A magyar politikai emigráció kialakulása
A magyar politikai emigrációnak három nagy hulláma volt. Ennek kezdete
1944/1945, amikor a háború vége sok százezer magyart sodort ki nyugatra.
Az 1944. október 20-i kitelepítési kormányrendelet előírta polgári
személyek, hivatalok, intézmények, vállalatok, üzemek nyugatra
települését. A kitelepült kormánnyal, törvényhozással és közigazgatással
nemcsak olyanok kerültek nyugatra, akik rokonszenveztek a
szélsőjobboldali eszmékkel, hanem azok is, akik tartottak a megszállók
és az új hatalom bosszújától, ítélkezésétől.
Számottevő tömeget képviselt a magyar katonai emigráció. Hozzávetőleges adatok szerint a Horthy-rendszer utolsó éveiben mintegy 35 ezer aktív horthysta tiszt volt Magyarországon, közülük az 1944/45-ös háborús események idején, illetve azt követően 27-28 ezren távoztak nyugatra, legnagyobb részük Ausztriába, illetve a későbbi Nyugat-Németországba. 1946/47-ben sokan dél-amerikai országokba, illetve legnagyobb számban az USA-ba vándoroltak ki. Rajtuk kívül még körülbelül 8 ezer csendőr hagyta el az országot nyugati irányba.
Mivel a Németországba és Ausztriába került magyarok tekintélyes hányada katona volt, hamarosan sor került összefogásukra és szervezeteik kiépítésére. Ezek közül kettőt érdemes külön is említeni. Az egyik kisbarnaki Farkas Ferenc Magyar Szabadság Mozgalma (MSZM) volt, amely nemcsak katonákat, hanem civileket is tömörített, a másik a Zákó András irányítása alatt álló Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), amely csak a volt katonákra terjesztette ki érdeklődését. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1952 végéig mind Európában, mind a tengerentúlon kiépítette hálózatát, 23 országban 31 területi szervezete működött.
A volt nyilasok zömmel Ausztria francia megszállási övezetében telepedtek le. 1945/46-ban kisebb csoportokba tömörültek, majd beolvadtak a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe vagy a Magyar Szabadság Mozgalomba; egyedül a Henney Árpád vezette Hungarista Mozgalom őrizte meg szervezeti önállóságát.
1946/1947-ben jelentek meg nyugaton az első olyan magyar menekültek, akik nem álltak feltétlenül szemben az 1945-ben megkezdődött fejlődéssel, sőt bizonyos intézkedéseket (földreform, a köztársasági államforma bevezetése, rangok és előjogok eltörlése stb.) megértéssel fogadtak. Ők a megszállás, a törvénytelenségek miatt kényszerültek emigrációba, egyes esetekben azért, mert már személyes szabadságukat is veszélyeztetve látták. A második nagy emigrációs folyam nyitánya Nagy Ferenc miniszterelnök nyugatra távozása és 1947. június 1-jei lemondása volt. Június 2-án elhagyta az országot Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke is. A Nagy Ferenc lemondása utáni hetekben „disszidált” Magyarország washingtoni, berni, párizsi, ankarai, prágai, bécsi, brüsszeli és római követe is. Még ugyanabban az évben követte őket Sulyok Dezső, a Szabadságpárt volt elnöke, Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt elnöke, Peyer Károly, a Szociáldemokrata Párt volt vezetője és Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt volt főtitkára. Rajtuk kívül még számos diplomata, képviselő, pártfunkcionárius, közíró hagyta el az országot.
Az 1947-ben megindult második emigrálási hullám tömegét tekintve nem volt olyan nagy, mint az 1945-ös, de politikai súlyában és jelentőségében felülmúlta azt. Az ekkor emigráltak célja az volt, hogy az otthon elkezdett politikai küzdelmet idegenben folytassák, ezért szinte azonnal megkezdték az emigráns politikai keretek megteremtését és azoknak az intézményeknek a létrehozását, amelyek a politikai cselekvéshez szükségesnek látszottak. Ezek közül a Magyar Nemzeti Bizottmány (Hungarian National Council) volt a legfontosabb, amelynek megalakulását 1947. november 15-én jelentették be, s amelynek az volt a célja, hogy „az elnyomott magyar népet a szabad világban képviselje”.
A jobboldalinak tekintett szociáldemokrata vezetők és középkáderek emigrálása 1947/1948-ban kezdődött. Az emigráns szociáldemokraták Londonban rendezték be központjukat, és már az emigráció kezdeti időszakában két csoportra szakadtak, amelyek mindvégig szemben álltak egymással. Az 1947/48-ban emigráltak közös vonása volt, hogy nemcsak a kommunista egyeduralomra való berendezkedést ítélték el, de idegenkedtek a háború előtti és alatti kormányzati rendszertől is. A 1945-ös és 1947-es emigráció ezért barátságtalanul, olykor ellenségesen állt egymással szemben. Utóbbiak, ellentétben az 1945-ös kitelepítettekkel, egyenként emigráltak, és szétszóródtak egész Európában, illetve az Egyesült Államokba mentek tovább.
