A modern és felvilágosult világban kiszolgáltatott embernek lenni pont olyan, mint a középkorban. Politika és ideológia szabja meg, kit kell sajnálni és kit nem. Ebben a tekintetben a tolerancia és szolidaritás bajnokai is igen válogatósak: az Európába érkező menekültekről készült fotó díjat érdemel – de aki úgy járt, hogy véletlen a Gázai övezetbe született, az a pokol kínjait élheti meg, akkor sem foglalkoznak vele.
Matic Zorman szlovén fotóújságíróról a közelmúltban hallhatott az olvasóközönség; ő volt az, aki a Word Press Photo idei pályázatán első helyet érdemelt ki “Emberek” kategóriában, beadott képeinek egyikével. A díjnyertes fotón egy menekült gyermek várakozik a regisztráció előtt Presevóban, a szerb határ közelében. Okkal kérdezhetjük: mi más lett volna a kategória első helyezettje, mint egy Európába igyekvő menekültről készült kép? A világ más részein nagyobb borzalmak vannak folyamatban, mint az Európa határain kibontakozó humanitárius válság – de a mai világban politika és ideológia szabja meg, mikor kinek a szenvedését kell a figyelem fókuszába helyezni.
Nem a fotóst kell okolni ennek nyilvánvalóságáért, de nem is a menekült gyermeket, vagy a szüleit. Matic Zorman fotói azt is megörökítették, hogy milyen állapotok vannak ott, ahonnan százezrek menekülnek el. Éppen csak senkit nem érdekelt, aki nem volt politikailag motivált. Utóbbi nem foglalkoztatta a fővonalú sajtót annyira, hogy a menekült gyermekekhez hasonlóan hónapokon át megérdemelje a címlapot. Zorman szerbiai fotója épp beleillett a kelet-európai országok kormányait emberi jogi vádakkal ostorozó nemzetközi szervezetek retorikájába, így megérdemelte a díjat és címlapot. ‘Mi tehetünk mindenről, amit szegény gyermekek útjuk során elszenvednek’ – gondolja a nézőközönség, de eközben valószínűleg nem sokan látták valós kontextusban azokat a képeket, amelyeket ugyanazon személy azt követően készített, hogy az izraeli hadsereg szétbombázta a Gázai övezetet.
A Gázai övezet 360 négyzetkilométerén 1,8 millió ember zsúfolódik össze. Azok a gázai gyermekek, akik hét évnél idősebbek, már három háborút éltek túl. Zorman egy korábbi fotósorozata az izraeli hadsereg 2014-es offenzívája után készült, ami 51 nap alatt lerombolt mindent, amit nemzetközi szervezetek segítségével évek alatt sikerült újjáépíteni. A gázai övezetből menekülő ezrek szintén Európa határain várakoznak menekültként, mert gyakorlatilag a Földközi-tengerbe szorítják őket.
A szlovén fotós egy a zsidó állam által épített, határkerítésként szolgáló betonfaltól alig egy-két kilométerre található, Beit Hanoun nevű településen készítette a fenti képet. A mintegy 45000 fő lakosságú település szintén az izraeli bombázások célpontja volt; az otthonok 70%-a megsemmisült, vagy lakhatatlanná vált. Az izraeli offenzíva után az emberek már nem saját házaikban, hanem sátrakban laknak, más nem maradt nekik. Őket nem sajnálja napi szinten a politikai fősodor, mert már a történetük tárgyilagos leírása is az Izrael-ellenességet és/vagy antiszemitizmust erősíti – ami kellemetlen problémává és kényszerű választássá válik, ha egy európai ország vezetőinek kettős identitása van.
