A Magyar Kommunizmus 1960-1980 között – Milyen is volt a Kádár-i vezetés?

A magyar vezetés később, a hatvanas években, különösen a Kádárral bizalmas baráti viszonyt ápoló Hruscsov bukása után, lassan próbált lazítani a moszkvai póráz szorosságán. Ez elsősorban gazdasági téren mutatkozott meg. A piaci viszonyokat legalább töredékesen érvényesítő új gazdasági mechanizmus 1968. év eleji bevezetése rendkívül kényes külpolitikai helyzetbe hozta az MSZMP-t. Egyrészt az ortodox bolsevik Brezsnyevék sem nézték jó szemmel a liberalizációt, másrészt a szomszédos országok kommunista vezetői is megrettentek: már megint Budapest felől fújnak a „jobboldali elhajló” szelek. Az egyetlen kivételt a csehszlovák főtitkár, Alexander Dubček jelentette – de a prágai tavasz eltiprása egyetlen szövetségesétől is megfosztotta Kádárt. Ráadásul ebben, tántoríthatatlan hűségét bizonyítandó, a magyar vezetés is részt vállalt, a magyar páncélosok is végigdübörögtek Csehszlovákia útjain. Ez egyrészt csírájában fojtotta el a reformista cseh és szlovák értelmiség körében – a Nyers-féle gazdasági nyitás eredményeképpen – bimbódzó magyarbarát érzelmeket, másrészt a „mieink” kivonulása után újabb retorzióknak tette ki a felvidéki magyarságot. Jellemző módon szóba sem került, hogy – az ’56-os példa reciprokaként – most Kádárék támasszanak feltételeket az új prágai vezetés elismerésének fejében. Az „öreg” ennél akkor már sokkal jobban féltette a hazai gazdasági reformot, rettegett, hogy Moszkvában „rájönnek”: Magyarországon sok tekintetben ugyanaz folyik, mint aminek Csehszlovákiában erőszakkal vetettek véget (kivéve persze a politikai nyitást, amiről Budapesten szó sem lehetett). A kommunista vezetés ekkor már ráébredt, hogy egy új forradalmat csak akkor tudnak elkerülni, ha az életszínvonal hatvanas évek eleje óta tapasztalható emelkedését fenn tudják tartani, s ez egyedül a merev gazdasági struktúra lazítása útján volt megoldható ideig-óráig. Ennek viszont alapfeltétele a Moszkva irányába tanúsított maximális külpolitikai hűség, és nem utolsó sorban a szomszédos „testvérországokkal” ápolt felhőtlen viszony volt. Ez pedig minden esetben a helyi magyarság érdekképviseletéről való lemondással járt együtt. Vagyis Kádárék lényegében a viszonylagosan tágabb belpolitikai mozgástérért cserébe „beáldozták” a határon túli magyarságot.

Az egyetlen kivétel egy ideig Románia volt. Igaz, az okokat ebben az esetben is a fenti gondolatmenet mentén kell keresni. Ceaușescu ugyanis a hatvanas években különutas külpolitika követésébe kezdett, s ennek csúcspontjaként 1968-ban megtagadta a csehszlovákiai bevonulásban való részvételt. (Persze e döntésében messze nem a reformok iránti elkötelezettség, sokkal inkább a nyugati szimpátia elnyerésének szándéka vezette.) Brezsnyevék ezért szigorú megrovásban részesítették Bukarestet, s bár nyílt szakításra nem került sor, Románia egy ideig a „tábor” fekete bárányának számított. A sorba természetesen a Kreml mindenkori irányvonalához kínosan igazodó magyar külügy is beállt. Ekkor „vették elő” az erdélyi magyarság tíz esztendeje ad acta tett ügyét, s a hatvanas évek közepétől a budapesti vezetés nagyon óvatosan ugyan, mindig ügyelve a kötelező marxista dogmatika nyelvezetének betartására, de bírálni kezdte a román nemzetiségi politikát. Ennek részeként Kádár János 1967 szeptemberében egész oldalas cikket írt a Pravdába, amelyben félreérthetetlen utalásokat tett az erdélyi magyarság sanyarú helyzetére. A válasz persze nem sokat késett: a román sajtóban valóságos magyarellenes hecckampány indult, s a Magyarországról érkező könyvek és újságok terjesztését is ott akadályozták, ahol tudták.

Kádár sajátos személyiségéből fakadt, hogy a „vonalat” egy ponton túl nem csak követte, de el is hitte. Talán ennek – s persze a számára megalázó bukaresti rágalomhadjáratnak – tudható be, hogy ebben az időszakban a Politikai Bizottság titkos ülésein is éles kirohanásokat intézett a „sovén, nacionalista” bukaresti vezetésre és a „pojáca” Ceaușescu ellen. A „Conducatorral” egyébként, ha csak lehetett, kerülte a személyes találkozást, talán az egyetlen politikus volt hosszú pályafutása során, akit szívből gyűlölt. 1981 szeptemberében az RKP üzenetet intézett az MSZMP-hez, melyben a magyarországi sajtótermékek forgalmazásának teljes leállításával és nyílt sajtóvitával fenyegetőzött. Kádár az erdélyi kérdésben (és csak abban!) rá jellemző kettősséggel reagált. Egyrészt leszögezte, hogy „mi a nacionalizmus útjába nem mehetünk be”, hiszen „a szocializmus ellenségei nagyobb örömmel semmit sem üdvözölnének, mint egy magyar–román nyilvános polémiát és szembenállást”. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy ha a kérdést pusztán a románok nemzetiségi politikája felől nézné, „akkor az ember azt mondja, elő a kést, a nagykést, hol a koltom, [sic] és gyerünk lőni.”

Mindez azonban semmilyen hatással nem volt a határon túl rekedt többi magyar közösséggel kapcsolatos hozzáállásra. Csehszlovákia „példaértékű” nemzetiségpolitikájáról rendszeresen harsogtak a magyar újságok, a „jugós” magyarokra pedig világútlevelük és viszonylagos jólétük miatt egyenesen irigységgel vegyes csodálattal tekintett a hazai közvélemény. A kárpátaljaiakról szólni sem illett, hiszen a „lenini utat járó Szovjetunióban” még csak fel sem merülhetett semmilyen problémás etnikai kérdés. Az iskolákban Trianonról általában mélyen hallgattak, egy-egy bátrabb tanár tett csak egy félmondatnyi megjegyzést, s már így is az állásával játszott. Ha a békediktátum szóba is került a közbeszédben, csak mint a „szocializmus által meghaladott” problémáról értekeztek róla. Függetlenségi harcaink, nemzeti hőseink gúny, jobb esetben is szőrszálhasogató áltudományos „viták” kereszttüzébe kerültek, melyek végén rendre „kiderült”, hogy valójában milyen kisszerű, széthúzó és erkölcstelen nép vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Ugyan ki akart volna emlékezni erre a múltra?

S általában: a múlt mint olyan a Kádár-rendszer pszichológiájában nem vagy csak nagyon ködösen létezett. A „Trabant – telek – bécsi Ibusz-utazás” szellemi-erkölcsi Bermuda-háromszögében elveszett nemcsak a határon túli véreinkért, de a velünk egy országban, városban, utcában élőkért érzett felelősségtudat is. Kádár egy leigázott, porig alázott, de forrongó, és büszkeségében vérig sértett országot „vett át” bukott kommunista elődeitől. Első éveit leginkább a saját népétől való rettegés jellemezte. Valószínűleg legszívesebben azt is elfelejtette volna, hogy a határon belül magyarok élnek, nemhogy azon kívül. Faludy György híres versében, melyet a forradalom vérbe fojtásának huszadik évfordulójára írt, így „dicséri” a főtitkárt:

Te érted el. Szívós vagy. Egy országot
toltál át Ázsiába.

Fájóan találó szavak, melyeket talán csak annyival lehet még kiegészíteni: Kádár János egy egész nemzetet tolt át a múltnélküliség, a gyökértelenség, a kollektív öntudatlanság szürke birodalmába(az akkori „lemaradt” bolsevik toprongyokban tengődő Ázsiára értendő és nem a mai kiválóan helytálló és példaértékűen kiemelkedett Ázsiára), a lét és nemlét határmezsgyéjére. Évtizedeket igénybe vevő, kemény, ugyanakkor elodázhatatlan munka lesz e pontról „visszahúzni” a magyarságot. És most itt vagyunk, sokakban egyfajta „jó szándékú” nosztalgiával az akkori élhetőnek tűnő közéletről, másfelől meg lassan 3 és fél évtized eltelt, melyből 25 év „demokráciában” ringatott és még nincs vége a…

Várhegyi Kálmán összeállítása