A cikket, amelyet honlapunk szerkesztősége ajánl az olvasók figyelmébe, a
szakújságírók e-mailen küldözgetik egymásnak: „Olvastad? Nem? Mondj
véleményt te is! Szerintem, szuper!” A rengeteg tovább-posztolás okán
utóbb nagyon nehéz lett megállapítani, hogy ki az eredeti szerző. De ez
egy túlságosan is jó írás! Ezért is volt az, hogy a keresés addig
folytatódott, amíg az eredményre nem vezetett: a szerző – DMITRIJ
KALINYICSENKO.
Nyugaton Putyint hagyományosan azért szokták
kárhoztatni, hogy a KGB-nél szolgált. Ezért ez egy kíméletlen,
erkölcstelen, stb. ember. Putyint mindenfélével meg szokás vádolni. Ám
soha, senki sem vádolta Putyint azzal, hogy nincs esze.
Bármivel is vádolják azonban ezt az embert, az csak megvilágítja a
gyors, analitikus gondolkodásra való, illetve azt a képességét, hogy egy
szempillantás alatt képes legyen meghozni világos, megfontolt
politikai és gazdasági természetű döntéseket.
A nyugati sajtó
nemritkán egy olyan nagymesterhez hasonlítja Putyin eme képességeit,
aki képes nyilvánosan is villámpartiban szimultánt játszani, egyszerre
több sakktáblán. Ha megfigyeljük azokat a legutóbbi fejleményeket,
amelyek az amerikai és a nyugati gazdasági életben mentek végbe, akkor
elmondhatjuk: Putyin személyisége eme szegmensének értékelésekor a
nyugati sajtónak abszolút igaza van.
Dacára a Fox News és a CNN
stílusában előadott számtalan győzelmi jelentésnek, a Nyugat
gazdasága, élén az amerikaival, mostanra Putyin csapdájába esett. És
hogy miként lehetne szabadulni ebből a csapdából, azt Nyugaton senki
sem látja: senki sem találja a kiutat. És minél inkább igyekszik a
Nyugat kivergődni ebből a csapdából, helyzete annál inkább egyre
reménytelenebbé válik.
De hát miben is áll a lényege annak a
kétségkívül tragikus helyzetnek, amiben a Nyugat, az USA találta magát?
És miért hallgat, hallgatnak erről, mint valami főbenjáró
hadititokról, az egész nyugati sajtó, a vezető nyugati közgazdászok?
Nos, hát, tegyünk egy kísérletet arra, hogy az éppen most végbemenő
gazdasági események lényegére rájöjjünk – méghozzá úgy, hogy ennek
során lehetőleg minél jobban elvonatkoztatjuk önmagunkat a morál, az
erkölcsiség, a geopolitika tárgyalásának legapróbb összefüggéseitől is.
Nos, hát, miután a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal tudatára ébredt
ukrajnai kudarcának, azt a célt tűzték ki maguknak, hogy – az orosz
költségvetés bevételi forrásai szempontjából is fontos
exportbevételeinek, az orosz valuta- és aranytartalékok alapvető
forrásának, a kőolaj, és következésképpen a földgáz árának a
leszorításával – megsemmisítsék az orosz gazdaságot. Itt meg kell
jegyeznünk, hogy a Nyugat által elszenvedett ukrajnai kudarc valójában
nem elsősorban katonai és politikai természetű. A kudarc valódi oka,
hogy Putyin igazából nem volt hajlandó a Nyugat ukrajnai projektjét az
orosz költségvetés terhére finanszírozni. Miáltal a Nyugatnak ez a
projektje eleve életképtelenségre ítéltetett, a közvetlen jövőben és
távlatilag is.
Legutóbb, még Reagan idején, a Nyugatnak a
kőolajárak csökkentésére irányuló taktikája még sikeres volt, és a
Szovjetunió felbomlásához vezetett. Ám a történelem nem ismétli
önmagát. Ez alkalommal minden másképpen sül el a Nyugat számára. Az,
amivel Putyin a Nyugatnak válaszolt, egyszerre emlékeztet a sakkra is,
és a dzsúdóra is. Ez utóbbiban az ellenfélnek a támadásra felhasznált
erejét ő, saját maga ellen fordítják – miközben a védekező fél csupán
minimálisan vesztegeti saját erejét, eszközeit. Putyin tényleges
politikája a külvilág számára nem nyilvános. Ezért Putyin tényleges
politikája nem a hatást, hanem a hatékonyságot tűzi ki célul.
Csak nagyon kevesen vannak azok, akik értik, hogy Putyin e pillanatban
voltaképpen mit is művel. És gyakorlatilag nincs olyan, aki tisztában
lenne azzal, hogy a továbbiakban mit is fog csinálni.
Bármennyire is furcsának tűnjék is ez most, Putyin – és csakis természetes aranyért – orosz kőolajat és földgázt ad el.
Putyin, persze, ezt nem kürtöli világgá, mint valami tolakodó reklámot.
És, természetesen – közbülső fizetési eszközként – továbbra is
elfogadja a dollárt. Ám az olaj és a gáz eladásából befolyó dollárokat
azonmód átváltja természetes aranyra!
Ahhoz, hogy ezt
megértsük, elegendő megtekintetni, hogy Oroszország arany- és
valutatartalékában milyen ütemben nő az arany mennyisége – illetve ezt
összevetni azzal, hogy ugyanabban az időszakban milyen mennyiségben
nőttek az olaj és gáz eladásából származó orosz valutabevételek. (A
felső grafikon a sanghaji tőzsdén be-, illetve visszaváltott arany
mennyisége látható, míg az alsó grafikon a hetenkénti visszaváltásokat
mutatja, – mindkettő tonnákban, illetve 2009 és 2014 között.)
Mi több, az év harmadik negyedében Oroszország természetes arany
vásárlásai példátlanul magas, rekord szinteket értek el. Ez év harmadik
negyedében Oroszország, hihetetlen mennyiségben vásárolt aranyat,
összesen 55 tonnát. Ez több mint amit – a hivatalos adatok szerint – a
világ összes többi országának központi bankjai, együttvéve, vásároltak!
(A 6. ábra mutatja, hogy melyik ország mennyi aranyat vásárolt: a név
szerint felsoroltakon kívül az összes többi központi bank – egyenként
kevesebb, mint egy tonnával – együttvéve 3 tonna aranyat vett.)
Összességében véve, a világ összes országának központi bankjai 2014
harmadik negyedében 93 tonna drágafémet vásároltak. Összességében ez
volt egy huzamban a 15. olyan negyedév, amikor központi bankok tisztán
aranyat vásároltak. A világ központi bankjai által összesen megvásárolt
93 tonna aranyból Oroszország részesedése, a maga 55 tonnájával,
egészen elképesztő.
Nem is olyan régen brit tudósok ugyanarra a
bizonyos következtetésre jutottak, ami pár éve az Egyesült Államok
Geológiai Szolgálatának szakvéleményében vált ismertté. Mégpedig:
Európa nem tud meglenni az Oroszország felől érkező energiahordozók
nélkül. Ami angolról a világ bármely más nyelvére lefordítva azt
jelenti: „A világ nem lesz képes a túlélésre, ha az energiahordozók
világméretű egyenlegéből kihagyjuk az Oroszországból érkező kőolaj- és
földgázszállítmányokat.”
Így az olajdollár hegemóniájára épülő
nyugati világ egyszeriben katasztrofális helyzetben találta magát.
Amelyben a Nyugat nem tud meglenni az orosz kőolaj és földgáz nélkül –
ám Oroszország mostantól csak természetes aranyért cserében lesz
hajlandó eladni olaját és földgázát. Putyin mostani játszmájának
pikantériája abban rejlik, hogy az a mechanizmus, amelynek keretében
Oroszország csak aranyért adja energiahordozóit, immár attól
függetlenül működik: kész-e a Nyugat arra, hogy az önmaga által
mesterségesen leszállított árú arannyal fizessen az olajért és a
gázért, vagy sem.
