Tisztelt Balog Zoltán Miniszter Úr!
Én sajnos a szó legszorosabb értelmében a munkámba rokkantam meg, abba nyomorodtam bele. Egy megyei kórház központi intenzív osztályán kezdtem a pályafutásomat, a tanulmányaim befejezése után 1990-ben. Napi szinten, kb.16 beteggel foglalkoztunk. A géppel lélegeztetett és a művese kezelt betegek, akkor még egy osztályon voltak. Sajnos, már 20 évesen megtapasztaltam az egészségügyi rendszer árnyoldalait. Sok volt a túlóra, és mi nővérek, akkor is kevesen voltunk. Nővérszállón laktam. Nagy volt a taposó-malom a központi intenzív osztályon, de 3 év után váltottam, mert egy másik megyébe csábított át a szerelem, ahol az első férjemmel találkoztam.
Így, kerültem abba a kórházba, ahol most is munkaviszonyban állok, kb. még 2 hónapig. Utána nem tudom mi lesz velem, mert már 10 hónapja táppénzes állományban vagyok, sajnos nem bírok dolgozni.
Teljesen tönkrement a gerincem a munkában. A betegek emelgetésétől tele vagyok sérvekkel, és sok más egyéb betegségemre is fény derült. Az orvosok tiltanának a munkától, de magam is érzem, hogy az már nem megy nekem.
Az első gyermekem 1998-ban született, de 18 hónapos volt, amikor vissza kellett mennem dolgozni 3 műszakba, mert nagyon kellett a pénz. Mivel szinte állandóan dolgoztam, folyton kimerült voltam, alig bírtam a gyerekre figyelni. Kiderült, hogy nehezen tud beszélni, így logopédushoz is el kellett vele járnom a beszédfejlesztő terápiákra. A házasságom is a munkahely miatt ment tönkre, sosem voltam otthon. Rengeteget dolgoztam és továbbképzésekre is jártam. Mindig nagyon kimerült voltam, ezt a párom nem tolerálta, hogy soha sincs közös családi életünk a munka miatt, és tönkrement a házasságunk.
A második gyermekem, aki most 10 éves, a második házasságomból született. Sajnos egy beteg hasba rúgott 2 hónapos terhesen, majdnem elvetéltem. Az állandó orvosi felügyeletnek és a kontrolloknak köszönhetően odafigyeltek rám, de császárral született. Később kiderült, s hogy súlyos asztmás a gyermek, így gyakran rohanni kellett vele az orvosokhoz, vagy az ügyeletre. Mivel saját otthont akartunk kellett a pénz nagyon, a kicsivel is 18 hónapos korig maradhattam csak otthon. Visszamentem dolgozni, és devizahitelt vettünk fel a lakásra. A keresztfiam harmadik gyermekként került hozzánk, akinek a gyámhatóság jóváhagyásával én lettem nevelője.
Sajnos a legjobb igyekezetünk ellenére is baj lett a megnövekvő törlesztő részletekkel és bedőlt a devizahitelünk, elvesztettük a lakást.
Ezután a 3 gyermekkel megpályáztunk egy önkormányzati lakást, melyben jelenleg is élünk. 2012.év tavaszán egyik betegem szívműködése leállt. Az ágy szélén keresztbe feküdt. Segítenem kellett azonnal rajta. Emelés közben megroppant a derekam.
Éles, nyilalló fájdalom szaladt végig a testemen, nem éreztem a lábamat. Így élesztettem újra a beteget, az időközben odaérkező kolléganőm segítségével.
Nagyon rossz állapotba kerültem, a kórház felvette a munkahelyi baleseti jegyzőkönyvet.
Állapotom nem javult, így meg kellett, hogy műtsenek. A 2013-as esztendő sem volt kegyes hozzám. Akkor a vállam húzódott meg nagyon a betegek emelgetésétől. Azt is munkahelyi balesetként jegyzőkönyvezték. Sajnos az osztályos munkámat nem tudtam tovább folytatni. Nagyon megviselt lelkileg is, hogy az imádott munkámat nem végezhetem tovább. Infarktusos betegekkel foglalkoztam.
Boldogság érzése töltött el, amikor pár nap után az újraélesztett beteg felkelt, és ennek a csodának én is a részese lehettem, hogy a beteg esélyt kaphatott újra az életre.
Nem tudtam belenyugodni abba, hogy nem végezhetem többé ezt a munkát, hiszen, még csak 43 éves voltam. Egy évig „hála képen” 10 ezer forint baleseti járadékot kaptam. Ami viszont ezután következett, az maga a rémálom volt számomra. Hol ide, hol oda, pakolgattak a szakrendelések között össze-vissza, asszisztensként . Ettől aztán teljesen magam alá estem lelkileg.
Egyre nagyobb lett rajtam a pánik, és egyre súlyosbodott a depresszió. A második házasságom is tönkrement, mert az örökös problémákat nem tudtam feldolgozni lelkileg.
Hamarosan letelik a 365 nap táppénz jogosultságom. Dolgozni nem bírok már, itthon a házimunkát sem vagyok képes elvégezni. A gerincem teljesen tropa, és van még jó pár betegségem, amikre a kivizsgálások kapcsán derült fény. A munkába rokkantam bele, de azt hallom mindenkitől, hogy ez nem érdekel senkit. Az öregségi nyugdíjkorhatár alatti rokkantaknak olyan kicsi pénzeket ad az állam, hogy abból megélni képtelenség. Igyekszik visszatoloncolni őket valamilyen rehabilitációs munkára, de azt is maximum 3 évig „tolerálja” napi 4 órás állásban az állam éhbérért?
Nem a megrokkantakon akarnak segíteni ezzel sem, mert nem őket támogatják, hanem azokat a cégeket, akik őket foglalkoztatják? A cégek kapnak nagy kedvezményeket. Ha letelik a 3 év rehabilitálás, csak azért, mert valaki 60 év alatti, az hová menjen dolgozni, ha az egészséges 50 év felettieknek sincsen munka a nyílt munkaerőpiacon?
Az idősebb fiam munka mellett tanul. Nem terhelhetem őt, ha végez a tanulmányaival, és saját családot akar, hogy engem még 20 éven át ő tartson el. Ugyanis az alaptörvényben és a szociális törvényben Önök belecsempészték, hogy az állam helyett a család köteles gondoskodni azokról a rokkantakról, akiket nem fogad be, vagy visszaminősít az ellátórendszer. Ezek a súlyos betegek évtizedeken át járulékfizetők voltak. Én is a maximális időt ledolgoztam a megbetegedésem előtt, 25 évet. Ha nem fogok 45 évesen csak segélyszerű pénzellátást kapni, abból nem tudok életben maradni.
Önök olyan embereket ítélnének halálra, akik becsületes, szorgalmas, munkába megrokkant emberek? Az Önök kommunikációja azt feltételezi, hogy ezek az emberek csalók? A cinizmusukkal pedig azt hangoztatják, mint amit Ön egy 2015.év eleji konferencián a szegénység csökkenéséről hangoztatott, hogy: „Mindenki magáért felelős, az állam felelőssége csak az egyéné után következik”. depressziós : Cartoon illusztrációja egy üzletember készül az öngyilkosságra. Önök semmiféle állami gondoskodásról nem akarnak hallani. A családokat megnyomorítva, az ő nyakukba akasztanák a megrokkant embereket is, akik évtizedekig ezt az országot gyarapították, építették, és a vállukon vitték a terheket. Amikor megrokkannak, akkor már egy tányér ételért is könyörögniük kellene? Önökben nincs semmi emberség, nincs keresztényi könyörület? Szégyen ez hazánkra nézve, hogy ilyen kormányunk van, mely az alapvető emberi jogokat sem tartja tiszteletben azoknál, akik önhibájukon kívül estek csapdába, a tisztességes munka áldozataiként.
Sajnálom, de nem tudok úgy elköszönni Öntől, hogy tisztelettel, mert Ön, a magyar kormány egyik minisztereként, az embertelenséghez asszisztálva próbálja bizonygatni azt, hogy feleljek magamért, legyek öngondoskodó, ha belerokkantam a munkába, még akkor is!
Cs. Anikó (egy munkában megrokkant ápolónő)