Nemrégiben adtunk hírt a szikáncsi aranykincset bemutató
vándorkiállításról, az “Atilla kincsről”, amely minden bizonnyal a Hun
Birodalomnak folyamatosan megküldött kelet-római adó részét képezte. A
mostani írásunkban megpróbáljuk röviden bemutatni a Keletrómai
Birodalom folyamatos adóztatásának hátterét, és a hunok balkáni
hadjáratait, emellett nem titkolt célunk, hogy a
köztudatba beivódott tévképzeteken változtassunk.
A hunok Balambér vezetésével a 370-es
években lépik át a Volga folyót. Viharos gyorsasággal győzik le az
alánokat, előbb a keleti, majd a nyugati gótok birodalmát döntik meg.
Alig egy évtized alatt erős birodalmat építenek ki, amely Ázsiától a
Kárpátokig húzódott. Az eurázsiai sztyepprendszer minden népét uralmuk
alá hajtották, vagy legyőzték vagy pedig önként csatlakoztak a hun
törzsszövetséghez. A villámgyors és félelmetesen erős hun támadás
hatalmas méretű népvándorlást idézett elő Európában. A keleti germán és a
különböző iráni eredetű állattartó népek fejvesztett menekülésbe
kezdek (már akik nem csatlakoztak a Hun Birodalomhoz), és elözönlötték
egész Európát.
A hunok új európai birodalmuk
megszilárdítása után az első tapogatózó támadást 395-ben, akkor
indították a Római Birodalom ellen, amikor a két birodalomfél
polgárháborús helyzetbe sodródott. A 400-as évek elején Uldin
nagyfejedelem alatt is feszült lett a viszony a Kelet-rómaiakkal, több
alkalommal betörtek a hunok a Balkán félszigetre. A hun külpolitika
ebben az időszakban a nyugat-rómaiakkal szövetséges viszonyt alakított
ki. A Nyugat-Római Birodalom élethalál harcát folytatta a gótokkal és a
különböző germán törzsekkel. A hunok érdeke azt diktálta, hogy a
harcoló felek közül egyik se erősödjön meg, ezért a gyengébbik fél
mellé álltak. A rómaiakkal történő szövetkezést azzal is magyarázzák,
hogy a nyugati gótokat a hunok szökött alattvalóknak tartották, így
Alarich gót fejedelem és a rómaiak közötti háborúban az utóbbiak mellé
álltak. Azonban a kelet-rómaiakkal inkább feszült viszony állt fenn,
Uldin nem nézte jó szemmel a keleti-birodalom erősödését, hiszen ezzel
veszélyeztetve voltak a Dunától északra elfoglalt hun területek. A
nagyfejedelem 400 és 410 között számos támadást indított a Balkánra,
hasonlóképpen a keletrómaiak is többször nyomultak észak felé, vissza –
visszafoglalni elveszett területeiket, illetve próbálták a határsávot
minél északabbra kitolni.
A Balkánra támadó hunok – Angus McBride festménye
Az első igazán nagy támadássorozatot
422-ben indították meg a hunok. Valószínűleg ezután a hadjárat után
kezdi el fizetni a Kelet-római Birodalom évi rendszeres 350 libra arany
adóját a hunoknak. A 420-30-as évek balkáni háborúiról kevés forrás
számol be részletesen, de a gyér adatokból is viszonylag pontosan
kihámozható a háborúskodás oka. A keletrómaiak a birodalmukat fenyegető
hun nagyhatalmat számtalan eszközzel próbálták gyengíteni.
A hunok és a behódolt népek – Angus McBride elképzelése szerint
Ezek közé tartozott, hogy a hunoknak
alávetett népeket a hírszerzőikkel folyamatosan lázították, és a
békésebb időszakokban hun területekről toborozták zsoldosaikat a
keletrómai hadseregbe. Ez utóbbi tevékenységüket Rua (Ruga) megtiltotta,
azonban a 430-as évek elején történt titkos agitáció túl jól sikerült,
kitűnően bemutatva a később elhíresült “bizánci politikát”. A
keletrómaiak lázadást szítottak a Hun Birodalom déli határánál, az
Al-Dunánál élő törzsek között. Az amilzurok, itimarok, tonsurok és
boiskok átálltak a keletrómaiakhoz. Ruát felháborította a bizánci
agitáció és rögtön átcsapott seregével Trákiába, de egyben tiltakozó
követet is küldött Konstantinápolyba. A követjárás közben, 434-ben
váratlanul meghalt a nagy hun uralkodó. Ebben az időben került hun
fennhatóság alá a Duna bal partja után Pannónia tartomány is, és került
át a Hun Birodalom székhelye a Kárpát-medence szívébe. Itt épült ki a
birodalom új királyi orduja, valahol a Nagy Alföld területén. A
fennmaradt források szerint Rua szabályozta a déli irányú
kereskedelmet, határvárosokat jelölt ki a keletrómaiakkal való
áruforgalom lebonyolítására. Ez utóbbi adat is jól mutatja, hogy a
hunokról kialakult képet, mely szerint színtisztán pusztító – barbár
harcosok lettek volna, némileg korrigálni kell.
