„Tudja, mikor tudtam, hogy ez így nem mehet tovább? Amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy nyugodt szívvel befeküdnék-e a saját kórházamba, ha beteg lennék.” Joli több mint harminc éve van a pályán, lassan húsz éve ugyanabban a pesti kórházban dolgozik. Ritkán beteg, nem is nagyon engedheti meg magának ezt a luxust: tizenketten vannak az osztályon, tizenhat helyett dolgoznak. „Jó, mondjuk, a saját osztályomra befeküdnék, mert ott pontosan tudom, mikor mi történhet. A közvetlen kollégáimért tűzbe teszem a kezem, de egy másik osztályon már félnék.”
tol
Magyar valóságshow
Hetekkel ezelőtt egy nővér a budapesti Péterfy Sándor Utcai Kórházból megszólalt egy tévéműsorban. Sándor Mária azt mondta: a kórháztól hónapok óta nem kapta meg a túlórái után járó fizetését. Arról is beszélt, hogy a nővérek túlterheltek, képtelenek elvégezni a rájuk rótt feladatokat. A kórház persze tagadta, hogy tartoznának Sándor Máriának, de a kollégái hivatalos papírokkal bizonyították az igazát. Az emberügyi minisztérium vizsgálatot indított, majd mindent rendben talált. Idáig szabvány magyar történet. Sok állítás, egy tagadás, ügy lezárva.
Csakhogy Sándor Mária nem hagyta ennyiben: fekete pólóban ment dolgozni, így tiltakozva az áldatlan állapotok ellen. Példáját többen követték, valóságos mozgalom lett a kezdeményezésből. Sándor Mária főnöke, a kórház ápolási igazgatója – aki pontosan tudta, hogy beosztottjának igaza van – felszólította, vegye le a fekete ruhát és a kórház formaruháját viselje munkaideje alatt. Ő ezt meg is tette, és ugyanazzal a mozdulattal fel is mondott a kórházban. Ezután állítólag aláírattak vele egy papírt, mely szerint döntése végleges, azt nem vonhatja vissza. Később a miniszter egy másik tévé másik műsorában már azt mondta: „ami jár, az jár”, vagyis a nővérnek ki kell fizetni a túlórát.
A Péterfy Sándor Utcai Kórház orvos igazgatója pedig különös módját választotta a visszavonulásnak. Szokoly Miklós egy interjúban azt mondta: nem a demonstrációs jogát vitatják az ápolónőnek, de az újszülöttek biztonsága érdekében nem megengedhető, hogy valaki ne a kórházban mosott formaruhában dolgozzon. „Az ápolónőre bízott csecsemők immunrendszere fejletlen, nagyon fogékonyak a fertőzésre.” Továbbá azt is nehezményezte, hogy az ápolónő elhagyta szolgálati helyét, magára hagyva kilenc, inkubátorban lévő újszülöttet, hogy az utcán nyilatkozhasson a kereskedelmi csatornának.
Sándor Máriából médiasztár lett (igaz, csak az RTL Klubnak volt hajlandó nyilatkozni valamiért), viszont akciója szolidaritási mozgalmat indított el a Facebookon. A „nővértavasznak” is nevezett közösség tagjait arra biztatják, hogy hétvégenként fekete ruhában, vagy ha úgy nem megy, fekete szalaggal fejezzék ki elégedetlenségüket az egészségügy állapota és az ápolók helyzete miatt.
Ágytálaz, adminisztrál, kiég
„Az egészségügy a mínusz hatszázadikon van már, és mi eddig nem mertünk megszólalni. A rezidenseknek és az orvosoknak sokkal jobb az érdekérvényesítő képességük. Ha egy orvos kiáll, arra mindenki odafigyel. A rezidensek bérét elkezdték rendezni. De a Medgyessy-kormány óta volt bárki is, aki adott volna egy fillér béremelést a szakdolgozóknak?”
Maja egy nagy budapesti kórházban dolgozik főnővérként. Kéri, hogy ne írjuk le a valódi nevét. Közel a nyugdíj, ráadásul ő szereti is, amit csinál, szereti a kórházat, a betegeit. Nem egyszerűen az a baj – mondja –, hogy kevés a pénz. Mindig is kevés volt. Az sem baj, hogy sok a munka, mert mindig sok volt. A gond az, hogy ma már szó szerint elviselhetetlen mennyiségű teher nehezedik egyre kevesebb kórházi szakdolgozóra.
„Rettentően sok mindent akarnak ránk lőcsölni, és ezt már nem bírjuk. Mindenki a saját fenekét védi: a törvény szerint ahhoz, hogy a kórház minden oldalról védve legyen, mindent dokumentálni kell: mit csináltunk a beteggel, mikor és mennyi ideig. Ez rendben is volna, de miközben védjük magunkat és adminisztrálunk, senki sincs az ágynál. Mert oda már nem jut ember.”
Egy friss felmérés szerint jelenleg csaknem 25 000 szakdolgozó (nővér, ápoló, asszisztens) hiányzik a magyarországi kórházakból, rendelőkből. Nem egy olyan kórház működik, ahol egy ápolónőre 40-42 beteg jut.
Maja évek óta tanít brit, német, holland és osztrák diákokat, akik nálunk sajátítják el az ápolás tudományát. „Ámulva nézik, milyen érzékenyek vagyunk mi! Hogy a főnővér ágytálaz, ha úgy adódik – ez náluk elképzelhetetlen. Erre mondom én, hogy ez nem szociális érzékenység, hanem adottság. Egy magyar nővér nem azért végez komplex munkát, mert olyan ügyes és nagyszerű, hanem mert nincs pénz az osztályon segédápolókra, akik csak ágytálaznak és ételt osztanak. Arra van pénz, hogy OKJ-s szakápolókat vegyek fel, akiknek viszont mindent kell csinálniuk az etetéstől a gyógyszerosztáson át a munka dokumentálásáig.”
Kevesen vannak, és egyre kevesebben lesznek. Maja tapasztalata szerint a diplomás ápolók többsége ma már nem megy vissza az ágy mellé. Munkaerejüket, tudásukat felszívják a jól fizető gyógyszergyárak, elmennek külföldre, vagy egyszerűen elhagyják a pályát. Egy fiatal ápolót legfeljebb 4-5 évig lehet az osztályon tartani, utána valószínűleg kiég vagy elmegy. Motivációnak – elegendő pénz és megfelelő munkakörülmények híján – a meggyőzés marad: fontos vagy nekünk, ez a szakmád, hiányoznál a betegeknek. „Mi, ötvenesek legtöbbször azért maradunk, mert még másképpen szocializálódtunk – állítja a főnővér. – Bennünk talán nagyobb a hivatástudat, de nem kárhoztatom a fiatalokat.
A szakma presztízse egyre romlik. Miközben tanult emberekről van szó, sokszor úgy bánnak velük-velünk, mint a segédmunkásokkal. De azt elvárják, hogy mindennap nettek, vidámak és empatikusak legyünk.”
Ha eddig megcsináltuk ennyiért
Kiss Lászlóval, a Független Egészségügyi Szakszervezet elnökével ülünk egy kis ferencvárosi irodában. Ők álltak először a tiltakozó ápolók mellé, és ők voltak azok, akik elintézték, hogy Sándor Máriát visszavegye a Péterfy Sándor Utcai Kórház. Kiss László maga is ápoló, Pomázon dolgozik. Sorolja azokat a kollégáit, akik az utóbbi években megunták a kilátástalan küzdelmet, és külföldre mentek dolgozni. Furcsa paradoxon: a hosszú évek pangása és eróziója után az uniós csatlakozás és a nyelvtudás küldi padlóra az egészségügyet. „Nem azonnali uniós béreket kérünk, tisztában vagyunk a költségvetés lehetőségeivel. De ahhoz, hogy legyen szakmai utánpótlás, ahhoz legalább megfelelő bérek kellenek” – mondja. Ma már egy ápoló angolul és németül tanul, aztán irány London vagy Berlin. És lehet, hogy nem is ugyanerre a területre megy: sokan szállodaiparban, a kereskedelemben vagy házi ápolásban landolnak.
Kiss László is megjárta Németországot. A svájci határ mellett dolgozott egy kórházban. „Tudja, hogy miért szeretik odakint a magyar ápolókat? Mert kreatívak és sosem hagyják ott a beteget. Ha egy svájcinak vagy egy németnek lejár a munkaideje, azonnal kiejt mindent a kezéből, mert azt már nem fizetik meg neki. Persze azonnal ott a váltás, de az a beteg akkor már neki nem számít.”
Hogy a mindenkori magyar politika is éppen erre az attitűdre játszott rá évtizedeken keresztül, nem tagadja. „Gondolták, ha eddig megcsináltuk ennyiért, akkor ezután is meg fogjuk csinálni. A szakmaszeretetünkre és a hivatástudatunkra apellálnak, és igazuk van: enélkül már régen nem dolgoznánk.” De – mint mondja – most jutottak el odáig, hogy nem bírnak több terhelést. Az elégedetlenség a rezidensekkel kezdődött, ami 2011-ben majdnem robbanáshoz vezetett. Arra mindenképp jó volt, hogy végre tárgyalóasztalhoz ültek a szakma szereplőivel. „Tárgyalásban voltunk Szócska államtitkár úrral, eredményeket értünk el. Aztán Zombor államtitkár úrral is asztalhoz ültünk, de ő jelezte egy hét után, hogy nem velünk képzeli el a tárgyalásokat. Ekkor fogyott el a türelem.”
Az államtitkár valóban meghallgatta a szakma képviselőit, de aztán eszébe jutott, hogy ő csak az úgynevezett reprezentatív szakszervezetekkel hajlandó tárgyalni. Vagyis azokkal, akikben már a saját tagságuk sem bízik. „Rengeteg lehetőségük lett volna tenni az ágazatért, nem tették. Ha megtették volna, amit kell, most nem egy csecsemős nővérnek kellett volna kimondania azt, amit mindenki amúgy is pontosan tud” – ágál Kiss László.
Önkéntesség – munkaidőben
Bár az interneten ezerrel pörög a fekete ruhás tiltakozás – nővérek, ápolók és orvosok fényképezkednek egyenként és kisebb csoportokban –, nehéz a véleményét nyíltan vállaló orvost vagy ápolót találni. Egy Pest megyei egészségügyi intézményben készségesen nyilatkoznak, de azt kérik, a nevüket inkább ne írjuk le. „Tizenhatan vagyunk az osztályon ápolók, de csak kettőt ismerek, akinek nincs másod- vagy harmadállása” – meséli Gyula az intenzívről. Házi betegápolás, szociális terület, takarítás, árufeltöltés, gyermekfelügyelet. Széles a paletta. „Én mindig azt szoktam tanácsolni, hogy valami egész mást kell csinálni, pont azért, hogy ne égjünk ki. Óriási a nyomás rajtunk, eléggé valószínűtlen, hogy a következő műszakomra kipihenten fogok menni, ha ugyanabból a taposómalomból jövök vissza időről időre.” Ő például kályhákat épít. Kezdetben csak hobbiból, barátoknak, de ma már ezzel keresi meg a hiányzó pénzt.
Sándor Mária a kifizetetlen túlórák miatt állt kamerák elé, itt, ebben a kórházban ilyen gond nincs. „Nálunk például nem is engedélyezik a túlórát. Igaz, helyettesítést sem fizetnek, mert nincs rá pénz” – mondja Gyula. Ha hiányzik – és mindig hiányzik – 2-3 ápoló a rendszerből, akkor az ő munkájukat a többiek végzik el. Csak nincs érte pluszpénz. Mint ahogy az ebédidőre sem jár fizetés. „Munkaközi szünetnek hívják, és már egy ideje küzdünk azért, hogy legyen a munkaidő része. Olyan helyen dolgozom, ahol tizenkét órázunk, de tulajdonképpen 12 óra 45 percet kell a munkahelyen tölteni. Egyszerűen nincs elég ember, hogy tényleg ki is tudjam venni. Úgyhogy én 45 percet mindennap önkéntes munkával töltök.”
Jogos a kérdés, hogy ezek után (vagy ezek mellett) mégis miért megy el valaki ápolónak Magyarországon? Kiss László szerint ez „pátoszos dolog”. „Magyarországon születtünk, itt vannak a szüleink, ide köt minden. Nem olyan egyszerű meggyökerezni külföldön. Higgye el, én próbáltam. Egy fiatal még kalandvágyból megteszi, de egy megállapodott középkorúnak ez már óriási lépés. És még valami: sokkal könnyebben elmennek azok, akik nem dolgoztak még a rendszerben. Nem érezték meg azt az intim ápolóápolt kapcsolatot, ami nélkül nem tudnánk gyakorolni a hivatásunkat. Aki idejön, nem a pénzért teszi: biztosan megvan benne az ösztönös segíteni akarás. Érzelmi kérdés ez. A magyar ápoló itthon akarna maradni, ha hagynák” – magyarázza.
Lemaradva, elmaradva
Az egészségügyi szakdolgozók legalább 100 százalékos béremelést követelnek. Mielőtt bárki azzal jönne elő, hogy ezt akármely más szakma képviselői is joggal tehetnék, gondoljon arra a nővérre, aki 90 ezer forintot keres, napi tíz órát dolgozik, két másodállása van, és éppen az ő ágyához rohan – ha odaér a többi ötven beteg mellett –, amikor megnyomja a csengőt.
Évek óta csak tűzoltás folyik az egészségügyben, miközben azok, akik a mi munkaerőnkből élnek, mérföldekkel előttünk járnak – vázolja a szakszervezeti vezető.
„A tűzoltás már nem elég. Legalább 10 évre előre kellene már most terveznünk. És nemcsak a béreket, hanem a képzést is.” A németek például már régen rájöttek, hogy ha kész szakképzett ápolókat akarnak, tenniük is kell ezért. És tettek. Az odaérkező külföldieket féléves nyelvi kurzusra küldik, és csak utána illesztik be a rendszerbe. Vagyis ma már az sem érdekel senkit, ha nem tudsz németül. Ők hosszú távban gondolkodnak.
Kérdem én: mi honnan hozunk ide utánpótlást? Maximum a környező országokból, de hát ez – enyhén szólva is – véges forrás. Ha nem lépünk, előbb-utóbb alig lesz valaki, aki az ágyunkhoz jön, ha csöngetünk.” Néhány éve az erdélyi és felvidéki magyar ápoló a magyar kórházakban mindennapi volt. Ma már inkább csak emlék. Ahogy jönnek, úgy mennek is tovább nyugatra.
(Kövesdi Péter)
Bal-Rad komm: “…Évek óta csak tűzoltás folyik az egészségügyben, miközben azok, akik a mi munkaerőnkből élnek, mérföldekkel előttünk járnak…A németek például már régen rájöttek, hogy ha kész szakképzett ápolókat akarnak, tenniük is kell ezért. És tettek…”
-A magyar gyarmat sok mindent kibir(T)! Ám a kifosztott magyar gyarmat kezd kimerülni. Mert azok, akik belőlünk és RAJTUNK ÉLŐSKÖDNEK IMMÁR 25 ÉVE!-sikerrel teljesítették a gyarmattartó által kiadott parancsot!