Számot adni kellene az elmúlóban levő esztendővel. Felsorolni jókat, rosszakat. Ilyen sorrendben. Mert azért mégiscsak a kellemesre emlékeznék szívesebben az ember. Persze, volt az is. Néhány. Apróságok. Röpke pillanatok. Pár dédelgetett álom. Régóta görgetett tervek. Elvetett magok is. Hogy majd, hogyha majd szárba szökkennek. Mert élniük kell, mert élnünk kell. Úgy, ahogy. Ahogy adatott, ahogy magunknak akarjuk.

Akarjuk?
Csak tétova lépésekkel araszolgatunk. Hisszük, előre. Koccintsunk erre. Legalább innunk legyen, amit. Háromszavas jókívánságok visszhangoznak fejemben, egy-egy kor vezényszavai. A felforgató Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Aztán a nemzetmentő Isten, Haza, Család és a három vörös Bé-betű; Bort, Búzát, Békességet. Ezeket éltük meg közvetlen vagy közvetve. Tűnődöm, az elműlt 25 évnek nincs jelszava. Vagy mégis, de csak egyetlen szó ami minden vágyat megtestesít a mai neveltetés szerint; Pénz, Pénz, Pénz! A régebbiek szebben csengtek - mindenkinek, mégha némely közülük a hamisság szolgálatába is szegődött, de a három Pé-betűs úgy tűnik, végleg leszámolt a nagy embervágyakkal, kiüresítette mindet mára, és jól kitömte hasztalan kacatokkal.
Az ismeretlenség izgalmával állunk meg most is az új év kezdetén. Szükségünk van belső nyugalomra, bizalomra. Hinni abban, hogy rendelkezünk azzal a belső erővel, szellemi, lelki felkészüléssel, mellyel az előttünk álló feladatoknak eleget tudunk tenni. Hinni abban, hogy a létfenntartásért folytatott küzdelem során olyan szellemi kincseket tudunk felmutatni, melyektől emberi életünk nemcsak számunkra, hanem embertársaink számára is értéket jelent.
Újév reggelén meg kell hallanunk a szívünkben visszhangzó isteni biztatást:

 „Ne félj, mert én veled vagyok...
Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézs 41,10.)

Az emigráció utáni, hazai hungarista mozgalom is 25 éves. A rosszat, ami az elmúlóban ért bennünket, hosszasan lehetne sorolni. Elborult az ég, egyre sűrűsödtek a felhők. A fagy friss rügyet szorongatott, körbevette a jégburok, nem hagyta lélegezni, csírájában próbálta megfojtani. Huszonöt esztendő alatt mindig felszántottunk kicsit a visszavett földből, konokul kitartóan, szárazon kérges tenyérrel, mára deresedő fejjel, de a lépést mindig újabbnak kellett követnie. Mert az eke csak előre húz barázdát, és a hamuban sült pogácsának mindig ott kell lennie az átalvetőben. Legalább a betevőnk, a mindennapi meglegyen. De mi nem feledünk. Azon a szakadozott szélű, hetven évvel ezelőtt nyomtatott falinaptáron nem valami ellen: valamiért kiált a három szó.
Az életért!
Amit ez a három szó összekovácsol. A visszapörgetett filmen csupa rossz jelenet. Családi vitákkal, szomszédok közti csetepatékkal. Testvér a testvért lenézi, kisemmizi, ha olykor, némely ünnepen összeülnek még, a családi fotó kedvéért úgy tesznek, akárha mosolyognának. De művi az arc, kényszeredett a mimika. És lesütött a szem, hogy ne tükrözzön álságot. A szomszéddal már közös felvétel sem készül. Fal választja el a két telket, egyre magasodó. Csak a szó száll át felette, az átkot szóró. Holott egyetértésre vágyik Istenben éppúgy a nemzet, akár a család is, és jó viszonyra, legalább e kis házban, legalább a kerítés mindkét oldalán. Amikor nem az alapvető emberi jogoktól fosztott meg néhány leg-legembertelenebb rendszer, de a természettől, az élethez való jogtól! Ma ismét visszakívánkozik a tisztaszoba falára az élet! Nem idővel megsárguló, törékeny fogadalomszerű újévi szavakba, hanem tanításként az új generációknak, fehér gyolcsra míves hímzéssel: a nemzetet Megtartó Isten, Haza, Család...

...és  ma a mi  megtartó szavainkat én Hiszem! Akarom, hogy  (úgy) Legyen!


Várhegyi Kálmán