Orvoshiány, egyre hosszabb várólisták, esetenként vállalhatatlan munka- és ellátási körülmények – sokak szerint leginkább ez jellemzi a hazai egészségügyet. Nem véletlen, hogy egyre többen kötnek ki magánrendelésen. Úgy tűnik, ezzel nincs baja a kormánynak, amely még növelné is a magánszolgáltatók számát és vele a magánfinanszírozás arányát. Mindez azonban végérvényesen szegények és gazdagok ellátására osztja a rendszert.
Jelenleg az egészségre elköltött pénzek 35 százaléka magánforrásból kerül a rendszerbe, ez az arány az uniós országokban jóval alacsonyabb, 15-20 százalék. Magyarországon a költések kétharmada gyógyszerre megy el, ami azt is mutatja, hogy nemzetközi összehasonlításban milyen irtózatosan sok gyógyszert fogyasztunk. Ugyanakkor abból, hogy ilyen nagy a magánforrásból a rendszerbe kerülő pénzek aránya, kikövetkeztethető: a kötelező társadalombiztosítás ellenére igen magas azoknak a száma, akik nem a közszolgáltatókhoz fordulnak problémáikkal.
Ennél még beszédesebb adat, hogy a nagyobb magánszolgáltatók évről-évre folyamatos – akár évi 15-20 százalékos – forgalomnövekedésről számolnak be. Még döbbenetesebb, hogy főleg a nagyvárosi középosztálybeliek jelentős része, ha orvosra van szüksége, az esetek ötven-kilencven százalékában magánszolgáltatóhoz fordul. A választás okai nagyon egyszerűek: általában azonnal van időpont, kevesebbet kell várakozni, több idő jut a páciensre, egy-egy vizsgálat eredményét elküldik email-ben vagy közlik telefonon és jobb az infrastruktúra.

Sokszor a túl hosszú várólista miatt kényszerül a beteg a zsebébe nyúlni, de az sem ritka, ha az orvos presszionálja: „műtét a közkórházban, varratszedés a magánrendelőben.” Ezzel együtt mintha kormány is azt erősítené, hogy akinek van pénze, az fizessen a jobb egészségügyi szolgáltatásokért – ami azt sugallja, hogy az állam nem akar több pénzt költeni az egészségügyre.
Szétzilált állapotban
A népegészségügyi helyzetet sok minden befolyásolja, és ebből csak egy az egészségügyi ellátórendszer, amely rosszul működő és rossz ellátási struktúrát takar, amire a mindenkori kormányok hosszú évek óta nem hajlandóak több pénzt költeni.
„Az egészségügy romokban hever, itt-ott mutat csak néhány életjelet” – mondta a hvg.hu-nak Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász, az SE Egészségügyi Menedzserképző Központjának igazgató-helyettese, aki szerint a kormányok eddig csak abban jeleskedtek, hogy a rendszert apró darabokra szedjék szét, de egyikük sem vette a szellemi fáradságot, hogy aprólékos munkával működőképessé varázsolja azt.
„A magyar egészségügy egyik legnagyobb problémája, hogy nem egyenszilárdságú, vagyis a gyógyulás szempontjából nem mindegy, hogy valaki hol lakik, és melyik kórházba kerül, ugyanis hatalmas különbségek vannak mind elérhetőség, mind szakmai színvonal szempontjából.” Ráadásul az intézmények korábbi tulajdonosai, az önkormányzatok sem ugyanúgy látták el feladatukat. Míg az egyik hajlandó volt többletforrásokat biztosítani és jó gazdaként működtetni az egészségügyi intézményeket, más települések egyáltalán nem fejlesztették azokat. Ezért 2012-ben az állam átvette a járóbeteg szakrendelőket és kórházakat. Sinkó szerint nagyon úgy néz ki, hogy az állam ezzel a feladvánnyal nem tud mit kezdeni, s a szolgáltatók helyzete a tulajdonosváltással csak továbbromlott.
A tulajdonosváltással kiesett a pénz a rendszerből
„Az önkormányzatoktól úgy vették el a tulajdonukat, hogy előzetesen nem készítettek mérleget arról, mennyire látták el jól feladataikat húsz esztendőn keresztül. A korrekt megítélhetőséget bonyolította, hogy azt sem lehetett pontosan tudni, tulajdonosként mi is lett volna az elvárás velük szemben.” Csak egy 2008-as őszi Alkotmánybírósági döntéskor – reflektálva a 2007-es nagy kapacitásleépítések nyomán született önkormányzati tiltakozásokra – derült fény például arra, hogy az egészségügyi intézményekben elérhető kapacitások meghatározásának joga az államé és nem az önkormányzatoké, hiába volt övék a tulajdon 1990 ősze óta.
Mind a mai napig nem egyértelmű, mi az önkormányzatok felelőssége az egészségügyi ellátás nyújtásában, ez jól látszik az önkormányzati tulajdonban maradt háziorvosi szolgálatok működtetésében is. Van olyan település, ahol a háziorvosnak bérleti díjat kell fizetnie a rendelője után, míg máshol ingyen használhatják a rendelőt, sőt még az önkormányzat eszköztámogatást is ad a szolgáltatónak.
Egyes elemzők felhívták a figyelmet arra, hogy 2009-es OECD adatok szerint a települések tulajdonosként nagyjából 90 milliárd forintot még így is beletettek az egészségügyi ellátó rendszer fenntartásába. A kormányzat számára csak később derült ki, hogy a kórházak életben maradásért a mostani tulajdonosi jogok gyakorlójának, a GYEMSZI-nek is éves szinten minimum 30-40 milliárdot kéne biztosítania egyebek között eszközamortizációra és az infrastruktúra fenntartására – a teljesítmény alapú finanszírozási rendszer ugyanis ezeket nem biztosítja.
