A visegrádi országok ipara elképesztő mértékben nőtt az elmúlt több mint egy évben. Hogy a cégek vonzó célpontnak találják a régiót, annak számos oka van, mi most azonban csak a munkaerőre, azon belül is a „keményen dolgozó kisemberekre” fókuszálunk.
A visegrádi országok kedvelt beruházási helyszínei a nyugat-európai vállalatoknak. Ha nagyon leegyszerűsítjük az okokat, akkor mondhatjuk, hogy itt találnak a legközelebb megfizethető, képzett munkaerőt. Magyarország az ipari termelés szempontjából kiemelkedik a régióban, ugyanis a munkanappal kiigazított index szerint a termelés 7,1 százalékkal nőtt tavaly 2013-hoz viszonyítva, szemben a cseh 4,9, a szlovák 3,7, illetve a lengyel 3,4 százalékkal, amelyek egyébként kivétel nélkül felülmúlják az EU átlagos 1 százalékos értékét.
Magyarország előnye a földrajzi helyzete és kiterjedt úthálózata mellett a bérszínvonal, illetve az a tény, hogy játszhatunk a forint-euró árfolyammal.
Ha 2005-ben egy német cég beruházási helyszínt keresett és a döntésben komoly szerepet játszott, hogy milyen költséggel tud olcsó munkaerőt toborozni, akkor bizony Magyarország tűnhetett a legkevésbé vonzó célpontnak, hiszen a négy ország közül nálunk kellett a legmagasabb bért, valamennyi adóval és járulékkal együtt 6680 eurót kifizetni évente. Csehországban is hasonló volt a szint, Szlovákiában és Lengyelországban azonban jóval kevesebb.
Azóta nagyot fordult a világ és jelenleg Magyarországon kell a második legkevesebb fizetni bérköltség gyanánt, nálunk csak a lengyeleknél járhat jobban egy befektető. Ha viszont megnézzük a tendenciát a grafikonon, akkor elképzelhető, hogy később még jobb pozícióba kerülünk. Magyarországon a teljes bérköltség euróban számolva 25,6, Lengyelországban 46,7, Csehországban 53,7, Szlovákiában pedig 101,9 százalékkal nőtt, vagyis megduplázódott. A többiek tehát lényegében lehagytak.

A másik tényező, amely vonzóbbá tett minket, az euró és a nemzeti valuták árfolyamának alakulása. Ebben a tekintetben Szlovákia természetesen kivétel, hiszen 2009 januárja óta euróval fizetnek. Ha azonban a másik három valuta esetében összevetjük a 2005-ös és a 2014 árfolyamokat, akkor kiderül, hogy míg a korona 7,5 százalékkal többet ért tavaly, mint 9 évvel korábban, a zloty pedig mindössze 4 százalékkal ér kevesebbet, a forint árfolyama 24,5 (!) százalékkal romlott. Ráadásul az Eurostat előrejelzés szerint fizetőeszközünk tovább értéktelenedik és a tavalyi 308,7 forintos átlagárfolyam után idén 313,9 lesz a forint értéke.
Ez persze önmagában még nem lenne baj, sőt annak a segédmunkásnak a szemszögéből, akinek emiatt lesz állása, kifejezetten örvendetes.
Akkor mégis mi a probléma?
A probléma ott van, hogy az adóék, vagyis a teljes bérköltség és a nettó fizetés hányadosa 2005 óta nálunk a legmagasabb és a 2010 óta megfigyelhető gazdaságpolitika következtében még inkább „elszakadtunk a bolytól”. A bérfejlesztés lassú üteme és az alacsony jövedelműek megsarcolása vezetett oda, hogy tavaly egy, az átlagbér 67 százalékát kereső magyar dolgozó 4278 euróból gazdálkodott, míg egy lengyel esetében ez az összeg 5165, egy szlováknál 5583, egy csehnél pedig 6134 euró nettó fizetést jelentett.

Hogy a magyar „keményen dolgozó kisemberek” nem élnek ennyivel rosszabbul, mint lengyel, szlovák és cseh „kollégáik”, az csak a hazai árak alacsonyabb szintjének köszönhető. Sajnos az Eurostat még nem közölte a vásárlóerőparitáson mért nettó fizetési adatokat 2014-re vonatkozóan, így csak a 2013-as adatokat ismerjük, de az arányok ebből is látszanak. Eszerint a magyarok 7528, a szlovákok 7939, a Lengyelek 8753, a csehek pedig 9148 euróból éltek a saját hazájuk áraival korrigált összeg szerint. Százalékokra lefordítva egy szlovák 5,4, egy lengyel 16,3, egy cseh pedig 21,5 százalékkal élt jobban 2013-ban.

Amikor tehát azt látjuk, hogy a politikusok átadnak egy üzemet, akkor érdemes azt is mögé gondolni, hogy ezt talán csak azért tehetik meg
mert szegények bére közel nem nőtt olyan mértékben, mint a régióban
mert a forint gyengítésével a beruházók terhei csökkentek, de a dolgozók fizetése külföldön kevesebbet ér
és annak a pénznek, amelyet egy munkáltató bérként kifizet a 49 százalékát elveszi, míg a másik három országban az átlagos adóék 37,7 százalék.
(mfor)