– NEM SZERETNÉK SOKAT BESZÉLNI a múltról, főként nem nosztalgiázni, de ha az érdekel, hogy most mit kellene csinálni, akkor jöhetsz! – szögezte le első telefonbeszélgetésünkkor Szabó István, a nádudvari téeszelnök, a hajdani állampárt legszűkebb vezetőségének tagja, képviselő, azon féltucatnyi ember egyike, akik sorsfordító ügyekben döntöttek a rendszerváltást megelőző négy évtizedben. Mentem, s hallgattam: ha a falu nincs rendben, a hatalom sincs. Központosított rendszerben élünk ma is, ahogy régen – akkor Kádár döntött, most Orbánnak kell!

– Ön a legnagyobb magyar agrárcég, a KITE örökös elnöke, mit szól a győzelmi jelentésekhez: az idén is megtermett az ország kenyere? Szinte az ötvenes éveket idézi e mondat, holott az utóbbi időkben minden aratáskor halljuk.
– Elég szégyen. Ez az ország már 1984-ben 7,3 millió tonnás búzatermést aratott, 25 éve 5 tonna feletti átlagot értünk el búzából, annyit, mint a franciák, a németek. Ma jó, ha 4,5–4,7 tonnás a teljesítmény. Egymillió hektárról 7 millió tonnát kellene betakarítani. De a gazdálkodók nagy része nem tartja be a technológiát: nem használ jó vetőmagot, elegendő tápanyagpótlást és megfelelő gépeket. A jók viszont már 8–10 tonnás termést is produkálnak. Szakma ez, nehéz szakma. A minisztériumnak pedig egyre kevesebb a köze hozzá. Nekem a miniszter ne csak az ízekről és a szimbólumokról, hanem az agrárpolitika jelenéről és jövőjéről is beszéljen! Kell a helyi piac is, meg a kézműves termék, de ez nem váltja meg az egyre szegényedő falut! A sertésprogram sikerét halljuk, de három esztendő alatt évi 1,5 milliárd forintokat csepegtetnek. Így nem lesz soha 6 milliós disznóállomány! Ha azt hallanám, hogy adnak egyszerre 20 milliárdot, arra már felkapnám a fejem!
– A gazdálkodók a rendszerváltás óta várnak az agrárstratégiára. Az adott kormányok rendre elkészítenek egyet, aztán annak a tizede sem valósul meg.
– Abban igaza van, hogy negyed százada él az ország kitűzött célok nélkül. Azért olyan a vidék, amilyen. Én meg nem mondom, hogy a falufejlesztéssel mit kellene csinálni, mert akkora a baj, hogy nem is tudnék megoldást. Azt viszont látom, hogy a mezőgazdasággal mi a teendő. A mai helyzet olyan, amilyen annak idején volt. Egy központosított hatalom alakult ki a kétharmaddal, s ez nagyon hasonlít a régihez. Akkor Kádár döntött egy szűk csapat javaslata alapján, most Orbán Viktornak kell! Ma ugyanis nincsen eldöntve, hogy mi legyen a mezőgazdasággal!
– Most nem látni a kicsi, de erős és elkötelezett tanácsadói csapatot!
– Annak idején Fehér Lajos, Erdei Ferenc, Dimény Imre, Losonczi Pál, Burgert Róbert járt Kádárhoz…
– És ön.
– Részben én is, de az egy olyan csapat volt, amely jó időben, egyszerű magyarázatokkal világította meg Kádár előtt a teendőket. De csak Kádár János döntött, akár a párt keményvonalas erős emberei ellenére is! Aztán, amikor az irányvonal megvolt, akkor pénzt is adtak hozzá, majd a terveket már mi váltottuk valóra Burgerttel az állami gazdaságokra, illetve a téeszekre alapozott integrációkkal, a piacra is termelő háztáji programmal vagy az élelmiszeripar gyors fejlesztésével.
– Van most ilyen politikai befolyással is bíró szakértői csapat, akire hallgathat Orbán?
– Most sem látom, de 25 éve folyamatosan hiányzik. Egyik kormány sem fogta fel, hogyha nincs rendben a falu, akkor a hatalom sincs. A politikának az utóbbi évtizedekben nem volt fontos a paraszt. Egyik kormány sem dolgozott ki, hajtott végre agrárstratégiát. Pedig cél nélkül csak odáig lehet jutni, mint most: a viszonylag sikeres növénytermesztés sem képes azt produkálni, mint 30 éve. Az állattenyésztés is katasztrofális: 1,7 millió szarvasmarha helyett van 800 ezer, 8–10 millió sertés helyett 3 millió, a baromfiállomány megfeleződött, a legelők üresek. 65–70 százalékát tudjuk annak, amit 1990-ben.
– Ki a felelős ezért?
– A hozzá nem értést nem lehet büntetni. Nem az a kérdés, kinek a bűne, hanem az, hogy agrárpolitikát csak az állam tud csinálni. Nem a családi gazdálkodó, nem a nagyüzem, de nem is a KITE vagy az Axiál, vagy a multik kezében lévő élelmiszeripar, vagy a kereskedelem. Csak az állam, mert ő tud ehhez pénzt is adni. Ahogy az állam feladata az elsődleges piacszerzés is, aztán ezt már a cégek váltják aprópénzre.
– Piacgazdaságban?
– Negyed százada piacgazdaságban élünk, ennyi idő csak elég arra, hogy rájöjjünk, nem lehet magára hagyni a gazdát, az ágazatot, szabadon bedobni a lovak közé a gyeplőt. Nem működik ez. Mindenki maga akar nagy lenni, de nem megy. Az államnak keretszerződéseket kell kötnie egyes országokkal, megállapodásokat, élelmiszer-biztonsági korlátokat lebontania.