1956 volt a harmadik nagy exodus nyitánya. A forradalom után mintegy kétszázezer magyar hagyta el az országot. Statisztikák szerint 1956/57-ben mintegy 181 ezer magyar érkezett Ausztriába. Közülük 8300 visszatért Magyarországra, 62 ezer pedig továbbment másik országba. Jugoszláviába kb. 20 ezer magyar menekült azzal a céllal, hogy onnan nyugatnak veszik útjukat. Közülük csak 4-500 maradt ott, 2800 visszatért Magyarországra, a többiek különböző nyugat-európai országokba, illetve a tengerentúlra vándoroltak ki.
Összetételét tekintve összességében egyetlen korábbi emigráns réteg sem volt olyan vegyes, mint az 1956-os. 1956-ban nemcsak a forradalmi események résztvevői, hanem mindazok távoztak, akik kilátástalannak tartották az életet Magyarországon. Puskás Julianna írja: „A nyugati kutatók által végzett szociálpszichológiai vizsgálatok szerint 5%-nál inkább kevesebbre, mint többre becsülhető közöttük azoknak az aránya, akik a fegyveres harcban való részvétel és a retorzióktól való félelem következtében menekültek. Nagyobb részük volt az olyan politikai motivációknak, amelyeket az 1956 előtti helyzet keltett, tehát a társadalmi, gazdasági hátrányoktól, az üldöztetéstől, a bebörtönzéstől való félelemnek vagy a pozícionális sérelmeknek.” Ennek a sokféleségnek köszönhetően minden emigráns politikai irányzat és csoportosulás utánpótlási forrást látott bennük. Az új emigránsok előtt két lehetőség volt: vagy beilleszkednek a régi keretekbe, vagy új szervezeteket hoznak létre.
Számottevő tömeget képviselt a magyar katonai emigráció. Hozzávetőleges adatok szerint a Horthy-rendszer utolsó éveiben mintegy 35 ezer aktív horthysta tiszt volt Magyarországon, közülük az 1944/45-ös háborús események idején, illetve azt követően 27-28 ezren távoztak nyugatra, legnagyobb részük Ausztriába, illetve a későbbi Nyugat-Németországba. 1946/47-ben sokan dél-amerikai országokba, illetve legnagyobb számban az USA-ba vándoroltak ki. Rajtuk kívül még körülbelül 8 ezer csendőr hagyta el az országot nyugati irányba.
Mivel a Németországba és Ausztriába került magyarok tekintélyes hányada katona volt, hamarosan sor került összefogásukra és szervezeteik kiépítésére. Ezek közül kettőt érdemes külön is említeni. Az egyik kisbarnaki Farkas Ferenc Magyar Szabadság Mozgalma (MSZM) volt, amely nemcsak katonákat, hanem civileket is tömörített, a másik a Zákó András irányítása alatt álló Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), amely csak a volt katonákra terjesztette ki érdeklődését. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1952 végéig mind Európában, mind a tengerentúlon kiépítette hálózatát, 23 országban 31 területi szervezete működött.
A volt nyilasok zömmel Ausztria francia megszállási övezetében telepedtek le. 1945/46-ban kisebb csoportokba tömörültek, majd beolvadtak a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségébe vagy a Magyar Szabadság Mozgalomba; egyedül a Henney Árpád vezette Hungarista Mozgalom őrizte meg szervezeti önállóságát.
1946/1947-ben jelentek meg nyugaton az első olyan magyar menekültek, akik nem álltak feltétlenül szemben az 1945-ben megkezdődött fejlődéssel, sőt bizonyos intézkedéseket (földreform, a köztársasági államforma bevezetése, rangok és előjogok eltörlése stb.) megértéssel fogadtak. Ők a megszállás, a törvénytelenségek miatt kényszerültek emigrációba, egyes esetekben azért, mert már személyes szabadságukat is veszélyeztetve látták. A második nagy emigrációs folyam nyitánya Nagy Ferenc miniszterelnök nyugatra távozása és 1947. június 1-jei lemondása volt. Június 2-án elhagyta az országot Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke is. A Nagy Ferenc lemondása utáni hetekben „disszidált” Magyarország washingtoni, berni, párizsi, ankarai, prágai, bécsi, brüsszeli és római követe is. Még ugyanabban az évben követte őket Sulyok Dezső, a Szabadságpárt volt elnöke, Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt elnöke, Peyer Károly, a Szociáldemokrata Párt volt vezetője és Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt volt főtitkára. Rajtuk kívül még számos diplomata, képviselő, pártfunkcionárius, közíró hagyta el az országot.
