A 2016. november 8-i amerikai elnökválasztás óta divattá vált, hogy a politikai tartalmú újságok álhírként hivatkoznak a politikai ellenfelek által közölt tartalmakra, vagy olyan lapokra, aminek olvasásától el akarják tántorítani saját célközönségüket.
Azok a médiafogyasztók, akik nem ideológiai hovatartozástól függően akarnak valamit álhírré nyilvánítani, hanem hajlandóak utánanézni a hírek valóságtartalmának, elég kínos helyzetben találják magukat. A politikai tematikájú hírportálok nagy része ugyanis nem jelöl meg semmilyen közvetlen forrást, ami alapján az adott hír idő rááldozása nélkül visszaellenőrizhető lenne. Az álhírek terjesztése a gyors információáramlás lehetősége miatt leginkább az online lapokra jellemző. Mire érdemes figyelni, ha meg akarjuk állapítani egy cikk valóságtartalmát?
Névtelen blogok, vagy sokszorosan díjazott oknyomozó újságírók; az álhírek kiszűrésének módja nem különbözik. Vannak bizonyos jelek, melyek alapján érdemes elgondolkodni azon, hogy egy cikk/publicisztika tartalma álhírnek minősíthető-e. Ezek:
1.) Ha egy történésre utalva nem jelöl meg semmilyen forrást. Ha nincs a hírportálon túlra mutató link a cikkben. Ha igaznak is látszik az információ, de a szerző nem könnyíti meg az olvasó dolgát, hogy utánanézzen a hír igazságtartalmának; a szerző valószínűleg azt akarja, hogy az olvasó ne nézzen utána. Vagyis: álhír.
Persze, ebben az esetben egyszerű újságírói igénytelenséggel is találkozhatunk, de a forrás hiánya mindenféleképpen arra utal, hogy érdemes utánakeresni az adott hírnek, mielőtt elhisszük.
2.) A szerző hivatkozik ugyan valamilyen forrásra, de azt nem hajlandó megnevezni. Ehelyett azt állítja, hogy a tartalom nem az ő agyszüleménye, és azt várja az olvasótól, hogy ezt pusztán az újságíró személyébe, szakmaiságába vetett bizalom alapján elhiggye. Példa: “valakihez közeli forrást ezt mondta nekünk”. “Neve elhallgatását kérő, az ügyre rálátó fontos személy ezt mondta”. Vagy: “Neve elhallgatását kérő titkosszolgálati szakértő mondta”.
Mi garantálja, hogy az újságíró nem hazudik? Semmi. A mi választásunk, hogy hiszünk-e neki. Visszaellenőrizhetőségre lehetőség pedig nincs a cikkben.
3.) Ha van is forrás feltüntetve, az egy olyan oldal, ahol viszont már nincsen forrás feltüntetve. Ha ez egy ellenőrizetten működő állami hírszolgáltató, az egy fokkal elfogadhatóbb. Ugyanakkor, látszólag kifogástalan hátterű online lapok gyakran használnak kevésbé átlátható hátterű oldalakat saját légbőlkapott állításaik alátámasztására.
Példa: XYZ civil szervezet tagja azt állítja, megütötte őt egy rendőr. Ezt semmilyen bizonyítékkal nem támasztja alá, emiatt bármennyire is szomorú, gyakorlatilag arra vagyunk utalva, hogy elhisszük-e; az illető nem hazudik. A fővonalú média viszont már azt hozza címlapon, hogy “Rendőr verte meg a civil szervezet tagját”. A forrás nyilvánvaló kétessége miatt csak az első nagy lap hivatkozik az eredeti forrásra, a többi lap már a makulátlanul átlátható lapra hivatkozik – ami az olvasóban azt a benyomást keltheti, hogy a hír igaz. Pedig továbbra is arra vagyunk utalva, hogy egy ismeretlen illető hazudik-e – miközben nincs visszaellenőrizhetőségi lehetőség.
Tehát az álhírek kiszűrése viszonylag egyszerű, egy az újságírók felé tanúsított makacs hozzáállással:
“mutasd a forrást, vagy amit mondtál, az nem történt meg”.
Érdemes figyelni, hogy a nagy liberális lapok hány alkalommal jelölnek meg idő rááldozása nélkül egyértelműen visszaellenőrizhető forrást, és hány alkalommal számítanak az olvasó naivságára; hogy a szakmaiságukra hivatkozva higgyünk a visszaellenőrizhetetlen, névtelen forrásaiknak.

http://www.hidfo.ru/2017/10/harom-biztos-modszer-amivel-konnyeden-felismerheted-az-alhireket/