– És ezt ki végezné?
– Az FM-re ráférne egy reform, jó lenne, ha ő lenne egyértelműen felelős az agrárpolitikáért, beleértve az élelmiszeripart is. Mert ma szinte már semmiért nem felel. A vízügy a belügyé, a hozzá tartozó pénzekkel együtt, még a marketinget is elvették tőle, ahogy a vidékfejlesztést is az 1300 milliárdjával együtt. Ez a minisztérium most nem képes stratégiát formálni, végrehajtani. A földtörvényt viszont részben jól csinálták – hogy dicsérjek is. Tényleg kitiltja a külföldit a termőföldpiacról. De ez ne legyen öncélú dolog, mert baj, hogy velük együtt a gazdasági társaságokat is kiszorítják. Bűn, hogy a nagyobb, fejlettebb üzemeket felaprózzák! Így éppen ellene megyünk a világnak, ahol föld- és tőkekoncentráció zajlik, a nyugati családi gazdaságok száma fogy, a megmaradók egyre nagyobbak. Én éppen ellentétesen vélekedem a kormánnyal: nem szabad a nagyüzem részesedését 20 százaléknyira lenyomni! A költségek is ezt indokolják: egy rendesebb traktor 50 millióba kerül, egy kombájn 70–80 millióba, egyre drágább a termelés. Egy családi gazdaság ezt képtelen előteremteni egyedül. Most is állítom, hogy nagyüzem nélkül nem működnek sikeresen a kicsik.
– Ha csak nem integrálják őket.
– Igen, de ha nincs nagy, akkor ki integrál? Pedig termeltetni kell, ezt bizonyítottuk mi is, és most is ez jellemzi a fejlett nyugati mezőgazdaságokat. Szervezetten termelni, szervezetten értékesíteni, szervezetten feldolgozni és drágán eladni az értéket. Ez teremt igazán munkahelyet egy országban, nem a lábon eladott búza meg millió tonnaszám magnak eladott kukorica. Mennyi szegény van az országban, egy-, két-, négymillió? Én nem tudom, de sok. A legtöbb vidéki. Agrárstratégia nélkül nincs esélyük a felemelkedésre.
– Kádár azt ismerte fel annak idején, hogy ha kicsit szakít a szovjetekkel – a háztájit engedi szabályozottan piacra termelni, nyugati technológiát behozni a földekre –, akkor a vidék megtáltosodik, kétszer annyit dolgozik, ha kell, ha van értelme. Így is több mint öt év telt el, s csak a hetvenes évek elejére alakult ki kínálati piac az agrártermékekből. És jövedelemhez jutott a szinte polgárosodó falusi ember. Ezek után azonban nem szabad azt hinni, hogy ma a háztájizás feléleszthető! Ez hatalmas tévedés, nincsenek már alapjai, nincs termelőeszköz a kézben. Egy falu határában lévő termőföld néhány család kezében van, azok igen kevés embert foglalkoztatva, megszokott, közepes teljesítményű termelés mellett is extraprofitot érnek el, döntően az uniós támogatásoknak hála. A többi falusival egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Legnagyobb szégyenemre Nádudvaron is több mint ezer ember él segélyből! A vidék- és falufejlesztéshez van pénz az unióból, de ha megint térkőre meg szökőkutakra költjük, akkor végleg leszakadnak a kistelepülések.
– 91 éves és irigylésre méltóan naprakész. Honnan tájékozódik?
– Járom a vidéki fórumokat, szakmai programokat. Rengeteget utazom, beszélgetek. Amikor itthon vagyok, ha nem is folyok bele a napi ügyekbe, de stratégiai kérdésekben kikérik a véleményemet, úgymint a KITE örökös elnökéét. Ez az ország legnagyobb agrárcége, 200 milliárdot meghaladó forgalommal, sok tízezer partnerrel és információval.
– Ők mit szólnak ahhoz, hogy az EU 2020 után vélhetően csökkenteni kezdi a támogatásokat?
– Két út van: vagy központi forrásokkal biztosítom a paraszti jövedelem egy részét, vagy piaci alapon. Az előbbi tervezhető, kiszámítható, az utóbbi akár hektikusan mozgó, nagy drágulásokkal együtt járó folyamat lehet. Vagyis vagy adunk pénzt a gazdálkodónak, vagy a piacon a dráguló élelmiszeren keresztül fizetjük meg. Arról lehet vitázni az EU-ban, hogy a központosított területalapú támogatás jó-e, vagy inkább a nemzeti kormányok osszák el a pénzt, de a mezőgazdaság nem mondhat le ezekről az összegekről.
– Ahogy az élelmiszeripar sem. Csakhogy már az a 300 milliárd forint sem biztos, amit beígért a kormányzat.
– És ha megkapja a mezőgazdaság legfontosabb, de igencsak legyengült vevője a 300 milliárdot, akkor mi történik? Az egész magyar élelmiszeriparnak 300 milliárd öt évre leosztva, az évi 60 milliárd forint. Ráadásul nagy részét a kicsi, még tán létre sem jött helyi manufaktúráknak akarják odaadni, a nagy mennyiségű agrártermék felvásárlását és feldolgozását végző nagyvállalatok alig jutnak pénzhez. Holott egy ütőképesebb vágóhíd 15–20 milliárdba kerül. Félek, hogy így nem fog kellő módon fejlődni az ágazat. De, amint az elején is mondtam, a döntést már nem mi hozzuk, nem is a minisztérium, hanem a miniszterelnök. Ebben a centralizált hatalmú országban ez is az ő és esetleg egy-két tanácsadója felelőssége lett.
(szabadfold)