A Rua által megkezdett 434. évi
tárgyalásokat végül utódai, Atilla és bátyja Bleda (Buda) fejezte be. A
békeszerződés megkötésére a keletrómaiak magas rangú küldöttséget
küldtek, remélték, ezzel a gesztussal engedményeket érhetnek el az új
hun fővezetésnél. Az előkelő küldöttséget Plinthas volt consul és
tábornok illetve Epigenes questor vezette a Duna és a Morava folyók
egyesülésénél Margus városával szemben álló Constantia erőd falai alá. A
Bizánci történetíróktól tudjuk, hogy Bleda és Atilla lóháton ülve
fogadták a keletrómai küldöttséget (akik kénytelenek voltak szintén lóra
szállni a tárgyaláshoz). A 435-ben megkötött “margusi béke” (vagy
constantiai szerződés) tulajdonképpen egy hun békediktátum volt.
A margusi béke kivonata:
A keletrómaiak nem tárgyalhatnak és nem köthetnek szövetséget hun fennhatóság alatt álló illetve hunokkal háborúzó népekkel.
A keletrómaiakkal a kijelölt határ
menti városokban lehet csak lebonyolítani az áruforgalmat. Mindkét fél
kötelezte magát a nyilvános piacok tiszteletben tartására.
A keletrómaiak hun alattvalókat,
illetve hunoktól szökött hadifoglyokat nem fogadhattak be. Kötelesek
voltak kiadni a legutóbbi lázadásban résztvevőket a hunoknak.
8 solidus/ fő áron kiválthatták a keletrómai hadifoglyokat a hozzátartozóik.
A Keletrómai Birodalom által eddig
fizetett 350 font arany évi adót 700 fontra emelték. (700 font az 50400
solidus arany volt, ami nagyjából 230 kg arany súlya.)
.
A szerződés kikötései súlyos feltételek
voltak a keletrómaiakra nézve. Nemcsak a megemelt évi 700 fontnyi adó
miatt, hanem mert gyakorlatilag lezárták a keletrómaiak északi határait
a hunok. Innentől fogva a zsoldosseregükbe sem toborozhattak
utánpótlást az északi barbár területek lakosságából. Megszüntették a
konstantinápolyi ügynökök (akik sokszor kereskedőként járták a vidéket,
információt szereztek, lázították a hun alattvaló népeket) szabad
utazását és ezzel az intrikáikat a Dunától északra.
A hunoknak fizetett adó – II. Theodosius Konstantinápolyban kibocsátott pénzérméi
.
440-443. évi balkáni háború
A hun vezetésnek fő célkitűzése, hogy a
keleti és a nyugati római birodalmakat egymástól eltávolítsa, ne
alakulhasson a hun birodalom környezetében olyan erő, amely hathatósan
tudna fellépni a birodalmuk ellen. Atilla és Buda is követte elődeik
politikáját, nyugattal szövetséges, kelettel jobbára ellenséges
viszonyban álltak. Mint fentebb bemutattuk a hunok kezdetekben komolyan
támogatták a nyugat védekező háborúit a különböző germán népek ellen,
azonban 439-től az észak-afrikai Vandál Királyság (szintén germán nép)
Karthágó elfoglalása után, inváziót indított a Nyugat-római Birodalom
ellen. A vandál flotta Szicíliát és Rómához tartozó szigeteket támadta,
erre az eseményre már a keleti testvér birodalom is reagált. II.
Theodosius óriási flottával sietett a nyugatiak segítségére és jelentős
számú segédhadat küldött Szicíliába. Erre az időszakra szorosabbá vált a
keleti és nyugati római birodalmak viszonya, hiszen II. Theodosius még
szorosabbra vonta az amúgy is meglevő családi kapcsolatait III.
Valentinianussal a nyugati császárral. (II. Theodosius pártfogoltja
Valentinianus, aki a keleti uralkodó lányát feleségül vette.) A két
birodalom összefogásának veszélye, illetve a vandál támadás kínálta
alkalom kihasználása, cselekvésre ösztönözte a hun fővezetést. Itt kell
megjegyeznünk, hogy néhány történész arra a következtetésre jutott,
hogy a hun diplomácia folyamatos kapcsolatot tartott fenn a Vandál
Királysággal.
A 440-443-as években lezajlott balkáni
háborút a fenti események indították el, azonban a háború közvetlen
okaiként több cselekményt is fel lehetetne sorolni. Béke idején a
Kelet-római Birodalommal igen élénk kereskedelmi kapcsolat folyt,
azonban napirenden voltak a határmenti incidensek. A háború kitörésében
volt alkalma mindkét félnek a másikat hibáztatni. Konstantinápoly
vádolta a hunokat a határmenti vásárvároson való rajtaütéssel. A hunok a
bizánci toborzások és lázítások folytatását rótták fel a
keletrómaiaknak, illetve egy sírrablási esetet, melyben Margus püspökét
vádolták avval, hogy Duna északi partjára átkelve kifosztotta és
megszentségtelenítette a hun királyi sírokat. A kölcsönös követjárás
eredménytelen maradt, a hun támadás nagy erőkkel megindult, Buda
csapatai áttörték a dunai limest. Margus bevétele után Singidunum (azaz
Nándorfehérvár a mai Belgrád) következett és Sirmium (Szávaszentdemeter
/Sremska Mitrovica/). 442-ben Naissus (Nis) ostrománál fennmaradt a
hun ostromtechnika leírása. Priscos kivonatolója leírja, hogy Naissus
mellett a hun sereg hidat vert a folyó két partja között, majd a
körülzárt várost az ostromeszközeikkel megostromolták. A hunok
folyamatosan nyílzáporral árasztották el a falakat, lehetetlenné téve a
komoly védekezést, majd az ostromgépekkel ütött réseken keresztül, és
létrákon átmászva megrohamozták a várost. Naissus várának lerombolása
után a hun hadak bevették Serdicat (Szófia), a trákiai Philippopolist
(Plovdiv), és Arcadiopolist. A hun fősereg már Konstantinápolyt
veszélyeztette. Sok történész kisebbíteni próbálja a hunok hadierényeit,
mondván az elfoglalt városokban csak a miliciák védekeztek, a
keletrómai fősereg a vandálok ellen harcolt. Azonban 442 végére a hun
támadás miatt Konstantinápoly visszarendelte a keleti fősereget, majd a
Gallipoli félszigeten meg is ütközött egymással a két nagyhatalom. A
chersonnesosi csatában először csapott össze a római birodalom nagy
nyíltszíni csatában a hunokkal, akik a híres hadvezér, Aspar vezette
keletrómai hadsereget tönkreverték.
Buda és Atilla hadjárata óriási sikernek
bizonyult, a legfőbb eredmény a dunai limes áttörése és megsemmisítése
volt. A nagy erődöket lerombolták és elfoglalták a Száva vonalát is,
Pannonia Secunda tartomány egészében a hunok birtokába került. A
béketárgyalásokat Anatolius senator vezette a keletrómaiak részéről.
443-ban kötötték meg az “Anatolius első békéje” néven ismert szerződést.
Az anatoliusi béke súlyos kötelezettségeket és terheket rótt
Konstantinápolyra.
Az évi adót 700-ról 2100 font aranyra (azaz a háromszorosára) emelték.
A harcok alatt elmaradt
tributumot egy összegben követelték a hunok, így egyszerre 6000 font
(majdnem 2 tonna, 1962 kg!) aranyat kaptak meg.
A római hadifoglyok kiváltásának összegét 6-ról 12 solidusra emelték.
A rómaiak kötelezettséget
vállaltak a hun szökevények kiadatására, valamint arra, hogy a hun
földről menekülőket nem fogadják be a jövőben.
Ezt az óriási mennyiségű éves adót
Konstantinápoly egészen 450-ig fizette, akkorra Atilla figyelme már
teljes egészében a nyugati római birodalom felé fordult. 447-ben még
Atilla indított el egy újabb balkáni hadjáratot, melyben szintén
Konstantinápoly falai alá jutottak seregei, majd a krónikák szerint
mintegy 70 várost dúltak fel a Thermophülai szorosig. A 448-tól elinduló
béketárgyalások során járt Priszkosz rétor Atilla udvarában, a
keletrómai titkár ebben az időszakban kezdte írni 8 kötetes művét a
korszak eseményeiről. Az évekig elhúzódó béketárgyalások lényegi
változást nem hoztak a kelet-rómaiak adóztatatásában, azonban 450-re
Atilla már a Róma elleni háborúra készült, így a Keletrómai birodalommal
-elkerülve a kétfrontos hadviselést- békésebbé vált viszonya.
Bíró Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése