"A szellem ösvényét kétezer évvel ezelőtt is »keskeny ösvénynek« nevezték, vagy egyenesen kardpengéhez hasonlították. Ez az ösvény azonban nemcsak egyszerűen keskeny, hanem egyre keskenyebb és járhatatlanabb is. Ellenben a »széles ösvény« – amelyen viszonylagos jókedvvel rengetegen járnak – voltaképpen úttalan utat jelent: olyan széles utat, amely már nem is út – vagyis éppen sehová vezet, a semmibe, a halálba..."
(László András)

Ha olvasod ezeket a sorokat, akkor biztos, hogy egy nyelvet beszélünk. Az, hogy megértjük egymást ugyanazon a nyelven egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint azt elsőre gondolnád.
A világon jelenleg kb. hétezer élő nyelv van. Ebből ötszázat kevesebb, mint húszezer ember beszél. A 21. század végére ezek mind el fognak tűnni. Sőt, eltűnik majd a ma beszélt nyelveknek a fele. Ha ez megtörténik, akkor az emberiség kultúrájának a fele is eltűnik. Hiszen nem minden van átfordítva egy másik nyelvre, sőt vannak olyan népmesék, mondák, amik le sincsenek írva, csak a kimondott szavakban élnek, hiszen a kimondott szónak van ereje igazán, mert személyes és lélekemelő érzésektől duzzadó a mesélő lélekjelenléte által. Az egész emberiség szellemi szintje szegényebb lesz ezáltal a beletörődés által.  Ezek sajnos mind eltűnnek, kevesebb, mint 100 éven belül. Hacsak…
Most képzeld el, milyen lehet, ha te vagy az utolsó élő ember, aki még beszél egy kihalás szélén álló nyelvet. De akadnak még olyan nemzetsége felé irányuló szívügyekben jártas, isteni akarattól vezérelt, hívatástudatra ébredt embertársunk kerek e világon, aki nem törődik bele e csúf véget igérő emberi ítéletbe. Ő a fenti idézetben a jelenlegi <<keskeny ösvény>>. Tehát ebben a helyzetben van Marie Wilcox, aki őslakos amerikai indiánok leszármazottja. Ő az utolsó, aki még beszéli az ősei nyelvét, a wukchumnit. Marie elhatározta, hogy halála előtt, minden erejét arra fordítja, hogy megírja az első – és utolsó – wukchumni szótárat. A szótár már több, mint hét éve készül. Marie abban bízik, hogy a szótárral ihletet ad más őslakos törzsek leszármazottainak is, hogy ápolják a hagyományaikat, és ők is készítsék el a saját szótáraikat, hogy az emberiség ne veszítsen szellemi erejéből, ha már fizikai megsemmisülése sok esetben zajlik is.
Az európai olvasztótégelynek szintén következménye lehet ez.
Hiszen az angol és német nyelveken, dialektusokon kívül minden kisebb nemzet nyelve az indiánékéhoz hasonló sorsra van ítélve. Csak nézzük meg fiataljaink ( Y- és Z-generációk) szlengjeit, elektronikus és akár csak a hétköznapi nyelvezetét. Megállapíthatóan „már” nem tudnak magyarul sem és a gazdasági-, társadalmi helyzet ki is kényszeríti ezt. A diszlekszia pedig már szinte álltalános jelenséggé válik mind az olvasás, mind a kézírás tekintetében az adott anyanyelv irányában. A hungarista közösségek ezen a szakterületen is szerepet vállalnak, hiszen megmaradásunkért folyik itt is a harc, mindaddig, amíg mi fizikai állapotunknál fogva is jelen vagyunk a nagyvilágban és már nem csak szótárakban létezünk.

Beszéld őseid nyelvét, ne eméssze el az enyészet!

Bíró Dalma