Útszélen hagyott hősök

Közpénzből ígér az állam és az unió boldog jövőt a leállított M4-es autópálya-építkezés árnyékában. Abonyban esőálló tábla plexije mögül tudatják a polgárokkal, hogy szükség van rájuk. Az állami propaganda szövege heroikus: „Hősök: hétköznapi emberek, akik odaadással végzik a munkájukat, vállalják a kihívásokat.” Nem szokatlan ez a retorika, különösen Magyarországon nem az, az állami kommunikáció többnyire lefedi a kormánypártok folyamatos kampánypropagandáját.

De minden bizonnyal nem lehetne találni olyan embert sem itt, sem az országban, akit ne kapna el azonnal a vállalkozási kedv, aki ne érezné magában a kihívást, és ne akarná kezébe venni a sorsát – amire a plakát buzdítja –, ha nem állna üres zsebbel és magára hagyottan a hirdetmény előtt. Vállalkozna is, ha ehhez nem kellene előnyökért kuncsorognia, hogy aztán majd valamilyen formában, de főként okosba’ viszonozza a hitelhez juttató szívességét. Különben meg, köszöni szépen, az állampolgár elvan, így vagy úgy, de boldogul, és már az sem tűnik fel neki, hogy csak négyévente, többnyire választások előtt van rá szükség, élete ikszek közé szorított kormányciklus. Ha pedig mégis túlcsordulna benne a reménytelenség, legfeljebb arrébb áll egy faluval vagy egy országgal. Nem mintha ott boldogabb világ várná, csak éppen a hely, ahol él, az lett boldogtalan.

Viktor összeveszett Lajossal

Abony felett tiszta az ég, de a magasban megjelentek már a fátyolfelhők. A település utcáival mélyen az Alföldbe nyúlik. A statisztikák szerint majdnem tizenötezren élnek itt, ám ahogyan a helybéliek mondják, többnyire csak aludni járnak haza. A 4-es út meg a vasút nagy kincs, összeköti Abonyt a világgal, de az is igaz, könnyen el is visz innen mindent és mindenkit.

Békés város ez, nem nagyon foglalkozik vele az országos média, most azonban két hírrel is helyet kapott a híradókban. Az abonyiak egyikre sem számítottak, és legkevésbé örülnek annak, hogy beszélnek róluk. Mert az még csak hagyján, hogy az Orbán-kormány leállította a város határába tervezett M4-es autópálya építését, de a város pénze – 279 millió forint – is bent ragadt az alig egy hónapja bedőlt Quaestor Értékpapír-kereskedelmi és Befektetési Zrt.-ben.

Nem sok pénz, mármint ahhoz képest, hogy az útépítő cégek (Colas-Swietelksy, Közgép-A-Híd, Strabag) a senki földjére tervezett 29 kilométernyi M4 nyomvonalán – terepviszonyoktól és építményektől függően – ezerméterenként költöttek volna el 2–14 milliárd forintot. Már a kérdés is demagóg, nemhogy a rá adott válasz, hogy mi ér többet: egyetlen kilométernyi minőségi aszfalt, vagy egy tizenötezres város lakóinak sorsa, de az abonyi állami hirdetőtábla előtt állva, úgy tűnik, hogy a helyiek összefüggést vélnek felfedezni a két eset között. No, nem azért, mert Orbán Viktor összeveszett bizonyos Simicska Lajos milliárdossal, hiszen az éles szóváltás még a legjobb barátok között is megesik. De azóta mintha minden aszerint alakulna országosan, hogy honnan lehetne elvenni az állami és uniós forrásokat biztosító, busás hasznot termelő beruházásokat a barátilag milliárdossá lett Lajostól; akinek cége az M4-est is építeni kezdte, és akitől most vissza akarják venni a félbehagyott útra elköltött milliárdokat. A nép egyszerű hangján szólva erről csak annyit gondol az állampolgár, hogy ha már eddig is előnyök és jutalmazások rendszerében irányították az országot, ahol szemmel láthatóan mindenki gazdaggá lett az elmúlt öt évben, aki közel került elosztáshoz és döntéshozatalhoz, miért nem jönnek ide az urak, azokban a feszes kis zakójukban a leállított és harmadában már előkészített M4-es autópálya alapjába öntött homokjára? Itt lejátszhatnák egymás között gondjaikat, amúgy férfihoz méltó módon, plakátnyelven szólva, hősiesen és odaadással. Mert itt valóban van egy alig harminc kilométernyi szakasz a magyar valóságból. Félig kész hídbetonoszlopok, ég felé meredő vasrudak hirdetik. Magányosan, párosan vagy éppen sorban pipiskednek, szétszórva az alföldi talajon. Köröttük fut a félig-meddig ledöngölt, homokkal fedett nyomtáv. A 4-es főút két oldalán olykor kisebb hegybe hordva állnak, akár dűnék is lehetnének vagy lecsupaszított kunhalmok. De ezek inkább egy osztogató és megvonó rendszer szimbólumai.

Persze az alföldi ember nem lehet hős egy ilyen küzdelemben. Az, aki valóban odaadással végzi a munkáját és vállalná a kihívásokat, eltűnik lassan. Felemészti a rendszer. Nevét, arcát sem vállalja, ha újságíróval szóba áll, hiszen ő az, aki a rendszer legalján áll. Ő az, aki dolgozik. Akár autópályát épít, akár elbontja azt. Neki mindegy, hogyan hívják a kivitelezőt, s hogy milyen színű zászló lobog az úthenger tetején. A lényeg csak az, hogy dolgozni tudjon, hogy ne legyen kiszolgáltatott. Hogy azt érezze, ha nem is az államé, de legalább az asszonyának hőse lehessen, a gyerekeié, amikor hazatér. De ezt a rendszert úgy találták ki és építették fel, hogy csak az járhat rosszul, aki a vállalkozási piramis legalján áll. Merthogy az állami tenderen győznek a nagyok, a konzorciumok. Azok szerződést kötnek a vállalkozókkal a munka elvégzésére, a vállalkozók meg alvállalkozókkal, azok meg újabb alvállalkozókkal. Így jelennek meg aztán a helyi szórólapokban az olyan típusú hirdetések, hogy lapátost keresünk, és a kétkezi munkából élő helyiek, szakemberek megindulnak, arccal a pálya felé, árkot ásnak, rézsűt építenek, vadkerítést, füvesítenek, térköveket pakolnak, és töredékéért elvégzik azt a munkát, amennyiért a fővállalkozó elvállalta azt. Ez a modern feudalizmus lényege, és a rendszer, mindaddig, amíg van pénz, működik.

Pedig nagyon tudnak utat építeni
Most viszont nem működik. Az építkezés áll. Az abonyi ember meg csak pislog, zsebében az öklét szorítja. Nézi az állam hirdetőtábláját, és mindent elmond a helyzetéről, valamint a Magyarországon kialakult társadalmi hangulatról, amikor úgy próbálja magyarázni sorsának rosszabbra fordulását, hogy mindenről „ez a fideszes Gyurcsány” tehet. A munkásnak ugyanis, akinek az M4 építésének ígérete elhozta a mindennapi munka lehetőségét, csakis egyetlen ura van. Az, akitől a pénzt kapja.

Most viszont tanácstalan, mi lesz vele. Nem verné nagy dobra, hogyan ragadt bele a leállított M4-es építkezésbe, mert úgy tudja, hogy Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter májusban még bejelentheti: mégiscsak lesz valami a nyomtávval, és ha lesz az a valami, abból neki pénze lesz, s talán mégsem kell eladni a teherautóját, amivel a sódert meg a homokot hordta. Csak azt nem érti, és ennél a pontnál a földre köp, hogyan lehetséges az, mert ezt magyarázza meg neki valaki, hogy ha nincsen pénz a már megkezdetett M4-es autópályára, akkor honnan van pénz arra, amit Orbán Viktor miniszterelnök március végén Sopronban bejelentett, miszerint 2018-ra minden megyei jogú városba négysávos autóútnak kell vezetnie. Induljon autóival Sopronba vagy Egerbe, vagy várakozzon, amíg ismét megszólítja, magához hívja az állam?

Abony mindig is híres volt útépítőiről. Úgy emlegették az itt lakó munkásokat, mint az ország legjobb kubikosait és macskakőrakóit. Brigádok szerveződtek arra, hogy hét elején útra keljenek, vasárnapra meg visszatérjenek tűzhöz, asszonyhoz. Kemény fedelű kofferokat hurcoltak magukkal. Abban vitték a heti élelmet, tojást, szalonnát, kolbászt, kenyeret, lebbencset, és ha a vonaton nem jutott már ülőhely nekik, lehuppantak a bőrönd tetejére.

Valaki kimondta a végső szót

A vállalkozók vállalkozója között is akad azért olyan, aki beismeri, annak sose látta értelmét, hogy Szolnokot úgy kerüli el a tervezett M4-es nyomvonala, hogy se előtte, se utána, de még csak tőle északra vagy délre se lenne folytatása. Harminc kilométernyi virtuskodás, magyar módra, épphogy csak parasztkolbászt nem karikáztak hozzá. Persze, van olyan is, aki tudni véli, hogy ez egy Közép-Magyarországot átszelő autópálya egyik szakasza volna, Veszprém–Dunaújváros–Kecskemét–Szolnok–Biharkeresztes nyomtávon roboghatna át rajtunk Európa, így indokolt lenne befejezése, de a hazai nagypolitika túlságosan kisstílű ehhez, és egy személyeskedő játszmában még az sem számít, hogy egy leállított autópályaépítkezés újraindítása jelentős többletköltséggel jár.

És, ugye, azt is ki kell fizetnie valakinek. Úgy röpködnek itt a közpénzek milliárdjai, hogy ennyi pénzből már a felhők alá is fel lehetne húzni egy égi pályát. De a vállalkozók vállalkozója óvatosan fogalmaz, halkan beszél, mintha errefelé a levegőből is le lehetne lopni a szavakat, mert azok ott maradnak, beleégve dühtől és indulattól, amik aztán minduntalan szembe jönnének, nehezítve az előrejutást. A vállalkozók vállalkozójából azért csak kibukik, hogy az nagyon nincsen rendben ám, hogy a kormány nem őszinte az emberekkel, mármint a hétköznapiakkal, hiszen az unióra mutogat, mondván, Brüsszelben döntötték el, hogy a méregdrága M4 nem épülhet meg – miközben a kék zászlósok csak annyit mondtak a magyar narancsosoknak, hogy ez bizony drága útnak tűnik, és értelme sincs sok. Ezt ráadásul jó előre elmondták, nem is adtak rá pénzt, a kormány mégis belevágott adóforintokból. Az abonyi lakos erre csak szerényen, szépen és csendesen jegyzi meg, hogy embereket ilyen csúnyán, mint most őket ez a kormány, senki nem hagyott az út szélén az elmúlt huszonöt évben.

Út a pusztába

Tiszapüspöki polgármestere, Bander József ugyanakkor optimista. Ő kiáll arccal, névvel. Elvégre ez egy polgármester dolga. Annak ellenére optimista, hogy április 21-én bevonultak irodájába a beruházók és mérnökök a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től, hogy átbeszéljék a kialakult helyzetet, vagyis azt, hogyan lehet mindenki számára megnyugtatóan lezárni a félbeszakadt munkát. Ez alatt azt kell érteni, hogy helyre kell állítani például a munkagépek felvonulási útvonalait, rekultiválni, vagyis valahogy el kell tüntetni a pályacsonkokat, miközben a tervezett nyomtáv továbbra is állami tulajdonban marad. Alighanem ezért is optimista Bander József, mert Tiszapüspöki történelmében talán az M4-es az egyetlen olyan lehetőség, amely közel hozhatná a világot a 2176 fős településhez. Az elmúlt harminc év alatt három autópálya nyomtávterve is elfutott a falu mellett, hol dél felől, hol északról, hol keletről, ennek megfelelően mindig arrébb és arrább rakták a falu határába tervezett ipari parkot, de egyelőre, úgy néz ki, csak a Tisza folyásiránya a biztos.

Pedig szép szabad strand várná az utazókat, van termálvizes kútjuk is, amely megfelelő fejlesztéssel megteremthetné a mezőgazdasági kultúra kiteljesedését, a meleg vizű fóliázás hagyományait. A polgármester úr szerint ugyanis, persze, jó volna, ha egy Mercedes nagyságú iparvállalat települne hozzájuk, mert az szépen hozna az iparűzési adó hiányától szenvedő faluja konyhájára. Nagy ajándék lenne ez egy olyan településen, ahol az aktív munkaképességűek egyharmada közmunkából él. De erre kevés az esély.

Pedig a falu nem volt telhetetlen, közvetlen lehajtót sem kért magának. Csak egy utacskát, amelyik negyedére csökkentené az utazási időt Szolnokra. A bekötő szakasz el is készült – a pusztába vezet. Vedd kezedbe a sorsod! Ezt hirdeti a magyar kormány és az Európai Strukturális és Beruházási Alapok Széchenyi-terv-plakátja a leállított M4-es autópálya-építkezés árnyékában. A hétköznapi embernek szól: „Hősök: hétköznapi emberek, akik odaadással végzik a munkájukat, vállalják a kihívásokat.” A hétköznapi ember azonban nem ért már semmit. Sem azt, ami vele történik, sem azt, hogy miért. Azt érzi, hogy a hely, ahol él, lehetne talán boldogabb.
(F. Tóth Benedek)