Oroszország ugyanis – folyamatos
dollárbevételekkel rendelkezvén az eladott kőolaj és földgáz után –
bármikor vásárolhat e dollárokért aranyat. Méghozzá a mostani, pont a
Nyugat által minden, szabályos és szabálytalan módon leszorított
árakon.
Azaz olyan aranyárakon, amelyeket az FRS és az ESF a
töredékére szorított le, szemben az olajdollárnak a piaci manipulációk
révén mesterségesen felfújt vásárlóértékével. Egy érdekes tény: az
Egyesült Államokban mára a törvény erejével bír az, hogy az amerikai
kormány egy különleges részlege, az ESF (Exchange Stabilization Fund) –
a dollár árfolyamának stabilizálása céljából – lenyomja az arany árát.
A pénzügyi világban axiómának számít az a tétel, hogy az arany: az antidollár.
– 1971-ben Richard Nixon amerikai elnök becsukta az „aranyablakot”:
megszüntette a dollár szabad átválthatóságát az aranyra – noha azt az
Egyesült Államok korábban, 1944-ben, Bretton Woodsban ezt garantálta.
– 2014-ben Vlagyimir Putyin orosz elnök kinyitotta ezt az
„aranyablakot” – fittyet hányva arra, hogy mit gondolnak és mondanak
erről Washingtonban.
Pedig a Nyugat éppen most áldoz óriási
erőket és eszközöket arra, hogy lenyomja az arany és az olaj árát. Hogy
ilyenformán, egyrészt, a dollár javára torzítsa el a mostani gazdasági
realitásokat. Másrészt pedig megsemmisítse annak az Oroszországnak a
gazdaságát, amely nem hajlandó a Nyugat engedelmes vazallusának a
szerepére.
A helyzet most, momentán, az, hogy az olyan
csereeszközök, mint az arany és a kőolaj, a dollárhoz képest aránylag
gyengévé és alulértékeltté váltak. Ami a Nyugat kolosszális gazdasági
erőfeszítéseinek a következménye.
Putyin pedig, mindeközben, a
Nyugat erőfeszítéseivel mesterségesen erőssé tett dollárokért adja el
az orosz energiahordozókat. Melyekért azonmód aranyat vásárol fel –
mely éppen a Nyugat igyekezetének következtében, most mesterségesen
leértékelt.
Putyin játszmájában van még egy érdekes momentum:
az orosz urán. Melynek köszönhetően ég ma az Egyesült Államok minden
hatodik villanykörtéje. Mely uránt Oroszország ma szintén dollárért ad
el az Egyesült Államoknak.
Ily módon a Nyugat azzal a
dollárral fizet Oroszországnak a kőolajért, a földgázért és az uránért,
mely dollár vásárlóértéke, magának a Nyugatnak az igyekezete
következtében, mesterségesen magas, a kőolajhoz és a földgázhoz
viszonyítva. Ám Putyin csak arra használja ezeket a dollárokat, hogy
értük kivonja Nyugatról annak természetes aranyát, amelynek dollárban
kifejezett árát éppen a Nyugat szorította le mesterségesen.
Putyinnak ez az igazán ragyogó gazdasági kombinációja olyan helyzetbe
hozza a Nyugatot, az USA-val az élen, mint azé a kígyóé, amely dühödten
és eltökélten harapdálja saját farkát.
A Nyugat számára
felállított gazdasági aranycsapda elgondolása, valószínűleg, eredetileg
nem Putyintól származott. Az elgondolás alighanem inkább Putyin
gazdaságpolitikai tanácsadójáé, Glazjev akadémikusé. Különben miként
lenne az lehetséges, hogy Glazjev állami hivatalnok – akinek
feltételezhetően nincs köze az üzlethez –, sok más orosz üzletemberrel
együtt, Washington személy szerint felvétette a nyugati szankciós
listákra? A közgazdász akadémikus Glazjev elgondolását Putyin ragyogóan
megvalósította – miután előzőleg bebiztosította a maga számára kínai
kollégája, Hszi Csin-pin teljes támogatását.
Ezzel
összefüggésben különösen érdekes lehet az Orosz Központi Bank első
elnökhelyettesének, Kszenyija Judajevának a novemberi nyilatkozata. Aki
azt hangsúlyozta, hogy a Központi Bank, szükség esetén, az import
kifizetésére bedobhatja aranytartalékait. Nyilvánvaló, hogy a nyugati
világ által elfogadott szankciók idején, ez a nyilatkozat a BRICS[1]
országainak, mindenekelőtt pedig Kínának szólt. Az, hogy Oroszország az
árukért kész nyugati arannyal fizetni – mint kiderült – Kínának nagyon
is jól jött. Hogy miért – erről szól az egyik korábbi írás.[2]
Kína nemrégiben bejelentette, hogy nem növeli tovább dollárban
kifejezett arany- és valutatartalékait (AVT). Ha figyelembe vesszük,
hogy az amerikai-kínai kereskedelmi kapcsolatokban az előbbi deficitje
állandóan növekszik (a jelenlegi egyensúly immár 5 az 1-hez, Kína
javára), akkor ez a nyilatkozat, pénzügyi nyelvről lefordítva azt
jelenti: „Kína a továbbiakban áruiért nem fogad el dollárt”. A
világsajtó jobbnak látta nem észrevenni a legújabb kor pénzügyi
történelmének ezt a kolosszális eseményét. És itt a kérdés még csak nem
is az, hogy Kína, szó szerint, nem lesz hajlandó dollárért adni áruit.
Kína természetesen ez után is el fogja fogadni a dollárt – ám csupán
mint az áruiért járó közbülső fizetőeszközt. Ám Kína, miután megkapta a
dollárt, nyomban meg is fog tőle szabadulni, és arany- és
valutatartalékainak struktúrájában a dollárt valami mással fogja
fölváltani. Különben nem lenne semmi értelme annak, amit a kínai
pénzügyi hatóságok bejelentettek: „A továbbiakban Kína nem fogja tovább
növelni dollárban kifejezett arany- és valutatartalékait”. Vagyis Kína a
különböző országokkal folytatott kereskedelméből befolyó dollárjaiért
többé nem fog amerikai állami kincstárjegyeket (treasuries) vásárolni.
Ahogy azt korábban állandóan tette.
Vagyis Kína a jövőben
valami másra fogja cserélni azokat a dollárokat, amelyek a továbbiakban
nem csupán az Egyesült Államokkal, de általában bármely más országgal
való kereskedelméből befolynak – hogy „ne növelje tovább dollárban
kifejezett arany- és valutatartalékait”. És itt jön a legérdekesebb
kérdés: mi lesz az, amivel Kína fel fogja váltani a kereskedelemből
befolyó dollárjait? Milyen valutára – illetve milyen csereeszközre? A
mostani kínai pénzügyi politika elemzése arra enged következtetni, hogy
– a kereskedelemből befolyó dollárjait, vagy legalábbis azok jelentős
részét – Kína szép csendben aranyra fogja átváltani, ahogy azt már, de
facto, teszi is.
Ebből a szempontból az orosz-kínai
kapcsolatok pasziánsz kártyajátéka nagyon szerencsésen alakul mind
Moszkva, mind pedig Peking számára. Oroszország közvetlenül aranyért,
annak folyó árán vásárol árukat Kínától. Kína pedig az aranyért, megint
csak annak folyó árán, orosz energiahordozókat vesz. Ebben az
orosz-kínai idillben mindennek van helye: a kínai áruknak is, az orosz
energiahordozóknak is, és az aranynak, mint kölcsönös elszámolási
egységnek is. Ebben az idillben csupán egy kéredzkedő számára nincs
hely: a dollárnak. És ebben nincs semmi különös. Minthogy a dollár se
nem kínai áru, se pedig nem orosz energiahordozó. A dollár csupán egy
közbülső pénzügyi elszámolási eszköz – egy fölösleges közvetítő.
Márpedig két önálló üzleti partner együttműködéséből a fölösleges
közvetítőket, előbb-utóbb, ki szokták iktatni.
Itt
mindjárt külön meg kell jegyezni: a természetes arany világpiaca
eltörpül a tényleges olajszállítások világpiacához képest. A természetes
arany világpiaca ráadásul még inkább mikroszkopikus, ha összevetjük a
kőolaj, a földgáz, az urán – a különböző áruk – tényleges
szállításainak világpiacával.
Az arany
megnevezésekor a hangsúly azért van a „természetes” szón, mivel
természetes (és nem papíron lévő) energiahordozóiért cserében
Oroszország aranyat von el a Nyugattól. Mégpedig az energiahordozók
kézzel fogható, és nem papíron megvalósuló leszállításáért cserében.
Ugyanígy jár el Kína is, amikor – a jelenlegi, mesterségesen,
többszörösével leszállított árú, ám valóban létező aranyat – elvonja a
Nyugattól. Ellenértékeként annak, hogy kézzel fogható áruit ténylegesen
leszállítja.
Nem váltak be a Nyugat azon reményei
sem, hogy Oroszország és Kína – az általuk leszállított
energiahordozókért, árukért cserében – elfogad majd mindenféle
pénzérméket, illetve „papír aranyat”. Oroszországot és Kínát ugyanis,
végső fizetőeszközként csupán az arany – az pedig csak mint kézzel is
tapintható fém – érdekli.
Közbevetőleg: Havonta a
papír alapú arany forgalma – csupán, mint az arany határidős
szállítására adott kötelezvény (futures) – havonta mintegy 360 milliárd
dollárt ér el a piacokon. Ezzel szemben havonta csak mintegy 280
millió dollár értékben valósul meg arany tényleges szállítása. Ami a
kereskedések során ezer az egyhez arányt teremt a papír alapú, illetve a
természetes arany között.
Amikor Putyin beveti azt a
mechanizmust, hogy a piacról ténylegesen kivonja a Nyugat által
mesterségesen leértékelt egyik csereeszközt (az aranyat), cserében egy,
a Nyugat által mesterségesen felértékelt, másik csereeszközért (a
dollárért) – ezzel elindította azt a visszaszámlálást, amellyel véget
ér az olajdollárnak a világszerte élvezett hegemóniája. Ezzel Putyin
bevitte a Nyugatot abba a zsákutcába, amelyből hiányzik bármiféle
pozitív gazdasági perspektíva. Mostantól a Nyugat fordíthat bármekkora
erőfeszítéseket, bármekkora eszközöket arra, hogy mesterségesen növelje
a dollár vásárlóerejét, csökkentse az olaj árát, és mesterségesen
leszorítsa az arany vásárlóerejét. A gondot az fogja okozni a Nyugat
számára, hogy a rendelkezésére álló természetes arany készletei
végesek. Ezért minél inkább fog törekedni a Nyugat arra, hogy a
dollárhoz viszonyítva elértéktelenítse a kőolajat és az aranyat, annál
gyorsabb ütemben fognak apadni az egyre olcsóbb aranyból rendelkezésére
álló, ám távolról sem végtelen tartalékai. E Putyin által mesterien
megjátszott gazdasági kombináció során a természetes arany a Nyugat
tartalékaiból gyors ütemben áramlik majd át Oroszországba, Kínába,
Brazíliába, Kazahsztánba[3]és Indiába – a BRICS országokba. Ha
természetes aranyból való készletei továbbra is ilyen ütemben csökkennek
majd, a Nyugat által megteremtett, az olajdollárra épülő világrend
összeomlása előtt a Nyugat már nem fog tudni tenni semmit Putyin
Oroszországával szemben. Azt a helyzetet, amibe Putyin az Egyesült
Államok által vezetett Nyugatot hozta, egy sakkjátszmában úgy hívják: a
felek egyike időhiányba („Zeitnot”) került.
A
nyugati világ még soha nem látott olyan gazdasági eseményeket,
jelenségeket, mint amilyenek a szemünk láttára mennek végbe. A
Szovjetunió – amikor estek az olajárak – sietve eladta aranyát.
Oroszország, ezzel szemben – megint csak az olajár esésének közepette –
az aranyat sietve vásárolja. Így Oroszország immár közvetlenül aláásta
az olajdolláron alapuló világuralom amerikai modelljét.
Az olajdollárra épülő világmodell arra alapszik, hogy az USA nemzeti
valutája domináns szerephez jutott a világ valutáris rendszerében. Ami
lehetővé teszi, hogy a Nyugat országai – élükön az Egyesült Államokkal –
más országok és népek munkájából, anyagi tartalékaiból éljenek. A
dollárnak a világ valutáris rendszerében játszott szerepe abban áll,
hogy ez a valuta a kereskedelmi ügyletek lezárulásának, végső
fizetőeszköze. Ez azt jelenti, hogy az amerikai dollár, a világ
valutáris rendszerében, a felhalmozás olyan végső csereeszköze, melyet
nincs értelme más csereeszközökre átváltani. Ám az, amit a BRICS
országai – élükön Oroszországgal és Kínával – most csinálnak, az
gyakorlatilag megváltoztatja a dollár szerepét és státuszát a világ
valutáris rendszerében. Moszkva és Peking együttes akcióinak
eredményeként az Egyesült Államok nemzeti valutája, végső csere- és
felhalmozási eszközből csak afféle közbülső csereeszközzé változik.
Amelynek csupán az a rendeltetése, hogy ezt a közbülső csereeszközt
átváltsák egy másik és valóban végleges csereeszközzé: arannyá. Így a
dollár gyakorlatilag elveszíti szerepét, mint a csere- és felhalmozás
végső eszköze – átadva eme mindkét szerepét egy másik, általánosan
elismert, nemzetiségtől és politikától független monetáris eszköznek: az
aranynak.
A Nyugatnak hagyományosan két módszere
volt arra, hogy elhárítsa az olajdollárra épülő világmodell
hegemóniáját, és a Nyugat ebből eredő aránytalanul széleskörű előjogait
fenyegető veszélyeket.
Az egyik ilyen eszközt
jelentették a színes forradalmak. A másik ilyen eszköz – amit a Nyugat
rendszerint akkor vet be, amikor az első eszköz nem válik be –: a
katonai agressziók, a bombázások.
Oroszország
esetében azonban a Nyugat számára a kettő közül egyik sem alkalmazható:
vagy azért, mert lehetetlen, vagy azért, mert elfogadhatatlan.
Mégpedig azért, mert, először is: az orosz lakosság – ellentétben sok
más ország lakosságával – semmiképpen sem hajlandó szabadságát,
gyermekei jövőjét felcserélni az akár már most rögtön is megkapható
nyugati kolbászra.[4] Ez már azokból a nyugati közvélemény-kutatásokból
is nyilvánvalóvá válik, amelyekben Putyin népszerűsége
rekordmagasságokban található. Például az a személyes barátság, ami
Washington favoritját, Navalnijt[5] fűzi McCain szenátorhoz, igen csak
nem tett jót sem neki, sem Washingtonnak. Azt követően, hogy erről
értesült a sajtóból, az orosz lakosság 98 %-a immár semmi másnak nem
tekinti Navalnijt, mint Washington vazallusának, az orosz nemzeti
érdekek elárulójának. Ezért azok a nyugati szakértők, akik a valóság
talaján állnak, még csak álmodni sem mernek bármiféle színes
forradalomról Oroszországban.
Ami a második, a Nyugat számára
hagyományos módszert, a közvetlen katonai agressziót illeti:
Oroszország se nem Jugoszlávia, se nem Irak, se nem Líbia. Bármilyen
Oroszország ellen, orosz területen indítandó, nem nukleáris hadművelet
esetén a Nyugatot, élén az Egyesült Államokkal, megsemmisítő vereség
várja. És a Pentagon tábornokai – akik ténylegesen az irányítói a NATO
erőinek – ezzel nagyon is tisztában vannak. Ugyanígy nincs esélye egy
Oroszország elleni nukleáris háborúnak sem, beleértve az un. „megelőző
és lefegyverző nukleáris csapás” koncepcióját is. A NATO-nak egyszerűen
nem rendelkezik egy olyan csapásmérés technikai lehetőségével, ami
által teljesen hatástalanítani lehetne Oroszország nukleáris
potenciálját, e potenciál számtalan megnyilvánulásával egyetemben.
Ebben az esetben elkerülhetetlen lenne egy tömeges, megtorló
válaszcsapás az ellenségre, annak területére. És egy ilyen válaszcsapás
kumulált ereje éppen elegendő lenne ahhoz, hogy a túlélők utóbb már
irigyeljék a holtakat. Vagyis egy nukleáris tűzpárbaj eleve nem
jelenthetne megoldást az olajdollárra épülő világrend érlelődő
összeomlásának problémájára. Jobb esetben ez jelentené e világrend
történetében a zárófejezetet, az utolsó állomást. Rosszabb esetben ez
elvezetne a nukleáris télhez, minden élőlény kipusztulásához – kivéve
talán a baktériumoknak azokat a mutánsait, amelyek a sugárzás hatására
keletkeznének.
A vezető nyugati gazdasági réteg látja a végbemenő jelenségeket, tisztában is van azok lényegével.
A vezető nyugati közgazdászok, kétség kívül, tisztában vannak azzal,
hogy a nyugati világ – beleesve Putyin gazdasági aranycsapdájába –
milyen mélységesen tragikus és kilátástalan helyzetbe került. Hiszen a
Bretton Woods-i megállapodások létrejötte óta mindenki jól tudja azt az
alapvető szabályt: „Akinek több az aranya, az állapítja meg a
játékszabályokat”. Ám Nyugaton erről mindenki hallgat. Mégpedig azért
hallgatnak, mert senki sem tudja, hogyan lehetne most már ebből a
helyzetből kikeveredni.
És, éppen ezért, ha valaki elkezdené
elmagyarázni a nyugati közvéleménynek a végbemenő gazdasági katasztrófa
minden részletét, akkor ez a bizonyos közvélemény az olajdollárra
épülő világrend hívei számára legszörnyűbb kérdéseket kezdi majd
föltenni. Amelyek így hangzanak majd:
– Meddig lesz képes a Nyugat természetes aranyért olajat venni Oroszországtól?
– És mi lesz az olajdollárral az után, hogy a Nyugatnak elfogy majd a
természetes aranya – amivel kifizethetnék az orosz kőolajat, földgázt és
uránt, továbbá a kínai árucikkeket?
Ezekre a látszólag egyszerű kérdésekre ma Nyugaton nem tudja a választ senki.
Hát, uraim, ezt hívják sakk-mattnak. A játéknak vége.
Forrás:
http://tehnowar.ru Internet-portálok anyagai alapján az összeállítást készítette: Tatyjana Dobrogyejeva
Novorosszija központi hírügynöksége: Novorus.info
[1] Öt ország által létrehozott együttműködési szervezet. Elnevezésének
(angol) betűszava az öt részt vevő ország angol nevének kezdőbetűiből
áll össze: Brazília (Brazil – B); Oroszország (Russia – R); India; Kína
(China – C), illetve Dél-Afrika (South Africa – S).
[2] Mármint a „Novorosszija” hírportálon korábban egyik megjelent írás.
[3] Kazahsztán nem tagja a BRICS-nek. A BRICS ötödik tagállama –
Dél-Afrika – ezzel szemben a világ legnagyobb aranykitermelői és
exportőrei között van. (Miként, egyébként, Oroszország is.)
[4] Képletes kifejezés: kb. mint elkótyavetyélni, aprópénzre váltani valami nagy eszményt.
[5] Az orosz liberális „ellenzék” vezére, Putyin