hadászatilag rendkívül fontos Krím félsziget orosz megszállására népszavazás és az után került sor, hogy a Majdan neonáci tüntetői már a Krím félszigeten élő oroszokat fenyegették. A Szvoboda párt vezetője, Oleh Tyahnibok különvonatok indítását tervezte a Krímbe, hogy megszabadítsa a szent ukrán földet az oroszoktól, a zsidóktól és a lengyelektől. Nyugati politikusok, köztük Jonh McCain amerikai szenátor, a liberális demokrácia elkötelezettje közös sajtótájékoztatót tartott a neonáci, de oroszgyűlölő Tyahnibokkal.
Ukrajna a gazdasági összeomlás küszöbén

Az elbizonytalanodó kijevi vezetés láttán az Oroszországgal határos és oroszok lakta területeken érthetően felerősödtek az autonómiatörekvések. A tömegtüntetések az ukrán hadsereg beavatkozása után fegyveres összetűzésekhez vezettek. Az indulatok elszabadulásához nagyban hozzájárult, hogy 2014. május 2-án az Odessza belvárosában zajló zavargások során az oroszbarát szeparatisták beszorultak a szakszervezetek házába. Az épületet felgyújtották, a mentést lehetetlenné tették. Az elkövetők állítólag az izraeli–ukrán állampolgársággal rendelkező oligarcha, Ihor Kolomojszkij emberei voltak. A brutális terrorakcióban 48 ember halt meg, és nagyon nagy az eltűntek száma is. A Nyugat hallgatott. Ebben a helyzetben Putyin is kényszerpályára került, mert mint az orosz nemzetállam vezetője nem tehette meg, hogy magára hagyja a határ ukrán oldalán harcoló oroszokat.

A kelet-ukrajnai helyzet máig megoldatlan, mert a mai kijevi vezetés megosztott, ezért nem ad autonómiát az orosz donecki és luhanszki „népköztársaságoknak”. A kaotikus állapotokat bizonyítja, hogy Doneck városát sokszor nem az oroszok, de nem is az ukrán hadsereg egységei lövik, hanem azok a szélsőjobboldali fegyveres ukrán nacionalisták, akik Jacenyuk miniszterelnök támogatását élvezik. Porosenko elnök állítólag már szívesen tárgyalna Putyinnal, de ahhoz az ukrán belső erőviszonyok változására lenne szükség.

A jövő szempontjából rendkívül fontos, hogy Angela Merkel német kancellárnak a 2014. szeptember elején Walesben tartott csúcstalálkozón sikerült megakadályoznia a NATO-erők Kelet-Európába telepítését, amit főként Lengyelország és a balti államok követeltek. Ezzel sikerült elkerülni a NATO és Oroszország között 1997-ben kötött alapszerződés felrúgását, amely kimondta, hogy Közép- és Kelet-Európában mindkét fél tartózkodik bármely „katonai erő felépítésétől”. Németország, Olaszország, Franciaország, Csehország, Ausztria, Szlovákia, Bulgária és Magyarország a feszültség fokozása ellen van. Putyin 2014 októberében a Valdaj Klubban elhangzott beszédében értékelte a helyzetet. A Közel-Kelet destabilizálása, az iszlám szélsőségesek felfegyverzése, a fél világ lehallgatása – ezek mind Washington téves és rövidlátó politikájának következményei. Moszkva sosem vitatta Ukrajna létezéshez való jogát, a Krím félsziget visszacsatolásának alapja az ENSZ által is elismert önrendelkezés joga. Oroszország nem sértett nemzetközi szerződést, a Krím esetében az Egyesült Államok túl közel merészkedett Oroszországhoz, ezért most megtörték az amerikaiak jogsértésre vonatkozó monopóliumát. Putyin kijelentette: Oroszország nem lesz autoriter állam. A mérsékelt hangú beszéd egyértelmű állásfoglalás a nemzetközi problémákkal kapcsolatos párbeszéd folytatása mellett.

Az új ukrán hatalom nem tud mit kezdeni az országgal: fenyegető veszély az államcsőd, a korrupció az ukrán hétköznapok része, a beígért reformok egyet jelentenek a brutális megszorításokkal. Nincs senki, aki Ukrajna gazdasági összeomlását megakadályozhatná. Az IMF és a Világbank kölcsönei csak időhúzásra jók. A lakosság körében nő a csalódottság, az elkeseredettség és a düh. Az úgynevezett narancsos forradalom, majd a méltóság forradalmának elnevezett események után egyre többen érzik úgy, hogy ismét a Majdanon a helyük. Ezt bizonyítja, hogy 2014. november 21-én – az egy évvel korábbi eseményre emlékező ünnepségen – már kifütyülték Petro Porosenko államfőt, Joe Biden, a szabadságot és liberalizmust exportáló Egyesült Államok alelnöke pedig ki sem mert szállni az autójából. Hogy mikor utazik legközelebb a felszabadított Kijevbe, arról nincsenek információink.

Orbán Viktornak igaza van: az orosz–ukrán konfliktust csak az oroszokkal együtt lehet megoldani – nélkülük nem. De ezt az Egyesült Államok vezetőinek is be kell látniuk.
(MNO)