“Ne ébressz fel” – ezzel fogadta az újságírót egy a sátorból előlépő asszony. “Szajed az én fiam, alszik, és hagyjuk aludni. Amikor felébred, szenved.” A fotón látható, a sátorhoz kutyaként odaláncolt Szajed mentális problémákkal küzd. Nem derül ki, mi miatt – de egy olyan környezetben, ahol a várandós anyák az állandó terrorbombázások miatt folyamatos félelemben élnek, sejthető az oka. Szajed tehát egy sátorhoz láncolva él, mióta Izrael rendszeresen bombázza a Gázai övezetet. “A háború kezdete előtt még nem kellett leláncolnunk, mint valami állatot… ha körbenézel, láthatod, egykor ez volt az otthonunk. Ma már nincs otthonunk. A bombázások előtt Szajed a szobájában élt, de most mit kezdjünk vele? Ebben a sátorban élünk, egy kilométerre az izraeli határtól. Nem engedhetjük, hogy szabadon szaladgáljon, mert lelőhetik a mesterlövészek. A saját biztonsága érdekében van leláncolva! Többet nem is akarok mondani, mert ha publikálod is, nekünk az semmit nem változtat.”
Shejaiya, Gázaváros szomszédságában – ez maradt belőle, miután 2014-ben célba vette az izraeli hadsereg. A légicsapásokban 60 civil vesztette életét, és több százan megsebesültek. Napok leforgása alatt több ezer ember maradt otthon nélkül.
Nincs menekvés, nincs megújulás
Egy másik “fotóalany”, Amar Abu Assi szintén az izraeli terrorbombázások miatt vált menekültté. A háborúban elveszítette a lábát, de az élete megmaradt, el akart menekülni a Gázai övezetből. Kerekesszékben hagyta el Gázát, csak hamis útlevelet és ruhákat vitt magával. Amart Líbiában letartóztatták, és visszaküldték Gázába. Később egy menekülteket szállító hajóval próbálkozott, amire egy rivális embercsempész-csoport támadt a Földközi-tengeren, így a szökés meghiúsult. A fotó újra a gázai övezetben készült.
Százezrek jutottak hasonló sorsra; egy részük Európába menekül, mások rakétával lövik Izraelt, mert már nincs mit veszteniük. Ezek a sorsok ma nem “politikailag korrektek”, így csak érintőlegesen kerülnek elő; az egyén túlzott kihangsúlyozásával, a körülmények és tények indokolatlan elhomályosításával.
“Amar arckifejezése komollyá vált – tekintetéről egy kiégett tűzhely jut eszembe, ahol a főnix már soha fel nem támad. Ugyanazon a napon, szeptember 6-án próbált elmenekülni, amikor egy másik, 500 menekültet szállító hajó elsüllyedt Málta partjainál.”
Zorman szintén fotókat készített azokról az alagutakról, amit a gázai lakosok éveken át ásnak, hogy elmeneküljenek a terrorbombázások elől. Az izraeli hadsereg ezeket is le szokta bombázni, arra hivatkozva, hogy azt fegyverkereskedelemre is használják.
Amelyiket nem találják meg idő előtt, azon az alagúton át Egyiptomba jutnak a menekültek, hogy onnan más észak-afrikai országokba, vagy Európába utazzanak tovább. Mivel az utóbbi évek során sikerült anarchiába dönteni az észak-afrikai “diktatúrákat” is, azóta mind Európába jönnek.
Bármelyik fenti kép a valós kontextusba helyezve röviden, tömören összefoglalja az euro-atlanti tömb és szövetségesei külpolitikájának mindennapi következményeit. Zorman munkáit később amerikai és brit lapok is bemutatták, de ennek indikátora nem a humanitárius indok, hanem azon egyszerű ok volt, hogy az izraeli külpolitika mindinkább szembefordul a nyugati országokkal, és elkezdte az orosz vezetésű hatalmi tömb felé – is – pozícionálni magát, így a nyugati sajtóban is teret nyerhetett az Izraellel szembeni emberi jogi kritika. Hogy előtte évtizedeken át mit műveltek – azt csak a fotók örökítik meg, de ameddig a politika számára nemkívánatos volt, az észlelő és az észlelt egyaránt rejtve maradt.


http://www.hidfo.ru/2016/02/zorman-szeme-azt-is-latja-amit-latatlanna-tesznek/