Az ELTE Pedagógiai Tanszéke az elmúlt
években felmérést készített a középiskolás és egyetemista korosztályok
etikai normáiról. Többek között egy előre megadott listán kellett a
felsorolt értékeket fontossági sorrend alapján rangsorolni. A felmérés
kiértékelésekor kiderült, hogy a hazaszeretet értéke az utolsó helyet
foglalja el a rangsorban.
De valójában értik-e a gyerekek a
hazaszeretet fogalmát? Képesek-e egyáltalán megfogalmazni magukban,
hogy mi a hazaszeretet? Amikor 13-14 éves gyerekeknek iskolai előadás
keretében feltettem a kérdést, hogy elköltöznének-e egy másik
EU-tagállamba, ha erre lehetőségük lenne, csak kisebb részük felelt
igennel. (És amikor pontosítottam a helyszínt - Észtország -, akkor
kiderült, hogy oda ők sem, hiszen ott nem részesülhetnének anyagi
előnyökben.) A döntő többségük itthon maradna - tehát létezik
valamilyen fajta ragaszkodás a szülőföldjük iránt, ez azonban nem
tudatosodott, megérlelődött érték, hanem csupán olyan homályos
ragaszkodás, amely növekedésük során egyre kisebb jelentőségű lesz
életükben.
Képesek vagyunk-e megfordítani a
folyamatot? Nem az lenne a természetes, hogy ahogy a gyermek
személyisége érlelődik növekedése során, úgy mélyül el benne egyre
jobban a szeretet - így a hazaszeretet - érzése is? Ha ez lenne a
természetes, akkor most egy „természetellenes” korszakban élünk, amely
inkább a kételyt, zavart és lázadást, csalódottságot és a közösségi
értékektől való elfordulást erősíti fel bennük.
Mit jelent a hazaszeretet?
Az erre a kérdésre adott válaszok
sokszor megrekednek a körbenforgó okoskodás (tautológia) szintjén:
hazaszeretet az, amikor szeretjük a hazánkat. De ki szeresse a hazáját
és hogyan? Erre többfajta és egyáltalán nem kielégítő válasz adható:
- Magyarországot szeressék a magyarok.
Ha ezt a választ szembesítjük a történelemmel, akkor ellentmondást
találunk. Az aradi 13 vértanú között található szerb, német, szlovák
nemzetiségű, többen a magyar nyelvet sem bírták. Mégis vállalták a
küzdelmet és a halált is értünk. Ők nem magyarként választották
Magyarországot hazájuknak, és vállalták érte a küzdelmet.
- Akkor mondjuk azt, hogy magyar az, aki
minket választ, aki magyarnak vallja magát? Petőfi Sándor csak egy
példa a sok közül, akik tudatosan vállalták, „építették fel”
magyarságukat, nem magyar nemzetiségük ellenére. De mit mondjunk
azokról, akik itt élnek, de valamely más nemzetiséghez tartozónak
vallják magukat? Nekik nem kell szeretniük szülőföldjüket, hazájukat?
Dehogynem.
- Ezek után mondhatjuk azt, hogy
szeressék azok Magyarországot, akik itt élnek? (Ide tartozhatnak a
trianoni döntéssel elszakított területeken élők is, hiszen ők
önhibájukon kívül kerültek az államhatáron kívülre.) De mit mondjunk
azokról a Nobel-díjas tudósainkról, akik más országokban éltek, nem is
akartak hazaköltözni (némelyiknek lehetősége sem lett volna erre), de
életük végéig büszkén vállalták magyarságukat, és ha tehették,
segítették szülőföldjüket.
- Esetleg szeressék azok a hazájukat,
akiknek adott valamit a haza? Ez is jó érv, de mit mondjunk II. Rákóczi
Ferencről, akitől mindenét elvették és bujdosásra kényszerítették?
Mint látjuk, nem olyan egyszerű röviden
válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a hazaszeretet. De talán vannak a
hazaszeretetnek jelei, amelyeken keresztül megfoghatóbbá válik ez a
fogalom.
A hazaszeretet fejlődése
Ha a hazaszeretet kifejlődését kutatjuk,
akkor a szeretet és ragaszkodás jeleit követjük. A kisbaba még
korlátlan módon ragaszkodik szüleihez, nélküle élete elképzelhetetlen.
Még ha nem viszonozzák is, minden erejével azon van, hogy velük együtt
lehessen. Növekedése során még sokáig nem kétséges, hogy „az én apukám a
legerősebb” és az „én anyukám a legszebb”. Később aztán
differenciálódik látásmódja, de remélhetőleg ez sem változtat
szeretetén szülei iránt. Igaz, hogy már nem az „én apám a legerősebb”,
de „ő az én apám”. Nem az „én anyám a legszebb”, de „ő az én anyám”. Jó
esetben ez az út elvezet a korlátlan elfogadástól a kritikus figyelmen
keresztül az önzetlen szeretetig.
Kérdés az, hogy ugyanezt az utat
bejárhatja-e a „haza” tartalma is? Hiszen embert lehet szeretni, de
lehet-e szeretni egy egész országot? Egy történelmet? Városokat és
tereket?
A tér - és a történelem -, amelyben
élünk, számunkra a lakással és a kisággyal kezdődik. Ez nő a kert, a
lakóház, a falu vagy város egy részének ismeretéig és elfogadásáig.
