Neil Oliver monológjában azt állítja, hogy a globális politikai és gazdasági elit nyíltan feladta a korábban hangoztatott „szabályalapú nemzetközi rend” fikcióját. Értelmezése szerint a davosi Világgazdasági Fórum idei eseményei azt jelezték, hogy a hatalmi centrumok immár nem is próbálják fenntartani a látszatot: a legerősebb szereplők érdekeik szerint járnak el, következmények nélkül. 
Oliver a Óz, a csodák csodája allegóriáján keresztül írja le a mai világot: a „varázslók”, „boszorkányok” és „gyáva oroszlánok” valójában konformista politikusok, pénzügyi vezetők és intézmények, amelyek évtizedeken át félrevezették a társadalmakat. Szerinte a történelmi bűnök és kudarcok – háborúk, pénzügyi válságok, geopolitikai beavatkozások – mind következmények nélkül maradtak, ami elbizakodottsághoz vezetett. 
Kiemelten bírálja a davosi megszólalásokat, különösen a nagy pénzügyi és politikai szereplők kijelentéseit. Példaként említi, hogy a globális elit most nyíltan elismeri: a megújuló energiaforrások nem képesek kiszolgálni a digitális gazdaság – adatközpontok, adatfeldolgozás – energiaigényét, miközben Európát éppen ezek nevében ipartalanították. Oliver ezt kettős mérceként értelmezi: az elitnek megbízható, fosszilis vagy nukleáris energia kell, a lakosságnak „jó lesz” az intermittens megoldás is. 
Hasonlóan értékeli a „szabályalapú rend” nyílt relativizálását: szerinte most már kimondják azt, amit korábban tagadtak – hogy a nemzetközi jog és normák alkalmazása hatalmi érdekekhez kötött, és a globalizációt fegyverként használják. Oliver úgy látja, ez nem átmenet, hanem törés: a korábbi narratívák összeomlása. 
Zárásként azt állítja, hogy az elit végzetes hibát követett el azzal, hogy „levette a maszkot”. Véleménye szerint a nyíltság nem erődemonstráció, hanem lelepleződés: megmutatta a rendszer erkölcsi ürességét és korlátait. Oliver konklúziója szerint a hatalom túl messzire ment, és ezzel saját legitimitását ásta alá.