A finanszírozási rendszer ugyanis két pilléres ma, az OEP kifizeti a nyújtott ellátásokat, ugyanakkor a tulajdonosnak kell állnia a fenntartási költségeket. Hogy mennyire hiányzik ez utóbbi összeg, abból is látszik, hogy amióta az állam átvette a kórházak működtetését, nagyjából duplájára nőtt az adósságállományuk. Az államosítás óta sem javult a struktúra, Sinkó Eszter szerint jelenleg is 4-8000 ágy lehet felesleges a rendszerben. Ráadásul a politika mindig is beleszólt abba, hogy adott városban legyen-e kórház vagy sem. Számos olyan kórház működik, amelyik jelenlegi struktúrájával, kapacitásával, személyzetével csak adósságot tud termelni, azaz ebben a környezetben „életképtelen”.
Az állam nem teheti fel a kezét
„Magyarországon, ha megszorításokra volt szükség, mindig az egészségügytől és oktatástól vettek el, holott nincs erős gazdaság jól működő egészségügy és oktatási rendszer nélkül – mondta Sinkó Eszter. Magyarország feltűnően keveset költ állami forrásokból egészségügyre, a finanszírozás reálértéken hosszú évek óta nem javul, miközben a fenntartás költségei folyamatosan az átlagos inflációt meghaladóan drágulnak. Az egészségügyi technológia is döbbenetes mértékben fejlődik, ám ennek költségeit (nemcsak Magyarországon) az állam nem tudja és nem is akarja felvállalni. Ellenben egyre inkább támogatja a magántőke bevonását és a magánszolgáltatók térnyerését.
Sinkó szerint tévúton jár a kormány, amikor azt gondolja, hogy az ellátórendszer finanszírozási gondjait a magánforrások bevonásával elégségesen meg tudják oldani. Kormányzati körökben terjedni látszik az az álláspont, hogy az egészségügyi technológia túl drága, képtelenség közpénzből finanszírozni, ezért a magánfinanszírozásnak mindenütt nagyobb teret kell adni. Európai uniós elemzések foglalkoznak azzal, mennyire tud jól hasznosulni a magánforrás az ellátórendszerben. A végső megállapítás: not good value for money, azaz ár-érték arányban túl drága így bevonni a forrásokat.
Ha a színvonalas szolgáltatást az állam meg akarja fizettetni a betegekkel, akkor a rendszer élesen kettéválhat és kialakulhat a szegény- és gazdagegészségügy, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Ez Európában nem így van. „Az állam nem teheti fel a kezét és nem mondhatja azt, hogy nem tudja finanszírozni a rendszert.”
Semmilyen rendszer nem működik száz százalékos hatékonysággal. Számos tanulmány létezik, amely megmutatja, hogy ugyanannyi pénztömegből a közfinanszírozott egészségügyi rendszer több betegnek nyújt ellátást, mint a magánszektor. A magánszektor gyakran szelektál a betegek és az ellátások között, így kimazsolázza a neki anyagilag kifizetődő pacienseket, az igazán költséges beavatkozások és betegek pedig mindig az állami egészségügyre maradnak. Magyarországon jó példa, hogy míg az orvos-beteg találkozó magánrendelőben történik, a költséges vizsgálatok vagy eszközigényes beavatkozások már az állami szolgáltatónál.
Az államnak tehát a zsebébe kellene nyúlnia, a rendszer így is igazságtalan, hiszen egyre többen fizetnek olyan szolgáltatásért, ami a társadalombiztosítás keretében járna nekik. A magánforrások bevonásának épp ott lenne értelme, ahol többletszolgáltatást nyújtanak, nem pedig az alapcsomagba tartozó ellátást. Igaz, ezek definíciója is már régóta késik.
Katasztrofális mutatók
Magyarországon az uniós átlagnál jóval magasabb a 100 ezer főre jutó kórházi ágyak és az orvos-beteg találkozók száma, ezzel szemben katasztrofálisak a népegészségügyi mutatók. Az uniós országok között Magyarországon az egyik legalacsonyabb a születéskor várható élettartam. Az országos átlag 2013-ban a férfiaknál 72, míg a nőknél 78,7 év, ezen belül hatalmas különbségek vannak az egyes országrészek között. Jelenleg a fővárosban vannak a legjobb életben maradási esélyei egy újszülöttnek, a fiúk várható élettartama 73,9 év, a lányoké 79,3. A legrosszabb esélyei a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében született fiúknak (69,2 év) és a Somogyban született lányoknak (77,7 év) van. (Az uniós átlag ezzel szemben 2012-ben a nőknél 83,1, míg a férfiaknál 77,5 év volt.)
A csecsemőhalandóság szempontjából a magyar helyzet nem rossz (2012-ben az uniós átlag 3,8 volt 1000 élveszülésre, míg a magyar 4,9 volt. A listán körülbelül ugyanannyian vannak előttünk, mint mögöttünk, igaz, a cseheknél ugyanez a szám 2,6.) Ennél sokkal beszédesebb azonban, hogy Magyarországon „népbetegségnek” számít a koraszülés. Magyarországon az újszülöttek 8,4 százaléka jön világra a 37. hét előtt, és ezzel az uniós országok között Magyarországon a legmagasabb a koraszülöttek aránya – miközben nálunk igen szigorúan szabályozott a terhes gondozás. Szintén rosszul állunk, ha az egészségesen eltöltött évek számát vesszük figyelembe. Magyarországon egy újszülött fiú várhatóan 55 évet tölthet krónikus betegségek nélkül, egy lány nagyjából 60 éves koráig maradhat egészséges, míg az uniós átlag mind két nemnél nagyjából 65 év.
(HVG)