Az 1947-ben megindult második emigrálási hullám tömegét tekintve nem volt olyan nagy, mint az 1945-ös, de politikai súlyában és jelentőségében felülmúlta azt. Az ekkor emigráltak célja az volt, hogy az otthon elkezdett politikai küzdelmet idegenben folytassák, ezért szinte azonnal megkezdték az emigráns politikai keretek megteremtését és azoknak az intézményeknek a létrehozását, amelyek a politikai cselekvéshez szükségesnek látszottak. Ezek közül a Magyar Nemzeti Bizottmány (Hungarian National Council) volt a legfontosabb, amelynek megalakulását 1947. november 15-én jelentették be, s amelynek az volt a célja, hogy „az elnyomott magyar népet a szabad világban képviselje”.
A jobboldalinak tekintett szociáldemokrata vezetők és középkáderek emigrálása 1947/1948-ban kezdődött. Az emigráns szociáldemokraták Londonban rendezték be központjukat, és már az emigráció kezdeti időszakában két csoportra szakadtak, amelyek mindvégig szemben álltak egymással. Az 1947/48-ban emigráltak közös vonása volt, hogy nemcsak a kommunista egyeduralomra való berendezkedést ítélték el, de idegenkedtek a háború előtti és alatti kormányzati rendszertől is. A 1945-ös és 1947-es emigráció ezért barátságtalanul, olykor ellenségesen állt egymással szemben. Utóbbiak, ellentétben az 1945-ös kitelepítettekkel, egyenként emigráltak, és szétszóródtak egész Európában, illetve az Egyesült Államokba mentek tovább.
1956 volt a harmadik nagy exodus nyitánya. A forradalom után mintegy kétszázezer magyar hagyta el az országot. Statisztikák szerint 1956/57-ben mintegy 181 ezer magyar érkezett Ausztriába. Közülük 8300 visszatért Magyarországra, 62 ezer pedig továbbment másik országba. Jugoszláviába kb. 20 ezer magyar menekült azzal a céllal, hogy onnan nyugatnak veszik útjukat. Közülük csak 4-500 maradt ott, 2800 visszatért Magyarországra, a többiek különböző nyugat-európai országokba, illetve a tengerentúlra vándoroltak ki.
Összetételét tekintve összességében egyetlen korábbi emigráns réteg sem volt olyan vegyes, mint az 1956-os. 1956-ban nemcsak a forradalmi események résztvevői, hanem mindazok távoztak, akik kilátástalannak tartották az életet Magyarországon. Puskás Julianna írja: „A nyugati kutatók által végzett szociálpszichológiai vizsgálatok szerint 5%-nál inkább kevesebbre, mint többre becsülhető közöttük azoknak az aránya, akik a fegyveres harcban való részvétel és a retorzióktól való félelem következtében menekültek. Nagyobb részük volt az olyan politikai motivációknak, amelyeket az 1956 előtti helyzet keltett, tehát a társadalmi, gazdasági hátrányoktól, az üldöztetéstől, a bebörtönzéstől való félelemnek vagy a pozícionális sérelmeknek.” Ennek a sokféleségnek köszönhetően minden emigráns politikai irányzat és csoportosulás utánpótlási forrást látott bennük. Az új emigránsok előtt két lehetőség volt: vagy beilleszkednek a régi keretekbe, vagy új szervezeteket hoznak létre.
Ahol nagyobb számban éltek az Osztrák–Magyar Monarchia és a Horthy-rezsim idején kivándorolt gazdasági emigránsok (Franciaország, Belgium, Kanada, Amerikai Egyesült Államok és egyes dél-amerikai országok), ott általában működtek az adott viszonyok között haladónak minősülő magyar szervezetek, egyesületek, klubok, kultúrotthonok. E szervezetekkel Magyarország a külképviseletein, illetve a Magyarok Világszövetségén keresztül jó kapcsolatokat alakított ki. 1956 után a disszidensek megjelenése azonban változást hozott – egyes helyeken átvették e szervezetek vezetését, máshol megszüntették azok működését, illetve megszakították a Magyarországgal fennálló hivatalos kapcsolatokat.