Mindez olyan „adottság”, amely természetes módon épül be a gyerek
világába. A lakóhely egyre jobb és tágabb megismerésével együtt nő
bennünk valami homályos és naív lelkesedés. „A mi országunk a
legerősebb, a legjobb…” Persze hamar kiderül, hogy ez nem így van. De
ha kicsi is, az „én országom”. A kisgyermeknek még nincs kétsége erről,
így érzelmei, ragaszkodása - bár differenciálatlan és kevéssé értő
módon - része világképének.
A kritikus figyelem növekedésével
azonban elindul egy kezdvezőtlen folyamat. Az iskolai tananyag
megismerését - amely tele van lelkesítő példákkal is -, nem követi az
érzelmi azonosulás és az összetartozás növekedése. A szeretet nem
„tárgyiasul”, nem válik megélhetővé a mindennapokban. (Ha csak nem
hiszünk az iskolai ünnepségek titokzatos és csodás hatásában.)
Természetesen megtaníthatjuk, hogy a
„haza” történelmi fogalom (is). Elmagyarázhatjuk, hogyan lesz az
úr-ságból ország, a nemesi nemzetből minden polgár számára egyenlő
jogokat kínáló haza… de ezzel csak az ismereteket növeltük és nem a
szívbéli ragaszkodást. Márpedig azt látjuk, hogy a hazaszeretet olyan
egyedi, különleges, megismételhetetlen és bizonyos értelemben
elveszíthetetlen érték, amely - magában foglalva a tárgyi ismereteket,
érzelmeket és akarati tényezőket is -, a szívben lakozik.
A hazaszeretet Isten ajándéka
Nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy
Isten maga akarta azt, hogy az emberek ezzel a titokzatos
ragaszkodással szeressék hazájukat. A Szentírás beszél arról, hogy Ő
jelölte ki az egyes népek határait, hogy ott éljenek. “Amikor a
Felséges a nemzeteket elosztotta, amikor Ádám fiait elválasztotta,
megszabta a népek határait…” (MTörv. 32, 8.) Dávid zsoltárai szerint az
Isten ismeri a népek emberi törekvéseit is, amelyeket összevet a saját
tervével:
“Felforgatja az Úr a nemzetek szándékait,
elveti a népek gondolatait.
De megmarad az Úr terve mindörökre,
szíve szándéka nemzedékről nemzedékre.
Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr.”
(Zsolt. 33, 10-12.)
A Zsoltáros a nemzetek boldogságát
összekapcsolja Isten ismeretével és szeretetével. Ugyanezt vallja Pál
apostol is: “Az Ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a
teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét
és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják -
bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és
vagyunk.” (ApCsel 17, 26-28.)
Isten szeretettel fordul minden
teremtménye felé és azt szeretné, ha az emberek is ezt tennék.
Természetesen mi nem tudunk „mindent átölelve” szeretni, sőt
szeretetünk helyhez és időhöz kötött (amely azonban az örökkévalóságban
folytatódhat). És még ezt a térhez és időhöz kötött szeretetet is el
kell sajátítanunk készségeinken és képességeinken keresztül. Isten
azonban a hazaszeretet ajándékán keresztül be akar vezetni minket egy
átfogóbb szeretetbe. Nélküle ez vagy alig fejlődik - mint látjuk ezt az
Isten ismeretétől elzárt nemzedékek esetében - vagy töredékes marad,
illetve kiszolgáltatódik emberi, politikai számításoknak és igényeknek.
Isten növelni szeretné bennünk a
hazaszeretetet, annak minden vonatkozásában. Jézus sírt Jeruzsálem
felett, mert látta pusztulását. Érzelmeivel éppúgy kötődött hazájához,
mint ismereteivel vagy világosan felismert küldetésével. Ebben is példát
adott nekünk. Amikor pedig az ítéletről beszél, egyes helységeket nevez
meg, amelyek „alásüllyednek”, míg mások „felemelkednek”. Tehát az
ítélet nem csak az embereket, hanem a helységeket, országokat is éri -
mint történt ez akkor büntetésül Izraellel és népével, mint azóta számos
más nemzettel is. Velünk ez ne történjen meg, nekünk úgy kell élni a
hazaszeretetben. (Ezt vallja a Himnusz költője és ezt énekeljük mi is.)
Végső soron pedig mi „új eget és új földet” várunk (Iz 65, 17; 2Pét 3,
13; Jel 21, 1.), az igazságosság és szeretet hazáját, ahol az emberek
képesek szeretetben élni minden teremtménnyel.
A hazaszereteten keresztül tehát Isten
áldásai jelennek meg közöttünk. A hazaszeretet ezeknek hordozó és
megtartó „edénye”, amelyen keresztül az élet szeretetben kibontakozhat,
és amelynek hiányában sorvadásnak indul.
Végül
Azt gondolom, hogy Isten minden
embernek és minden nemzetnek adott hivatást, hogy ezen keresztül
segítse a többi embert és nemzetet. A hazaszeretet megélése elősegíti
az ismeretek helyes alkalmazását, a szép és jó érzelmek megélését és
egy olyan közösségi élet kibontakozását, amely része Isten országa
életének. A hazaszeretet hordozza a nemzet hivatását és ösztönző
erőként segíti azt. Ha azt akarjuk, hogy hazánk boldoguljon és betöltse
hivatását itt a Kárpát-medencében, fejlesztenünk kell ezt a
„hordozó-eszközt”, a hazaszeretetet. A hazaszeretet ugyanis a szeretet
sajátos megvalósulási formája, az egyénben kifejlődő, de közösségi
életet is segítő erénye. Ezért gondoznuk kell mindazokat a bennünk lévő
- testi és lelki - készségeket, képességeket, amelyek ennek
kifejlődését és megerősödését szolgálják.
Sipos Gyula nyomán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése