Szondi György és a drégelyi vár hős védői: 1552 július 9.- a helytállás napja

Szondi György életéről viszonylag kevés információval rendelkezünk: születési helyét és idejét csak találgathatjuk, családjával kapcsolatosan pedig egyetlen testvéréről, Jakabról van tudomásunk, aki feltehetőleg mezővárosi polgár volt. Eredetileg a Suhó nevet viselte, a Szondi név a nyugat-bácskai (ma Szerbia része) Szond mezővárosból képzett vezetéknév. Eredeti neve (Suhó), Szond mezőváros elhelyezkedése, és a György keresztnév alapján egyértelműen állíthatjuk, hogy Szondi szerb származású volt. A későbbi várkapitány már igen fiatalon Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatába állt, és annak szklabinyai udvarában nőtt fel. Révay oldalán részt vett a végzetes mohácsi ütközetben, majd a végvári harcokban tűnt ki vitézségével, ezért Várdai Pál esztergomi prímás az 1540-es években kinevezte őt a drégelyi uradalom élére. Miután a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, és a későbbi esztendők során megszerezték Visegrádot, Esztergomot és Nógrádot is, az uradalom nemsokára kiemelt fontosságú végvári erősség lett.

Szondi György vára azonban alkalmatlan volt erre a szerepre, magas tornyaival, vékony falaival inkább megmaradt prímási vadászkastélynak – eredetileg ugyanis az volt –, melynek védelmét az erődítmény fekvése is még inkább nehezítette. Az 1547-ig folytatott török hadjáratok során Nógrád vármegye legfontosabb erődei mind a budai pasa kezére kerültek, ennek folytán Drégely maradt az egyetlen erősség, mely a Nógrádtól északra fekvő gazdag gömöri és szepesi bányavárosokat megoltalmazhatta a török betörésektől. A vár kulcsfontosságú, stratégiai szerepével Szondi is tisztában volt, nem véletlen, hogy az 1540-es évek végétől kezdve több levelet írt Ferdinándhoz, Várdai érsekhez és a felvidéki főkapitányhoz, a gondjaira bízott erődítmény megerősítéséhez anyagi és élőerő támogatást kérve.

Az évek során a nyitrai püspök volt az egyetlen, aki a vár megerődítésére munkásokat küldött, más támogatást a kedves szavakon, és kötelességre emlékeztető leveleken kívül Szondi nem kapott. Miután – az 1551 decemberében meggyilkolt – Fráter György 1551-ben I. Ferdinánd kezére játszotta Erdélyt, és a szultán erőit Temesvárnál és Lippánál is visszaverte, a Drinápolyban kötött ingatag békének vége szakadt, és Szulejmán újabb hadsereget küldött Magyarország ellen. A Konstantinápolyból induló hódítók fővezére Ahmed pasa, a nagyvezír volt – ő foglalta el aztán Temesvárt, majd Szolnokot – miközben egy másik, nagyjából 12 000 fős, hódoltsági hadtesttel pedig Hádim Ali budai pasa lendült támadásba. Miután Ali seregei 1552 tavaszán elfoglalták Veszprémet, Szondi megkezdte a felkészülést az ostromra, mert tisztában volt vele, hogy az oszmánok e nyerő pozícióban megpróbálnak majd bejutni a bányavárosokba. Az előkészületek azonban szerencsétlenül zajlottak, a nyár elején ugyanis villámcsapás érte a várat, és felrobbantotta a puskapor és a muníció jó részét, így a védők esélyei tovább romlottak.

A kapitány újabb elkeseredett levelezés révén próbált támogatást szerezni, de egyedül Selmecbánya városa küldött 65 zsoldost Szondi várkapitánynak, így Ali pasa érkezésének előestéjén a vár teljes állománya 146 főből állt Ali pasa jól kiképzett, faltörő ágyúkban, lőporban és ellátmányban egyaránt bővelkedő, 12 000 főt számláló seregével szemben. A vár alá július 6.-án megérkező Ali próbálta ugyan rábeszélni a megadásra Szondit, de a kapitány a helyzet reménytelensége és a több mint nyolcvanszoros török túlerő (!) ellenére sem volt hajlandó a gondjaira bízott erősség feladására. Július 7.-én és 8.-án erre az oszmán tüzérség másfél napos, szünet nélküli rombolása következett, mely során a nem túl vaskos szélességű magas falak és tornyok a legtöbb helyen összeomlottak az össztűz alatt. A budai pasa ekkor indította meg első rohamát a szétlőtt erősség ellen, de meglepetésére Szondi és maroknyi csapata visszaverte az elbizakodott támadókat, és jelentős veszteségeket okoztak a törökök soraiban. Ekkor újabb ágyúzás következett, amelyben a vár gyakorlatilag összedőlt és romhalmazzá vált.

Július 9-e eseményei Arany János híres balladája, a Szondi két apródja nyomán pedig már szinte mindenki számára ismeretesek: Ali ezen a napon Mártont, a szomszédos Oroszi falu papját küldte el a kapitányhoz, hogy rábeszélje a megadásra, de Szondi másodszor is hajthatatlannak bizonyult. A ballada – és a források – szerint ekkor rábízta két fiatal apródját a pasa jóindulatára, maga pedig a végső rohamra készült, és egyetlen dolgot kért ellenfelétől: a tisztességes temetést. Ezután megsemmisített minden értéket a várban, lovait megölte, és várta a támadást, mely kisvártatva megindult. Az oszmánok elözönlötték a kőhalommá lőtt várat, és a védők Szondi György várkapitány vezetésével az utolsó szál emberig hősies küzdelemben estek el a várfal romjain. Az ütközet után Ali Szondi levágott fejét díszszemlére tetette, de azután állta a szavát, és tiszteletteljes temetést biztosított ellenfele számára, aki bátorságával az oszmánok megbecsülését is elnyerte.

Szondi György a várfalon, 1552 július 9.

Szondi György és a drégelyi vár védői július 9-én legyőzték a halált és felemelkedtek az örök életre. Helytállásuk olyan útmutató példa, amely bizonyítja az emberi lélek győzelmét a materiális világ felett. Bizonyítja, hogy nem létezik olyan reménytelen helyzet, amiből az ember ne lenne képes felemelkedni az emberen túli magasabb világ felé. Bizonyítja, hogy a gyávaság és a megalkuvás csak a halál és a végső felejtés útja lehet.

Szükségünk van ma nagyon az ilyen hősökre. Szükségünk van rájuk, hogy mindazokat az értékeket, melyek az egyént felemelik, újra felfedezzük önmagunkban. Szükségünk van rájuk, hogy a helytállás, a hazaszeretet, az önzetlenség, az áldozathozatal, a tisztelet és az alázat újra mindennapi életünk részei legyenek. Mert ez a mi hazánk, a mi népünk, a mi jövőnk!

“Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,

Diadallal várta be végét.”

Gergey deák