A magyarországi rendszerrel szemben ellenséges korábbi emigrációban is jelentős változást idézett elő az 1956-os emigránsok megjelenése. Kezdetben megfigyelhető volt a törekvés az emigráció eszmei és szervezeti egységének megteremtésére, ezek a kísérletek azonban kudarcot vallottak, és minden egyes egységkísérlet további meghasonlásokhoz vezetett. A Magyar Nemzeti Bizottmány végleg felbomlott, s helyette 1957 elején Strasbourgban létrehozták a Magyar Forradalmi Tanácsot, majd Amerikában a Szabad Magyarok Nemzeti Képviseletét. Az emigráns szociáldemokraták pártszervezési kísérleteit a Kéthly Anna és a belgiumi szárny közötti ellentétek akadályozták. A különböző országokban tevékenykedő diákifjúsági csoportosulásokat eredménytelenül próbálták összefogni a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségébe. A katonai jellegű szervezeteknél is növekedtek az ellentétek és a rivalizálás.
A belső ellentétek, viszályok, szakadások nem tekinthetők kizárólag magyar jelenségnek, az az emigrációkat végigkísérő tünet. A magyar államvédelmi szervek viszont sajátos eszközeik és lehetőségeik felhasználásával éppen ezeket az ellentéteket kihasználva vettek részt az emigráns szervezetek bomlasztásában.
Az emigrációt fürkésző államvédelmi/állambiztonsági szervek, szervezeti egységek
A nyugati magyar emigráció figyelése a magyar államvédelmi szerveknek
szinte megalakulásuktól kezdve az egyik feladatuk volt. Az 1946
októberében Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya néven
centralizálódott államvédelmi szervezetben a II. alosztály egyik
feladata volt a magyar emigráció figyelése is. Már ekkor megtörténtek az
első kísérletek az ausztriai magyar emigráció szervezeteibe való
beépülésre. 1948-ban a hírszerzés betagozódott az akkor létrehozott
Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóság B ügyosztályába. 1951-ben az
önállóvá váló Államvédelmi Hatóságon belül külön főosztállyá szervezték a
határon túli hírszerzést.
A VIII. Főosztálynak külön emigrációs hírszerző osztálya is volt. A
főosztály megszervezését felügyelő szovjet főtanácsadó, Filatov ezredes
magyar partnerének, Farkas Vladimírnak a következőképpen határozta meg a
főosztály feladatát: „Kifejtette, hogy fő feladatunk az offenzív
állambiztonsági tevékenység folytatása külföldön. Be kell épülnünk
azokba az ellenséges politikai, állami és felderítő központokba, illetve
olyan magyar emigráns szervezetekbe, amelyek aktív részesei a Magyar
Népköztársaság elleni titkos háborúnak.
Amikor 1953 nyarán az ÁVH betagozódott a Belügyminisztériumba, a hírszerzés továbbra is önálló főosztály maradt (BM II. Főosztály). Piros László belügyminiszter 1954. október 23-i 15. számú parancsa rendelkezett az operatív-hálózati munkának Magyarország határain túlra történő kiterjesztéséről. A parancs egyebek között előírta a hálózati munka kiterjesztését a Magyarország ellen aknamunkát folytató emigráns szervezetekbe történő „mély beépülés, terveik és gyakorlati ellenséges tevékenységeik időben történő felderítése és ezen keresztül végrehajtásuk megakadályozásának elősegítése érdekében”. Az 1956-os forradalom szétzilálta a magyar hírszerzést, a külföldi rezidentúrák majd mindegyike dekonspirálódott. 1956 után a Belügyminisztérium keretében az állambiztonsági szerveket II. Politikai Nyomozó Főosztály néven szervezték újjá, s ennek 3. osztálya foglalkozott a hírszerzéssel.
A Belügyminisztérium 1962-es átszervezése után a III/I. Hírszerző Csoportfőnökség feladata lett többek között a lojális magyar emigráció támogatása, az ellenséges emigráns szervezetek bomlasztása. A BM III. Főcsoportfőnökség 1972-ben kiadott ügyrendje szerint a III/I. Csoportfőnökség feladatai közé tartozott, hogy felderítést folytasson a magyar emigráció ellenséges szervezeteivel szemben. A III/I-4. Osztály foglalkozott a Vatikán és a cionista szervezetek elleni hírszerzéssel és a papi emigrációval, a III/I-7. Osztályhoz tartozott a fellazítás és az aktív intézkedések mellett az emigráció is. Az ügyrend szerint utóbbi „folytatja a reakciós emigráns szervezetek terveinek, tevékenységének felderítését és intézkedéseket tesz e tervek keresztezésére, illetve a reakciós emigrációs erők dezorganizálására, bomlasztására. Akcióival és javaslataival elősegíti a lojális emigráció szervezeteinek és csoportjainak tevékenységét.”
Baráth Magdolna
Kiegészítés:
A
második világháború befejező szakaszában a Moszkvából Magyarországra
érkező kommunista vezetők eredendő gyanakvással tekintettek a fegyveres
testületek tagjaira, bennük látván hatalmi törekvéseik legfőbb
akadályozóit. A politikai küzdelmekben hamarosan ez a társadalmi réteg
vált a Magyar Kommunista Párt elsőszámú céltáblájává. A kötet
tanulmányai a megfélemlítés és a megtorlás sorozatának történetét
mutatják be. A szerzők a legfrissebb kutatási eredményeikre támaszkodva
tárják az olvasó elé a katonai perek mozgatórugóit, hatalmi-politikai
motivációit, a diktatorikus rendszer mindenkiben ellenséget látó beteges
gyanakvását.
A kötet tartalma:
Előszó
Okváth Imre: A katonai elit metamorfózisa, 1945–1950
Ötvös István: A Vörös János elleni vizsgálatok, 1945–1950
Böll Gábor: A VKF-2 szervezettörténete az újabb kutatások tükrében
Kovács Zoltán András: Csendőrsors Magyarországon 1945 után
Orosz Antal: A Sólyom-per
Markó György: Koncepciós perek a légierő tisztjei ellen
Zsitnyányi Ildikó: „A hazáért mindhalálig!”A magyar tisztikar ellen irányuló perek 1945–1953
Horváth Miklós: A forradalmat követő megtorlás a katonai igazsűgügyi szervek tevékenységének tükrében
Zinner Tibor: Az egyik gyújtózsinór a Rajk-Brankov-ügyhöz (is)
ZSITNYÁNYI ILDIKÓ
EGY „TITKOS HÁBORÚ” TERMÉSZETE
A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tagjaival szemben
lefolytatott internálási és büntetőeljárási gyakorlat
1948-1950
„Hírszerző tevékenységünk során senkit sem
tettünk el láb alól. Ilyen utasítást sohasem kaptunk.
Három emberrablási kezdeményezésünk volt. Kettő a
Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét, az MHBK-t
érintette. Ezeket ma is jogosnak és helyesnek tartom,
hiszen a Zákó András, volt vezérőrnagy által vezetett
MHBK dolgozott a legaktívabban és a legagresszívebb
módon a Magyar Népköztársaság ellen.“1
(Farkas Vladimir v. áv. alezreredes, 1990.)
Részlet:
A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (BM-ÁVO) - majd időközben, 1948 szeptemberétől BM Államvédelmi Hatóság (BM-ÁVH), 1950. január 1-jével pedig Államvédelmi Hatóság (ÁVH) - és a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Csoportfőnöksége (Katpol) együttműködésének, mely jellemzően nem volt problémamentes, talán egyik legnagyobb ‚sikere“ volt az az 1948-50 között lezajlott persorozat, melyben a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) szervezettel kapcsolatban álló, hazai ellenállási szervezkedés tagjait vonták felelősségre. A hivatalosan 1949. január 1-jével megalakult bajtársi szervezet a kitelepült magyar katonai egységek tagjait kívánta összefogni a megszálló nagyhatalmak övezeteiben. Az első kezdeményezések Innsbruckban és Karinthiában, vagyis Ausztria francia, illetve angol övezetében, valamint Németországban az amerikai övezetben, elsősorban Bajorországban indultak meg: az egykori bajtársak először egymástól függetlenül, majd később együttesen építették ki a közösség saját szervezeteit, intézményrendszerét. Az egyes magyar központokban az MHBK égisze alatt szerveződő kisebb csoportokból hamarosan megalakultak az egyes országok főcsoportjai is. Egy elsőként Ausztriában - Absam központtal (Zákó András vezérőrnagy3, Nádas Lajos vezérkari)
1 Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, 1990. 304. o. Az egykori államvédelmi alezredes visszaemlékezésében valószínűleg Dósa Attila és Fehérváry István - személyükre a későbbiekben térünk ki - elrablására gondol, mely az ÁVH és a szovjet Állambiztonsági Minisztérium közös akciója volt. Kovács Attila, a CIC (Counter Intelligence Corps - az amerikai katonai titkosszolgálat) innsbrucki magyar vonalát vezető egykori hadnagy meggyilkolásáért a magyar katonai elhárítást terheli a felelősség.
2 Mivel a tárgyalt időszakban a BM-ÁVO szervezeti felépítése 1948-ban, majd 1950-ben is - a fentiek szerint - változott, az érthetőség és egyszerűség kedvéért a továbbiakban az ÁVH elnevezést használjuk.
3 Zákó András 1926-ban végzett a Hadiakadémián, ahol 1940 és 1942 között már alezredesi rangban oktatóként dolgozott. 1942-től a VI. hadtest vezérkari főnöke, immáron ezredesként, majd 1943-tól a 27. (vk.) ezredes és Korponay Miklós vk. százados vezetésével, Franciaországban vitéz Bak András vk. százados, Belgiumban pedig Kozma Ferenc vk. őrnagy kezdeményezésével. A kivándorlásokkal egy időben, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában és a világ más részein is megalakultak az egyes MHBK-csoportok.5 A kint élők összefogása és segítése mellett igyekeztek minél kiterjedtebb és szorosabb kapcsolatot tartani az anyaországban maradt egykori bajtársaikkal, segítve egy hazai ellenállás kibontakozását: ‚…a Zákó mozgalom 1946-47-ben indult meg. Csírája a háború alatt keletkezett ‘Kopjás‘ szervezkedés,6 vezetői ugyanazok: Zákó és Korponay. A jelenlegi szervezkedés célja, hogy tagokat gyűjtsenek, összeírjanak katonai szakképzettségük szerint arra a célra, hogy háború esetén [bár a beszervezéseknél külön hangsúlyozták ennek csekély valószínűségét a közeljövőben - Zs. I.] csapatokat lehessen belőlük szervezni. Konkrét cél a tagok összetartását és lehetőség szerint szociális viszonyaik megjavítását biztosítani.“7 1945 után tehát a Kopjás mozgalom törzse, Zákó és Korponay vezetésével nyugatra, a veisensteini hadifogoly-gyűjtőtáborba került, s már ott felvették a kapcsolatot az angolszász hírszerző szervezetekkel. Míg ez a kinti részről a nyugati hírszerző szervek - elsősorban a francia katonai hírszerzés központi szerve, a Deuxième Bureau, (‘Második Iroda‘) - által támogatott erőszakosabb beavatkozást jelentett a magyar belügyekbe, addig hazai részről inkább a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel elleni - az esetek többségében csak elvi síkon megfogalmazott - tiltakozást, összefogást valamifajta változás reményében. Az információk áramlását széles körű ügynökhálózat és futárszolgálat kiépítésével próbálták megvalósítani, melynek azonban sok tagja fennakadt az egyre ‚hatékonyabban“ működő államvédelmi szervek hálóján. Ezeket vagy lekapcsolták, vagy saját ügynökként tovább foglalkoztatták.8 könnyű hadosztály vezetésével bízták meg. 1944-ben vezérőrnagyi rangban a VKF/2, valamint az Államvédelmi Központ élére nevezték ki. 1945 folyamán nyugatra, amerikai hadifogolytáborba került, innen nem is tért vissza. Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938-1945. Lexikon és adattár. Budapest, 2001. 376. o. 4 A Kopjás-mozgalom parancsnoki teendőit ellátó Zákó helyettese, a mozgalom vezérkari főnöke, Korponay Miklós vk. százados volt, aki a nyílt kiképzést és alkalmazást irányította. 5 Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. Budapest, 1989. I. k. (a továbbiakban: Borbándi) 72œ75. o. 6 A német Werewolf-csoportok mintájára, Magyarországon 1944/45 fordulójától szervezett mozgalom, melynek feladata a szovjetek által elfoglalt területeken szabotázs és diverzáns feladatok végrehajtása volt. A tagokat a honvédcsapatok állományából, a VKF/2 (parancsnoka ekkor: Zákó András vezérőrnagy) toborzótisztjei válogatták. A ‚kopjások“ felett a közvetlen parancsnokságot a VKF/2 Különleges Alosztályának vezetője, Korponay Miklós (harcálláspont: Nagyalásony) látta el. A testületnek mind a német szárazföldi haderő (Heer), mind pedig a Waffen-SS felé közvetlen összekötőtisztjei voltak, akik révén a német parancsnokságok a Kopjás-mozgalom felett a parancsnokságot gyakorolták. A háború végére - az 1945 utáni magyar állambiztonsági szervek adatai szerint - 10 647 fő (ebből 259 fő tiszt, 618 fő tiszthelyettes és tisztes) kapott a Kopjás-mozgalom központjaiban kiképzést. Történeti Hivatal (TH) O-14964. 29-35. o. 7 Részlet Dósa Attila, a tárgyalt ügyből kifolyólag 1949-ben halálra ítélt, majd kivégzett nyugállományú hadnagy 1949. március 16-án felvett vallomásából. TH V-90034/1. 215. o. 8
A fogva tartottak egy másik csoportját - az eredeti elképzelések szerint 36, később a már fent említett Hetsey Pál ‚elkülönítésével“ összesen 35 főt - Dósa Attila és társai perében állították bíróság elé 1949. október végén. A bíróság az 1950 márciusában tartott fellebbviteli tárgyaláson 5 halálos ítéletet hagyott jóvá. Dósa Attilát, Varga Modesztó és Csúcs György főhadnagyokat, Szűcs József alezredest és Prettenhoffer Jenő főmérnököt, egykori tartalékos hadnagyot 1950. április 1-jén végezték ki.
A kötet tartalma:
Előszó
Okváth Imre: A katonai elit metamorfózisa, 1945–1950
Ötvös István: A Vörös János elleni vizsgálatok, 1945–1950
Böll Gábor: A VKF-2 szervezettörténete az újabb kutatások tükrében
Kovács Zoltán András: Csendőrsors Magyarországon 1945 után
Orosz Antal: A Sólyom-per
Markó György: Koncepciós perek a légierő tisztjei ellen
Zsitnyányi Ildikó: „A hazáért mindhalálig!”A magyar tisztikar ellen irányuló perek 1945–1953
Horváth Miklós: A forradalmat követő megtorlás a katonai igazsűgügyi szervek tevékenységének tükrében
Zinner Tibor: Az egyik gyújtózsinór a Rajk-Brankov-ügyhöz (is)
ZSITNYÁNYI ILDIKÓ
EGY „TITKOS HÁBORÚ” TERMÉSZETE
A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tagjaival szemben
lefolytatott internálási és büntetőeljárási gyakorlat
1948-1950
„Hírszerző tevékenységünk során senkit sem
tettünk el láb alól. Ilyen utasítást sohasem kaptunk.
Három emberrablási kezdeményezésünk volt. Kettő a
Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét, az MHBK-t
érintette. Ezeket ma is jogosnak és helyesnek tartom,
hiszen a Zákó András, volt vezérőrnagy által vezetett
MHBK dolgozott a legaktívabban és a legagresszívebb
módon a Magyar Népköztársaság ellen.“1
(Farkas Vladimir v. áv. alezreredes, 1990.)
Részlet:
A Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának (BM-ÁVO) - majd időközben, 1948 szeptemberétől BM Államvédelmi Hatóság (BM-ÁVH), 1950. január 1-jével pedig Államvédelmi Hatóság (ÁVH) - és a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Csoportfőnöksége (Katpol) együttműködésének, mely jellemzően nem volt problémamentes, talán egyik legnagyobb ‚sikere“ volt az az 1948-50 között lezajlott persorozat, melyben a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) szervezettel kapcsolatban álló, hazai ellenállási szervezkedés tagjait vonták felelősségre. A hivatalosan 1949. január 1-jével megalakult bajtársi szervezet a kitelepült magyar katonai egységek tagjait kívánta összefogni a megszálló nagyhatalmak övezeteiben. Az első kezdeményezések Innsbruckban és Karinthiában, vagyis Ausztria francia, illetve angol övezetében, valamint Németországban az amerikai övezetben, elsősorban Bajorországban indultak meg: az egykori bajtársak először egymástól függetlenül, majd később együttesen építették ki a közösség saját szervezeteit, intézményrendszerét. Az egyes magyar központokban az MHBK égisze alatt szerveződő kisebb csoportokból hamarosan megalakultak az egyes országok főcsoportjai is. Egy elsőként Ausztriában - Absam központtal (Zákó András vezérőrnagy3, Nádas Lajos vezérkari)
1 Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, 1990. 304. o. Az egykori államvédelmi alezredes visszaemlékezésében valószínűleg Dósa Attila és Fehérváry István - személyükre a későbbiekben térünk ki - elrablására gondol, mely az ÁVH és a szovjet Állambiztonsági Minisztérium közös akciója volt. Kovács Attila, a CIC (Counter Intelligence Corps - az amerikai katonai titkosszolgálat) innsbrucki magyar vonalát vezető egykori hadnagy meggyilkolásáért a magyar katonai elhárítást terheli a felelősség.
2 Mivel a tárgyalt időszakban a BM-ÁVO szervezeti felépítése 1948-ban, majd 1950-ben is - a fentiek szerint - változott, az érthetőség és egyszerűség kedvéért a továbbiakban az ÁVH elnevezést használjuk.
3 Zákó András 1926-ban végzett a Hadiakadémián, ahol 1940 és 1942 között már alezredesi rangban oktatóként dolgozott. 1942-től a VI. hadtest vezérkari főnöke, immáron ezredesként, majd 1943-tól a 27. (vk.) ezredes és Korponay Miklós vk. százados vezetésével, Franciaországban vitéz Bak András vk. százados, Belgiumban pedig Kozma Ferenc vk. őrnagy kezdeményezésével. A kivándorlásokkal egy időben, Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában és a világ más részein is megalakultak az egyes MHBK-csoportok.5 A kint élők összefogása és segítése mellett igyekeztek minél kiterjedtebb és szorosabb kapcsolatot tartani az anyaországban maradt egykori bajtársaikkal, segítve egy hazai ellenállás kibontakozását: ‚…a Zákó mozgalom 1946-47-ben indult meg. Csírája a háború alatt keletkezett ‘Kopjás‘ szervezkedés,6 vezetői ugyanazok: Zákó és Korponay. A jelenlegi szervezkedés célja, hogy tagokat gyűjtsenek, összeírjanak katonai szakképzettségük szerint arra a célra, hogy háború esetén [bár a beszervezéseknél külön hangsúlyozták ennek csekély valószínűségét a közeljövőben - Zs. I.] csapatokat lehessen belőlük szervezni. Konkrét cél a tagok összetartását és lehetőség szerint szociális viszonyaik megjavítását biztosítani.“7 1945 után tehát a Kopjás mozgalom törzse, Zákó és Korponay vezetésével nyugatra, a veisensteini hadifogoly-gyűjtőtáborba került, s már ott felvették a kapcsolatot az angolszász hírszerző szervezetekkel. Míg ez a kinti részről a nyugati hírszerző szervek - elsősorban a francia katonai hírszerzés központi szerve, a Deuxième Bureau, (‘Második Iroda‘) - által támogatott erőszakosabb beavatkozást jelentett a magyar belügyekbe, addig hazai részről inkább a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel elleni - az esetek többségében csak elvi síkon megfogalmazott - tiltakozást, összefogást valamifajta változás reményében. Az információk áramlását széles körű ügynökhálózat és futárszolgálat kiépítésével próbálták megvalósítani, melynek azonban sok tagja fennakadt az egyre ‚hatékonyabban“ működő államvédelmi szervek hálóján. Ezeket vagy lekapcsolták, vagy saját ügynökként tovább foglalkoztatták.8 könnyű hadosztály vezetésével bízták meg. 1944-ben vezérőrnagyi rangban a VKF/2, valamint az Államvédelmi Központ élére nevezték ki. 1945 folyamán nyugatra, amerikai hadifogolytáborba került, innen nem is tért vissza. Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938-1945. Lexikon és adattár. Budapest, 2001. 376. o. 4 A Kopjás-mozgalom parancsnoki teendőit ellátó Zákó helyettese, a mozgalom vezérkari főnöke, Korponay Miklós vk. százados volt, aki a nyílt kiképzést és alkalmazást irányította. 5 Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. Budapest, 1989. I. k. (a továbbiakban: Borbándi) 72œ75. o. 6 A német Werewolf-csoportok mintájára, Magyarországon 1944/45 fordulójától szervezett mozgalom, melynek feladata a szovjetek által elfoglalt területeken szabotázs és diverzáns feladatok végrehajtása volt. A tagokat a honvédcsapatok állományából, a VKF/2 (parancsnoka ekkor: Zákó András vezérőrnagy) toborzótisztjei válogatták. A ‚kopjások“ felett a közvetlen parancsnokságot a VKF/2 Különleges Alosztályának vezetője, Korponay Miklós (harcálláspont: Nagyalásony) látta el. A testületnek mind a német szárazföldi haderő (Heer), mind pedig a Waffen-SS felé közvetlen összekötőtisztjei voltak, akik révén a német parancsnokságok a Kopjás-mozgalom felett a parancsnokságot gyakorolták. A háború végére - az 1945 utáni magyar állambiztonsági szervek adatai szerint - 10 647 fő (ebből 259 fő tiszt, 618 fő tiszthelyettes és tisztes) kapott a Kopjás-mozgalom központjaiban kiképzést. Történeti Hivatal (TH) O-14964. 29-35. o. 7 Részlet Dósa Attila, a tárgyalt ügyből kifolyólag 1949-ben halálra ítélt, majd kivégzett nyugállományú hadnagy 1949. március 16-án felvett vallomásából. TH V-90034/1. 215. o. 8
A fogva tartottak egy másik csoportját - az eredeti elképzelések szerint 36, később a már fent említett Hetsey Pál ‚elkülönítésével“ összesen 35 főt - Dósa Attila és társai perében állították bíróság elé 1949. október végén. A bíróság az 1950 márciusában tartott fellebbviteli tárgyaláson 5 halálos ítéletet hagyott jóvá. Dósa Attilát, Varga Modesztó és Csúcs György főhadnagyokat, Szűcs József alezredest és Prettenhoffer Jenő főmérnököt, egykori tartalékos hadnagyot 1950. április 1-jén végezték ki.
http://jovonk.info/2014/07/10/magyar-emigracio-1945-tol-tamogatni-vagy-bomlasztani
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése