Szálljunk képzeletben magasan e föld fölé, és próbáljuk ismereteink
alapján
magyarázni és értelmezni a látottakat… Különösen az idősebbek számára
szokatlan és feltűnő a hatalmas kiterjedésű művelt táblák látványa,
melyeket nem szakítanak,
nem osztanak meg a dűlőutak és azokat szegélyező fák és bokrok sora.
Tavasszal
szinte a szemhatárig sárgállik a virágzó repce, vagy 2012 őszén, a
szárazságban
barnára aszalódott kukoricás tenger. Hol van a még egy-két évtizede
látott,
különböző termények színes mozaikja a határban? Eltűntek a dűlőutakkal
együtt.
A hatalmas táblákon az év folyamán csak óriás gépek forgolódtak néhány
napig:
többsoros ekéket vontató traktorok, arató-cséplő kombájnok, csillogó
tárcsasorokat vontató erőgépek. Irányítóik is láthatatlanok, a
vezetőfülke
elrejti őket. Széles határban sem embert, sem házi állatot nem látni
sehol.
Egy-egy zöld rétekkel kísért patak mellett, ha még kiegyenesítve
megmaradhatott,
és még nem szántották fel füvét, ritkán tűnnek fel legelésző állatok.
Magyarország állatállománya 1985 és 2003 között 66%-kal csökkent. A
megmaradt
marha- és sertésállomány néhány nagyüzem kezén van, hatalmas
istállókkal és
feldolgozó üzemekkel. Az ország tejbehozatalra szorul. Vannak 500–1000 lakosú falvak, melyekben egyetlen tehenet sem tartanak.
Igen, az ország termőföldjének nagyobb részén nagyüzemek munkálkodnak. Zwi
Lerman (zsidó)professzor, a Világbank vezető agrárközgazdászának 2000-ben végzett
számítása szerint
- az
összes magyarországi gazdálkodó 92%-ának kezén csak az összes föld alig 10%-a
van, a gazdaságok 8%-a részesül a szántóterület 90%-ából. Igaz, hogy ezek a
nagyüzemek ennek a földnek csak mintegy harmadát birtokolják, kétharmadát bérlik,
de a föld adás-vételének teljes szabadságát korlátozó törvények 2014-ben
elvesztik érvényességüket, ezután a bérlők előjogot szereznek a föld
megvételére.
Az
EurópaiUnió közvetlen földalapú agrártámogatásából az összes gazdálkodó egység
6%-át kitevő, legnagyobb birtokosok 70%-ot kapnak, az összes többi, a
gazdálkodók 92%-a pedig a támogatás 30%-án osztozik.
A földnagybirtok ilyen nyomasztó túlsúlya ismeretlen a magyar történelemben,
és a világban is csak az egykori gyarmatokon alakult ki az utóbbi években.
Ennek az állapotnak részletes ismertetésével itt nem foglalkozom, csak utalok itt
Tanka Endre professzor részletekbe menő tanulmányára (TANKA 2011).
A tájképre figyelő embernek az is feltűnik, hogy egy-egy zápor után mennyi mély árkot vág a lezúduló víz a vetésekben, szántásokban. Az aszfaltozott közutakat sok helyütt úgy eliszapolja, hogy kotrógépekkel kell tisztítanunk a közlekedés fenntartására, miközben az utakat kísérő árkok megteltek a lehordott földdel. Nagyobb patakok, folyók, a Duna és Tisza megbarnult vizéből csak sejtjük, hány ezer tonna termékeny humusz siet a Fekete-tengerbe. Tudjuk, hogy a nagyüzemek nem vagy alig javítják szerves trágyával a termőföldet, legfeljebb műtrágyával, és a nehéz gépek összetömörítik a talajt, sajátos, a föld vízháztartását is akadályozó réteget hozva létre. (Eketalpbetegség). Sok üzem használ gyilkos növényvédőszereket, nemcsak rovar- és gombakártevők ellen, hanem különféle gyomirtókat is, melyek felszívódva a terményekbe beláthatatlanul mérgezik a földet, nemcsak a védett táblában, hanem környezetében, a vízfolyásokkal egészen távoli tájakat, fákat, bokrokat, madarakat és az embert is. Az egykori fás vagy füves legelők nagy részét felszántották, ahol megmaradt még, elbozótosodott, elgazosodva erdő minősítést kapott, de csak évtizedek múlva válhat igazán azzá. Mi szálljunk képzeletben lejjebb, nézzünk be a falvakba. Bármerre is járunk az országban, minden faluban, kisvárosban sok tábla, ablakba tett felirat hirdeti: „Ez a ház, telek eladó.” Több kisebb településen láthatunk elhagyott, üres iskolaépületet, és találkozhatunk autóbuszra várakozó kisiskolásokkal. Sok gyermek utazik naponta több órát az iskolába, mialatt nem tud sem pihenni, sem tanulni semmit. A falvak elöregedtek, sokfelé a munkanélküliség meghaladja az 50%-os arányt, miközben a házak mögötti kerteket sem művelik már meg, s nem látunk sem baromfit, sem virágot. A gyarló gyümölcs szedetlen hever a gondozatlan fák alatt. Sok a pusztuló, romló, lakatlan ház, üres istállóépület. A falvak közvetlen a határban is begazosodnak, járhatatlanná válnak dűlőutjaik.
A tájképre figyelő embernek az is feltűnik, hogy egy-egy zápor után mennyi mély árkot vág a lezúduló víz a vetésekben, szántásokban. Az aszfaltozott közutakat sok helyütt úgy eliszapolja, hogy kotrógépekkel kell tisztítanunk a közlekedés fenntartására, miközben az utakat kísérő árkok megteltek a lehordott földdel. Nagyobb patakok, folyók, a Duna és Tisza megbarnult vizéből csak sejtjük, hány ezer tonna termékeny humusz siet a Fekete-tengerbe. Tudjuk, hogy a nagyüzemek nem vagy alig javítják szerves trágyával a termőföldet, legfeljebb műtrágyával, és a nehéz gépek összetömörítik a talajt, sajátos, a föld vízháztartását is akadályozó réteget hozva létre. (Eketalpbetegség). Sok üzem használ gyilkos növényvédőszereket, nemcsak rovar- és gombakártevők ellen, hanem különféle gyomirtókat is, melyek felszívódva a terményekbe beláthatatlanul mérgezik a földet, nemcsak a védett táblában, hanem környezetében, a vízfolyásokkal egészen távoli tájakat, fákat, bokrokat, madarakat és az embert is. Az egykori fás vagy füves legelők nagy részét felszántották, ahol megmaradt még, elbozótosodott, elgazosodva erdő minősítést kapott, de csak évtizedek múlva válhat igazán azzá. Mi szálljunk képzeletben lejjebb, nézzünk be a falvakba. Bármerre is járunk az országban, minden faluban, kisvárosban sok tábla, ablakba tett felirat hirdeti: „Ez a ház, telek eladó.” Több kisebb településen láthatunk elhagyott, üres iskolaépületet, és találkozhatunk autóbuszra várakozó kisiskolásokkal. Sok gyermek utazik naponta több órát az iskolába, mialatt nem tud sem pihenni, sem tanulni semmit. A falvak elöregedtek, sokfelé a munkanélküliség meghaladja az 50%-os arányt, miközben a házak mögötti kerteket sem művelik már meg, s nem látunk sem baromfit, sem virágot. A gyarló gyümölcs szedetlen hever a gondozatlan fák alatt. Sok a pusztuló, romló, lakatlan ház, üres istállóépület. A falvak közvetlen a határban is begazosodnak, járhatatlanná válnak dűlőutjaik.
A fiatalok jobban ismerik a közeli város plázáit, mint szülőfalujuk
közvetlen környékét.
Nem járnak, nem dolgoznak, nem kirándulnak benne. Miért is tennék? A szomorú látványt csak megerősítik a láthatatlanról szóló számadatok, statisztikák. Évtizedek óta fogy a népesség. A halálozások száma meghaladja a születésekét. Sok fiatal és középkorú keresi megélhetését külföldön: orvosok, ápolók, mérnökök, szakmunkások és képzetlen, alkalmi munkát vállalók. „Pusztulunk” – mondta minap egy parlamenti képviselő, mire az egyén szabadságát hirdető párt felszólalója így válaszolt: „Igen, a dinoszauruszok kipusztulnak!” A hallgatóságból sokan nevettek…
Az egészségügyi statisztikák arról is szólnak, hogy a magyarországi népesség egyik legbetegebb Európában, és igen alacsony, különösen a férfiak átlagéletkora. E kérdéssel foglalkozott a magatartástudomány kiváló tudósa és professzor asszonya a budapesti orvostudományi egyetemen, az idén elhunyt Kopp Mária. Kutatásainak lényege az, hogy az emberi kapcsolatok hiánya, az úgynevezett társadalmi tőke gyengesége elmagányosítja az embereket és ezért szorongókká lesznek. „A kutatási eredmények egyértelműen bizonyították,hogy az érzelmi funkciózavarok, a szorongás, a depresszió jelentős kockázati tényező számos nagy népegészségügyi jelentőségű betegség kialakulása, lefolyása és kiújulása szempontjából.” (Magyarországon két év alatt háromszor annyian halnak meg szív és érrendszeri betegségek miatt, mint az európai átlag. Az életkor szerint standardizált átlagot 100%-nak véve Magyarországon a férfiak keringési szervi halálozási aránya 147%, a nőké 144%… Az emésztőszervi megbetegedések miatti halálozás kiugróan legnagyobb mind a magyar férfiak (170%), mind a magyar nők között (160%)… Az alkoholos májbetegség és májzsugor kiugróan a leggyakoribb halálok… Az erőszakos halálozás (baleset, öngyilkosság, gyilkosság) aránya megdöbbentő, a férfiak között Magyarországon – az európai átlagot 100%-nak véve – 189%, a következő Ausztriában 49%-kal kisebb, a nők között nálunk 192% – tehát közel kétszerese az európai átlagnak! (KOPP 1995, 14).
„Ember
és környezetének szerves egysége” – olvastuk.
Más szavakkal: az ember kapcsolatokban él, kapcsolatokra van teremtve. Ember és ember, ember és Isten, ember és a természet kapcsolata létszükséglete az embernek. Az ember és ember közti kapcsolatnak, közösségnek számos köre van: anya és gyermeke, gyermekek és szülők, a tágabb család és rokonság, a helyi lakóközösség, a faluközösség, a tágabb, több faluból álló, házassági
kapcsolatokkal, nyelvjárással elkülönülő néprajzi csoport, az egy nyelvet és politikai egységet alkotó nemzet, melyet összeköt a közös múlt, történelem és műveltség sajátos egésze, a magatartástól a nemzetet jellemző értékrendig. E közösségi, kapcsolatkörök az egyén számára, élete során, különböző súlyt, értéket kapnak.
Az újszülött és anyjának kapcsolata egyértelműen meghatározó, de amikor a
gyermek felnő, és új család alapítására készül, párt választ magának, és ezért
elhagyja apját és anyját is, és egy testté válnak. És vannak történelmi
helyzetek, a nagyobb közösséget fenyegető veszély
idején, a férfi elhagyja családját, feleségét és gyermekeit, hogy akár élete kockáztatásával is védje nemzetét.
„Nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja
barátaiért.”
Mindezeknek a kapcsolatoknak alapja a kölcsönösség. Ha ez egyoldalú,
a vesztes fél
csalódik, reményét és hitét veszti a közösségi kapcsolatban. Elhagyatva
magányossá válik,
és szorongóvá. Így van ez egy „fejlettebb”, rétegzett társdalomban is.
Bár a minden emberben élő „őshagyomány” szerint minden ember lényegében
egyenlő, egyenlően van joga
emberhez méltó életre, a természet, az Isten teremtette világ
használatára, a
megélhetésre.
Ha bizonyos munkamegosztást, társadalmi rangokat, osztályokat és kiváltságokat hallgatólagosan eltűr, elfogad, bizonyos határokig, e létrejött társadalmi szerződés nem sérthet alapvető emberi jogokat, és méltányosan kell működnie. Ha egy kisebbség kapzsiságával átlépi a kialakult, megszokottá vált határokat a többség méltánytalan kárára, a közösségben csalódott egyének sérülnek, létük a teljes és tartalmas, méltányos életre bizonytalanná válhat, szorongókká lesznek. Az igazságos munkamegosztásban és a természet adományaiban való méltányos részesedésben csalódottak változtatni akarnak ezen, vissza akarják állítani az igazságosabbnak ítélt társadalmi szerződést. Ha ebbéli törekvéseikben is csalódnak, a tanult reménytelenség lesz úrrá az embereken. Nyílt lázadás, forradalom vagy apatikus önfeladás közt kell választaniuk. Az utóbbi gyakori formája az öngyilkosság, a pillanatnyi előnyök, anyagi javak megszerzésének elsőbbsége, mely a teljes, tartalmas életről való lemondás. Lemond a korábban életet jelentő kapcsolatokról is. Az életre szóló párkapcsolatról, az élet továbbadásának felelősségéről, az utódokban való gyönyörködésről is. (Magányos, „szingli”, a gyermekvállalás nélküli életvitel, az egykézés, vagyis születéskorlátozás, pillanatnyi mámor keresése alkohollal, droggal, pénzért vásárolt nemi élvezettel stb.)
Nem jelent értéket, életcélt a kapcsolatok, eszmék, emberek védelme, építése. A tanult reménytelenségbe került közösség, nemzet fogy, pusztul, sorra alulmarad ellenségeivel szemben…
Az Istennel való kapcsolat, közösség tulajdonképpen az emberi kapcsolatok
summája. Máté evangéliuma szerint az utolsó ítéletkor az Úr a jobbjára állított
igazaknak aztmondja:
„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített
országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen
voltam, és befogadtatok… Beteg voltam, és meglátogattatok… Erre megkérdezik az igazak:
Uram, mikor láttunk éhesen… vagy szomjasan… mikor láttunk betegen… A király
így felel: Bizony mondom nektek, amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek,
nekem tettétek.”
A szeretet parancsának teljesítése – a kapcsolat, a közösség maga. A természettel való kapcsolat is elemi szükséglete az embernek. „A biológiai sokféleség (a biodiverzitás) egy másik, a piacin túli értékére utal a biofilia hipotézis… E hipotézis szerint az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő biológiai világban változatosságot és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából… a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes
jellemzője valamennyi emberi kultúrának… A biológiai sokféleség alapvető, semmivel sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai jóllétének. Az élelemmel, a menedékkel, a szexualitással és a társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának… Dasgupta (1995) számos tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő kapcsolatokat talált a népességnövekedés,
a szegénység és a helyi környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás csökkenését) között.” A biodiverzitásnak szerepe van a társadalmi rend fenntartásában is (GOWDY 2004, 58–60).
Az elszomorító tájkép értelmezéséhez, kialakulásához vezető történelmi tények ismeretében összefoglalhatjuk röviden: A kialakult nagyüzemi, nagybirtokos túlsúlyt megelőzte egy olyan társadalmi „fejlődés”, melynek során néhány hatalommal rendelkező, a nemzettel
minden méltányos szövetséget, szolidaritást felmondó törpe kisebbség kapzsisága, önzése érvényesült. Ezt lehetővé tették a nemzeten kívül álló, külső politikai erők, melyek kihasználták a magyar társadalomban évszázadok óta feszülő ellentéteket, és együttműködve ezzel a törpe, önző kisebbséggel, céltudatosan rombolták le a nemzet többségét alkotó, a természettel közvetlen kapcsoltban álló, kisbirtokos, családi gazdálkodást folytató magyarországi paraszti társadalmat, fosztották meg azt földjétől, korábbi használt, kezelt természeti környezetétől. (A korábbi századok mulasztásaira még visszatérek.)
A Szovjetuniónak nevezett világbirodalom hatalmát a politikai vezetés, az azt kiszolgáló érdekcsoportok éppen avval akarták biztosítani, elősegíteni, hogy a korábbi, az emberek szabadságát és méltányos egyenjogúságát sértő hibákra hivatkozva, egy új és méltányosabb társadalmi rendet, nagyobb szabadságot és egyenlő jogokat ígértek, és ennek alapján igyekeztek megsemmisíteni minden régebbi, kisebb és nagyobb közösséget, melyek
az embereknek tartást, ellenálláshoz erőt adhattak volna.
Az egyén korlátlan szabadságát hirdették meg, és támadtak minden hagyományos kapcsolatot elvben és gyakorlatban: a családot, a házaspári hűséget, a közösségeket teremtő egyházakat, vallási társulatokat, a nemzetet, az összes egyesületet, baráti kört, foglalkozás vagy hivatás alapján létrejött érdekképviseletet, szervezetet.
Magyarország területét eleve nagyüzemi, olcsó mezőgazdasági nyersanyagtermelésre szánták, szemben a nyugati, tizenöt alapító tagállam földjével, melyen „a családi gazdaság (viszonylagos tulajdonosi önállóságot fenntartó) modelljét” kívánják fenntartani. Ezzel – fél évszázad után – végre megszabadulhat a gazdagabb és műveltebb Nyugat a talajt súlyosan pusztító műtrágyaterheléstől, mégpedig úgy, hogy azt – károsító hatások tudományos ismerete ellenére – a keleti térség földhasználatára hárítja (TANKA 2011, 268).
– az „életképes gazdaság törvényi méretküszöbe miatt…” – a gazdaságok 91%-a kiesik (TANKA, 2011, 133).
Hozzá kell tennünk azt is, hogy 1990 után szinte a teljes élelmiszer-feldolgozó ipart felvásárolták a nyugati befektetők, és azokat nem korszerűsítették,
hanem egyszerűen leállították. Így történt például a cukorgyárakkal is, melyekből egy dolgozik még hazánkban, osztrák tulajdonban, a kaposvári. A leállított cukorgyárak termelési kvótáját is eladták, ezzel szinte ingyen jutottak piachoz. Egyszerűen becsapták az eladósodott ország kormányát, melynek az ipar modernizációját ígérték. Ezzel hálálta meg Európa szerencsésebb és gazdagabb fele a magyaroknak azt a véráldozatát, melylyelmegnyerték számára és az egész tőkés világnak a harmadik világháborút. Ez a rövid, vázlatos helyzetkép jól ábrázolja, hogy milyen szoros összefüggés van az ember és ember, valamint ember és természet kapcsolata közt.
Ott pusztul a természeti környezet, ahol előtte megromlott ember és ember közt a méltányos kapcsolat, a szeretet.
Történelmünk során többször is előfordult ez a többrétű válság, mindannyiszor széttörve a nemzet egységét, tönkretéve a természeti környezetet, meggátolva az élet továbbadását, a népesség számbeli gyarapodását, s mindez a nemzet egy-egy sorsfordító katonai vereségét is előidézte. Sajnos történelem-tankönyveink szinte teljesen hallgatnak ezekről, elfedik ezeket a törvényszerű összefüggéseket. Vázlatosan tekintsük át a legfontosabbakat.
A 895–896-os honfoglalás után a magyar nép példátlan életerővel szállta meg a háborúkban megritkult népességű és elpusztult földű Kárpát-medencét és azon túl, a Bécsi medencét és a Morva mellékét is. Történelmi adatok és régészeti leletek egyaránt bizonyítják, hogy ellentétben a következetesen terjesztett hazugsággal, nem pusztították el az itt talált lakosságot, hogy a helyükre telepedjenek (ANDRÁSFALVY 2010, 5). A családi gazdaságokból álló faluközösségek a természettel való együttműködéssel ma már szinte elképzelhetetlen gazdag életkörülményeket teremtettek a megtelepedést követő három évszázadban. A XIII. századra lélekszámban, műveltségben, gazdaságban és katonai hatalomban Európa régebbi királyságaihoz, Franciaországhoz és Angliához hasonlítható. Abban az időben Európa aranybányászatának 80 százalékát Magyarország adta, miközben az ezüst, réz, vas és sóbányászata is jelentős volt. A középkori, paraszti gazdálkodás a természeti környezet sokkal kiterjedtebb, sokoldalú kihasználását jelentette, nem korlátozódott a szántóföldi gabonatermesztésre és legeltető állattartásra. Egy-egy faluközösség határán belül mindenkinek joga volt a vadon termő növények gyűjtögetésére, melyekből kétszáznál is többet is ismerünk, ismertünk – derült ki egy most folyó kiterjedt vizsgálatból. Ezekből néhányat még most is fogyasztanak alkalmanként gyermekek, mások a régmúltban, ínséges időkben, nemegyszer több ezer ember életét menthették meg, de ma már nem is ismerjük (DÉNES A. Kézirat). Az erdő évszakonként változó haszonvételére, vadászatra, vad és oltott fák gyümölcsének, nedvének, tenyésztett és vad méhek mézének, bokrok, cserjék és még kisebb, bogyós termések (eper, áfonya, feketeszeder) rendszeres gyűjtésére, a háznál és a határban, irtásokon kialakított kertekben a zöldségek, gyógynövények, fűszerek termelésére és mindenféle állat legeltetésére, úgy, hogy az másoknak kárt nem okozhatott, minden faluközösségi tag jogosult volt. Az erdő nem vált el élesen a mezőtől. A fás legelőkben, gyótákban a lombtakarmánynak és a különböző makkoknak, vad gyümölcsöknek a mainál sokkal nagyobb volt a jelentősége. Az állatokat nem közös, nagy nyájakban legeltették a közösség pásztorai, erre csak a XVIII. században került sor ezt szorgalmazó, szigorú rendelkezések hatására, hanem minden család vagy több rokon család együtt, jószágaikat a gyermekekre vagy a nagyobbakat, legények őrzésére bízta. Berzsenyi Dániel „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairúl” című tanulmányában így írt erről: „A magyar mezei polgár, mihelyt a fia a szűrt, tarisznyát és baltát elbírja, ökrésszé teszi azt. Az ökrészség pedig abban áll, hogy a gyermek az apja vagy gazdája ökreit éjjel-nappal szanaszét legelteti, s mikor csak szerét teheti, azokkal lopat, azaz mások rétjében és gabonájában ökreit jóltartja” (BERZSENYI 1955, 479).
Vagyis behajtja állatait az erdőbe is, melynek az uraság általi elfoglalását évszázados gyakorlata igazságtalan megszakításának tart. A baltát pedig első sorban azért viszi magával, mert kedvenc állatainak azzal vág le leveles ágakat, másrészt e félig vadállatokkal szemben azzal védi magát. A föld népe, a lakósság több mint 90%-a, eredetileg egy egy nemzetséget is jelentő faluban lakott és annak határának sokoldalú haszonvételéből élt, nem szorult rá távolról hozott árúra, a vas és só kivételével. (Az, hogy régebben egy kis falu egyben egy nemzetséget is jelentett, fennmaradt az ország azon részében, ahol ez a kisfalus településhálózat túlélte a török hódoltság korát. Például a baranyai Hegyháton, ahol még a két világháború közt is a gyermekek minden faluban született idősebb nőt „néném”-nek, és minden faluba hozott asszonyt „ángyom”-nak szólítottak.) Legkorábbi birtokadomány-leveleink az adományba kapott földön lakó szolgáló népeket sorolják fel, hány család szőlőművest, lovászt, halászt, szántóvető családot kapott az egyházi vagy világi adománybirtokos. A királynak közvetlenül alárendelt szolgálónépek falunevei is erről szólnak: Halászi, Lovász, Ebes, Vizslás, Hőgyész stb.
(GYŐRFFY 1977, 237–240).
Ha valamilyen terményből felesleg adódott, a kistájon belül közvetlen cserével elcserélték arra, amiből szűken voltak. Például egy vízmelléki falu halat
vitt víztől távolabbi településre, elcserélte borért vagy búzáért, vagy dombvidékiek el- cserélték a gyümölcsöt gabonafélékért. Ez a közvetlen csere is fennmaradt sok helyütt a XX. század közepéig. Nem volt árutermelés a későbbi értelemben, nem volt áruhalmozás, nem voltak kereskedők sem. Lényegében az ország önellátó falvakból, kistájakból állt, kiegészítve a legszükségesebb és hiányzó termények alkalmi cseréjével, a kijelölt,
kiváltságot kapott vásárhelyeken és meghatározott napokon. Valószínű, hogy a helységnevekben erre a vásár-napra történt utalás (Hetvehely/Hétfőhely, Tardoskedd, Csíkszereda, Csütörtökhely, Nagyszombat).
A XIII. századra felfejlődött és meggazdagodott Magyarország egyre nagyobb hatalmat gyakorló főurai távoli országok és földrészek luxuscikkeire áhítozva felismerik, mennyire keresett a magyarországi marha a tőlünk Nyugatra levő országokban, ahol erre az időre egyre nagyobb mértékű, nagytáji munkamegosztás és árutermelés is kialakult. Szőlő és bortermelő, valamint különféle háziállatokat tenyésztő körzetek alakulnak ki, egyre nő az igény kényelmes, finomgyapjú és gyapot ruhára, távolkeleti porcelánra, déligyümölcsre, fűszerekre, indigóra stb. Az angliai „bekerítés” erről szól. Az angol földesúr egyszerűen elkergette jobbágyait földbirtokáról, mert a jobbágyoktól behajtott, kötelező terménytized és egyéb szolgáltatások nem jövedelmeztek neki annyit, mint amit e területek legeltetésre való fordításából, elsősorban a birkák gyapjából kaphatott. George Duby szerint akkor az angol erdők és lápok peremvidékén futott fel az állattartás az erdők és szántók rovására. Az Alpok oldalában megjelentek a Schweighofok, az Almok, a tehenészetek. A Fölközi-tenger mellékén, Ibériában, Itáliában, Szicíliában, Apuliában,
Kelet-Európa síkjain, hasonlóan a Magyar Alföldhöz, az „árutermelő” nagyállattartás terjedt ki a földművelés és az erdős ligetek területeire. Nem történhetett ez itt nálunk sem erőszak nélkül, de hasonlóan a Földközi-tenger mellékéhez, e folyamat mikéntjéről, jogi, társadalmi következményeiről alig tudunk valamit (HOFER 2009, 51–61).
A magyar történeti és történeti-földrajzi irodalom pusztásodásnak nevezi azt a folyamatot, melynek során az Alföld sűrű településhálózata megritkult, és a falvak és egykori változatos, gazdag, kertes, szántóföldes, ligetes, halastavas határa fátlan, füves sztyeppévé, baromlegelővé alakult át. „A magyar agrárnépesség – hasonlóan a korabeli Európa más országaihoz – a mezőgazdasági árutermelés és értékesítés centrumaiba, az oppidumokba áramlott. Így a XV. században a falvak egész sora elnéptelenedett, a jobbágytelkek kb. 30–50%-a üresen állott…
"A mezővárosok (oppidumok) részleges autonómiája,
vásártartási joga stb. vonzó volt a falusi jobbágyok számára”
(FRISNYÁK 1992, 40).
Aligha lehetett egy mezőváros annyira vonzó, hogy ezért a jobbágyok virágzó kis falvaikat önként elhagyták volna. Annál megdöbbentőbb, hogy a történeti-demográfiai vizsgálatok során Kubinyi András bebizonyította, hogy ezek a mezővárosok nem maradhattak volna fenn, ha távoli jobbágyfalvakból nem jöttek volna újabb és újabb bevándorlók a hiányzó népszaporulatot pótolva. A mezővárosok tehát életképtelenek voltak már abban a korban, ahogy Európa népessége is napjainkra rohamosan csökken, amióta a városlakók aránya a népességen belül meghaladta a 60, több helyen a 80%-ot is (KUBINYI
1997, 106).
Csak sejthetjük a részletek ismerete hiányában, hogy a
nagyállattartással összefüggő pusztásodás elindítója vagy velejárója az
a „feudális anarchia”
volt, mely még a XIII. század elején alakult ki. A földesurak valóságos
hadjáratokat vezettek
egymás ellen, talán éppen a marhalegelőkért, elpusztítva az ellenfél
falvait is, s ez ellen a
király sem tudott hatásosan fellépni. Szabó István, a magyar parasztság
történetének
egyik legjobb ismerője szerint e harcokban több ember pusztult el, mint
a tatárjárásban. II. And- rás idején már kibontakozott egyes kapzsi
főurak viszálya, a királyi hatalom
meggyengülése és birtokai egy részének elvesztése. (E kort jeleníti meg
az irodalomban Bánk
Bán tragédiája is.) IV. Béla próbált erélyesen fellépni és megfékezni a
kiskirályokat,
mire azok nagy része ellene fordult. Amint Tamás, spalatói esperes, a
kor tanúja
feljegyezte: Amikor Béla király a tatár veszedelem hírére
körülhordoztatta a harcba hívó véres
kardot, az urak nem nagyon mozdultak, sőt, mulatozva kívánták is a
tatárok jöttét, hogy
azok
leckéztessék meg a felettük uralkodni, hatalmukat megfékezni kívánó királyt. Behívták Frigyes osztrák herceget, aki meggyilkoltatta Pesten a király leghűbb szövetségesét, a tatárok elől Magyarországra menekült kunok vezérét egész családjával. Ezután a kunok pusztítva elhagyták az országot. Azt hiszem, ha a kunok harcedzett könnyű lovassága ott lett volna Muhinál, az nem végződött volna számunkra olyan gyászosan. Más források is megerősítik azt, hogy ebben az időben a pártoskodó, kapzsi magyar urak miatt vesztettünk.
Például az az angol utazó, aki ebbe az időben Batu kán kíséretében volt, és megírta azt, hogy amikor ez a belső viszály Batu tudomására jutott, csak azután indította el magyarországi hadjáratát, úgy biztatva embereit, hogy az Isten meghasonlott országnak győzelmet nem adhat. A történészek egy része az Alföld pusztásodását éppen a tatároknak tulajdonították, mások, így például Szekfű Gyula, a törököknek. A pusztásodás mindkét formája: a kis falvak eltűnése és helyükön a nagyhatárú mezővárosok megjelenése, valamint az egykori gazdagabb fás, ligetes, kulturtáji természeti környezet fátlan pusztasággá való átalakulása mindenképpen már korábban megindult, mint ahogy ezt eddig hittük. (Debrecen határán egykor mintegy 30 falu osztozott, egyedül a Hortobágy területén is megközelítőleg egy tucat, melyeknek pontos helyét még ma is megtalálhatjuk, az elpusztult földházak helyét jelző kis emelkedésekkel. Magam is láttam ezeket, amikor Gunda Béla professzorral bejártuk a Hortobágy egy részét.) Az elpusztult alföldi falvak létét hiteles oklevelek és régészeti leletek is igazolják. A török nem volt érdekelve az elfoglalt területek elpusztításában. A hódoltság idején is virágzó nyugati marhaexport vámjövedelmeiből a török is részesült.
Összefoglalhatjuk:
A magyarság honfoglalás utáni példátlan gyors gazdasági megerősödését, létszámának felfutását a gazdag természeti környezet sokoldalú kihasználásának köszönheti, mely kis faluközösségekbe tömörült, családi gazdaságokban történt. Mind a falusi földközösségekben, mind a már rétegzett társadalmú államban gondosan kimunkált szokásrend biztosította minden tagnak egyenlő vagy méltányos jogait a javak élvezetében, a kölcsönös kapcsolatokban. Ezt a harmóniát sértette meg egy törpe kisebbség korlátlan önzése és kapzsisága, amelynek számára a nemzet, az egész érdeke már semmit sem jelentett. Ennek következménye volt a társadalom meghasonlása, a népesség drámai fogyása, a természeti táj pusztulása és a nemzet katonai veresége. A feudális anarchiával lehetővé vált pusztásodást és társadalmi következményeit visszafordítani nem lehetett, de úgy tűnik, enyhült egy ideig.
Ennek legfényesebb bizonysága 1456, amikor ez a megcsalt, megkeserített parasztnép szívében még élő, a nagyobb, a nemzeti közösséghez tartozási érzés legyőzte a csalódottságát, és rosszul felfegyverkezve is, óriási emberáldozattal, megverte és megfutamította az akkori idők legnagyobb hadseregét, II. Mohamed szultán Bizáncot is megbuktató katonáit. A török akkor egész Európa meghódítására indult, nem csak Magyarország ellen, német és francia tüzérség támogatásával. A nándorfehérvári diadal fél évszázadra visszavetette az Oszmán Birodalom erejét, és utána Igazságos Mátyás király kora, új, reményteljes felemelkedést ígért. Amikor 58 évvel később a török, újra megerősödve, támadásra készülődött, a pártoskodásban megosztott magyar urak vezetőinek egy része jól látta, hogy a nemesség banderiális katonai ereje nem tudja megvédeni az országot. Emlékezve a nándorfehérvári példára, és bízva a pápa által is szorgalmazott és támogatott európai segítségben, Bakócz Tamás érsek, Magyarország prímása újra keresztes háborút hirdetett. Az egyház, különösen a jobbágyság körében tevékenykedő pálos és ferences szerzetesek, lelkes toborzó munkájának köszönhetően rövid idő alatt százezres tömegben gyűltek össze Rákos mezején, és Bakócz személyesen adta át a székely Dózsa Györgynek a vezéri kardot. A hatalmas tömeg hamarosan
meg is indult Dél felé, megerősítve a szerb Sziljanovics csapataival, amikor a nagyurak egy része, kapzsiságában teljesen megfeledkezve az ország érdekeiről, megkísérelte megakadályozni jobbágyainak csatlakozását a sereghez. Attól tartottak, hogy a közelmúltban hozott, a jobbágyok jogait tovább csorbító törvények miatt a felfegyverzett parasztok esetleg uraik ellen is fordulhatnak, valamint arra is hivatkoztak, hogy a közelgő aratási munkákhoz nem lesz elég munkáskéz a földeken. Ahol rendelkezéseik ellenére mégis megindultak a parasztok, embereikkel elfogták engedetlen jobbágyaikat,
bántalmazták, kiherélték, családjaikon is bosszút álltak, amint arról a kortársak beszámoltak. A kereszteseket nem szervezték meg katonailag, nem kaptak zsoldot, és ellátásukról sem gondoskodtak, majd rábírták Bakócz Tamást, hogy hirdesse ki a sereg feloszlatását, és egyházi átokkal sújtsa az engedetleneket.
A paraszthadat azonban már nem
lehetett megállítani. A jól felfegyverzett nemesi csapatok megtámadtak
azt, de kezdeti
sikerük után a győzelmüket ünneplő urakat meglepték a kurucok (mert a
magyar
néphagyományban kurucnak nevezték a kereszteseket), és vezetőiknek sem
kegyelmeztek, és
Temesvár felé vonultukban megtámadták a földesurak raktárait és
jószágait, hogy
kenyérhez, élelemhez jussanak. Sikerült azonban az uraknak rábírni a
kezdetben a kurucokat támogató Sziljanovicsot és csapatát arra, hogy
támadja meg a paraszthadat
önként kísérő, azt étellel ellátni igyekvő asszonyok táborát
Hájszentlőrincen. A szerbek a
védtelen kísérőket lemészárolták, és a mezővárost fölégetve szinte
eltörölték azt a föld
színéről. Ismerjük, végül Dózsa szervezetlen és rosszul felfegyverezett
seregét a
végekről hazarendelt hadsereg Szapolyai vezetésével legyőzte, és Dózsa
Györgyöt vezéreivel, köztük
több szerzetessel, kegyetlenül kivégezte. Az ezt követő bosszúban több
tízezer
jobbágyot öltek meg az urak. Ha ezekből csak néhány ezer ott lehetett
volna tizenkét évvel
később Mohácsnál, nem győzhetett volna Szulejmán serege. De még nagyobb
volt ennél az a kár, amelyet Werbőczi megfogalmazott törvénykönyve
okozott a magyarságnak,
mellyel nemcsak kegyetlen bosszút állt a hazájuk oltalmában életüket
feláldozni kész
jobbágyságon, hanem kirekesztette a népet a magyar nemzetből.
A jobbágyokra és összes ivadékaikra kiterjeszti a hűtlenségben való vétkességet, és annak alapján
ivadékaikat is szabadságuk elvesztésére, földesuraik föltétlen és örökös szolgálására,
valamint birtokképtelenségre marasztalja.
„A honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép az itt talált és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra
emeltek.” (Ezt az alapelvet még a XIX. század közepén is tanították az iskolákban.)
Ez a megosztó törvény és ebből eredeztethető közgondolkodás akadályozta meg a magyar társadalom egészséges fejlődését európai minták követésében, akadályozta meg többek közt a föld igazságosabb birtoklását az ezt szolgáló földbirtok-rendezések és földreformok során: 1767, 1848, 1920 és 1990-ben. Mivel minderről hallgatnak, vagy csak részlegesen számolnak be a történelemkönyvek, és legfőképpen a tankönyvek, ideje lenne már tiszte vizet önteni a pohárba. (Az 1896-ban megjelent Magyar Nemzet Története például még kitér a Dózsa vezette keresztes hadat ért támadásokra, és a fellázadásához
vezető körülményekre, de ugyanabban az időben országosan használt történelem-tankönyvek már csak röviden azt írták:
„A törökök elleni keresztes hadjárat indítása végett parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek… és Dózsa György vezérlete alatt egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát, s az urakat (földbirtokosokat) támadták meg, raboltak, gyilkoltak…” (Szilágyi szerk. 1896, IV. k., 402–403, DÉLVIDÉKI 2002, 19, ANDRÁSFALVY 2010a, 5).
A pusztásodás tehát az első nagyobb és történelmünket századokra
meghatározó
folyamata, egy hatalmon levő kisebbség kapzsiságának a tájképben is
jelentkező első
eredménye, mely végzetesen megosztotta nemzetünket. Az ebből következő
szemlélet alapján születik meg az 1767-es „úrbéri rendezés”, mely
lényegében szentesíti
földesurak majorsági gazdálkodásához szükséges föld kisajátítását. A XIII–XIV. században
nagy jövedelmet hozott marhaexport után a kenyérgabona vált Nyugaton a legkeresettebb áruvá.
A jobbágyok tizedéből kapott, minőségében változó, mennyiségében kevés
búza
exportálása nehézkes volt. Két egymással összefüggő kérdést kellett a
földbirtokosoknak megoldaniuk. Egyrészt ki kellett alakítaniuk
majorsági gazdálkodásukat,
nagykiterjedésű, nem jobbágytelkekre felosztott, hanem házi kezelésbe
vett földre volt
szükségük, melyet nincstelen, kisigényű zsellérek, földdel nem
rendelkező cselédek művelnek meg,
és melynek egész termése a földesúré lett. A cselédek lényegében csak
megélhetésükhöz
legszükségesebb élelmet, konvenciót, kertet és tehéntartás lehetőségét kapták, és egy helyiségből álló lakást. De a magyar törvények szigorúan védték a jobbágy telkét, azt a földesúr alapos indokok nélkül el nem vehette. Csak a telkekre fel nem osztott, mezőgazdasági művelés alá nem vett, a jobbágyok közös használatában levő erdők és ártéri legelők megszerzésére volt lehetőség a jobbágytelket védő törvény megsértése nélkül. A legcéltudatosabb, „korszerűen” gazdálkodó földesurak először az erdőkhöz nyúltak, ahol azok területének felszíni viszonyai nem akadályozták meg a szántást, a földművelést. Az erdők kisajátítása, a jobbágyok kizárása az erdők használatából nagy ellenállásba ütközött. Például a Festeticsek csurgai uradalmában a jobbágyok nem voltak hajlandók kivonulni erdejükből, mire a földesúr katonai segítséggel elfogta a fellázadt jobbágyok vezetőit, és pallosjoga alapján Csurgó főterén lefejeztette őket 1747-ben. Az erdő volt ugyanis a jobbágyi állattartásnak az alapja, nemcsak nálunk, hanem az ókortól kezdve a XVIII. század végéig Európa nagy részén és napjainkban is Skandináviában és az Alpokban. Ez a régi fajta gazdagságban, biodiverzitásban értékes erdő megjelenésében, képében nagyon különbözött a mai faárutermő erdők látványától, melyekben lehetőség szerint egy azonos korú keményfa fajta uralkodik, elenyésző aljnövényzettel és bokorszinttel.
Európa nagy részén a több évszázados, általános gyakorlat az volt, hogy a téli takarmányozásra nyár végén levágott lombos ágakról a tél folyamán rágták le a marhák, lovak, juhok a leveleket és fogyasztható ágvégeket, kérget, és ezeket az ágakat használták tüzelőül télen a házakban. A régi erdő jobban hasonlított a mai angolparkhoz, melynek gazdasági formáját a német Anger, a svéd änge-t a nagy botanikus, Linné
is megcsodálta Gotland szigetén jártában (TRIER 1963, 23–26).
Mária Terézia 1767-es úrbéri rendezése, melynek jobbágyvédő szándékát hangsúlyozza a történelem, lényegében tényleg szabályozta és korlátozta a jobbágyterhek nagyságát, ugyanakkor törvényesítette a közös területek kisajátítását azzal, hogy meghatározta annak mértékét. Ennek a lényege az volt, hogy a jobbágyok a megművelt, vagyis jobbágytelkekre felosztott föld területének nagysága után részesültek az erdőkből és árterületekből. Például úgy, hogy ha egy falu 10 jobbágytelekkel rendelkezett telkenként 24 hold földdel, úgy ez a falu telkenként 2 hold erdőt, összesen 20 hold erdőt kapott közös használatra, ami ezen a 20 holdon felül volt, az a földesúr kizárólagos használatába került, s ebből kitiltott minden jobbágyi haszonvételt. Hasonlóan jártak el a jobbágyok közös használatában levő árterületekkel. Ebből is csak a megművelt föld arányában részesülhettek a jobbágyok, ami azon felül volt, a földesúr birtokába került korlátlanul. Ha ezt az árterületet valami módon megmentette az évenkénti elárasztástól, akkor azt felszánthatta, és megpróbált
azon gabonát termelni. Éppen azok a falvak jártak legrosszabbul, melyek az ártérből éltek, és csak kevés szántóföldjük volt az ártérből kiemelkedő hátakon, ormányokon. Például az Ormánság népe, mely a Dráva síkján gazdálkodott, melyben áradások alkalmával igen sok halat fogtak, egyébként az gazdag téli legelőül szolgált lovaknak, marháknak, sertéseknek és juhoknak. Az ártér magasabb szintjein igen sok gyümölcsük termett, az állatok téli szállásainak jól trágyázott karámjaiban, melyeket a víz nem öntött el, nyáron át kertészkedtek, méheket tartottak. A ligetek faanyagát, gyékényét, nádját feldolgozták, és messze vidékeken is árulták a szivárított (szárított) hallal, mézzel, viasszal együtt. Sok és értékes táplálékot jelentett tavasszal a vízimadarak tojásainak gyűjtése, a fumonyászás, valamint más, különféle vízi madarak befogása, felnevelése és értékesítése (daru, kócsag, vadliba), amint erről több külföldi utazó bámulattal számol be.
Ennek a
sokoldalú, magas színvonalú gazdálkodásnak köszönhető, hogy az Ormánság
még a török hódoltság idején és ellenére is a magyar népterület egyik
legműveltebb, legiskolázottabb,
egészséges és életerős népcsoportja volt, mely népfeleslegének
kirajzásaival fenntartotta
többek közt a Duna–Tisza köze mezővárosainak magyar népét. (Az 1690-ben
itt megejtett
öszszeírás szerint több kiskunsági mezőváros népének csaknem
fele-harmada baranyainak vallotta magát.) Az 1767-es úrbéri rendezés
során az ormánysági nép és a hozzá
hasonlóan a gazdag ártérből élő, Duna és Tisza menti népcsoport
elvesztette gazdag
természeti környezete sokoldalú kihasználásának lehetőségét. Kevés
szántója után egészen
kevés árterületet kapott közös használatra. Kis Géza, az
ormánsági Kákics lelkésze,
népének sorsáról 1937-ben írt könyvében meggyőző adatokkal és költői
szépséggel írja
meg szeretett népének öngyilkosságát, bebizonyítva azt, hogy a
természettel való kapcsolat létfontosságú. (Ezután több mint fél
évszázad múltán jelenik meg majd a
nemzetközi ökológiai szakirodalomban a biofilia fogalma – KIS 1937, GOWDY 2004, 59).
Nem járnak, nem dolgoznak, nem kirándulnak benne. Miért is tennék? A szomorú látványt csak megerősítik a láthatatlanról szóló számadatok, statisztikák. Évtizedek óta fogy a népesség. A halálozások száma meghaladja a születésekét. Sok fiatal és középkorú keresi megélhetését külföldön: orvosok, ápolók, mérnökök, szakmunkások és képzetlen, alkalmi munkát vállalók. „Pusztulunk” – mondta minap egy parlamenti képviselő, mire az egyén szabadságát hirdető párt felszólalója így válaszolt: „Igen, a dinoszauruszok kipusztulnak!” A hallgatóságból sokan nevettek…
Az egészségügyi statisztikák arról is szólnak, hogy a magyarországi népesség egyik legbetegebb Európában, és igen alacsony, különösen a férfiak átlagéletkora. E kérdéssel foglalkozott a magatartástudomány kiváló tudósa és professzor asszonya a budapesti orvostudományi egyetemen, az idén elhunyt Kopp Mária. Kutatásainak lényege az, hogy az emberi kapcsolatok hiánya, az úgynevezett társadalmi tőke gyengesége elmagányosítja az embereket és ezért szorongókká lesznek. „A kutatási eredmények egyértelműen bizonyították,hogy az érzelmi funkciózavarok, a szorongás, a depresszió jelentős kockázati tényező számos nagy népegészségügyi jelentőségű betegség kialakulása, lefolyása és kiújulása szempontjából.” (Magyarországon két év alatt háromszor annyian halnak meg szív és érrendszeri betegségek miatt, mint az európai átlag. Az életkor szerint standardizált átlagot 100%-nak véve Magyarországon a férfiak keringési szervi halálozási aránya 147%, a nőké 144%… Az emésztőszervi megbetegedések miatti halálozás kiugróan legnagyobb mind a magyar férfiak (170%), mind a magyar nők között (160%)… Az alkoholos májbetegség és májzsugor kiugróan a leggyakoribb halálok… Az erőszakos halálozás (baleset, öngyilkosság, gyilkosság) aránya megdöbbentő, a férfiak között Magyarországon – az európai átlagot 100%-nak véve – 189%, a következő Ausztriában 49%-kal kisebb, a nők között nálunk 192% – tehát közel kétszerese az európai átlagnak! (KOPP 1995, 14).
„Az emberi
magatartástudomány legújabb
felismerései rávilágítanak arra, hogy az életformaváltás
kísérőjelenségein túl
a válság gyökere az, hogy a modern társadalomban a szorongáskeltés új
lehetőségei alakultak ki, amelyek az önkényuralom hatékony
eszközeivé váltak. A kapcsolataitól, értékeitől, életcéljától,
önértékelésétől
megfosztott, magányosan szorongó ember tetszés szerint felhasználható a
szükséges funkcióra,
kicserélhető és manipulálható. Fel kell tehát ismernünk, hogy a
technikai fejlődés csupán az előfeltételeket teremtette meg a
szorongáskeltés olyan formáihoz, amelyek ellen
a ko- rábbi történelmi korszakokban természetes védettséget nyújtott az
ember és
környezetének szerves egysége. A XX. század történelme és mindennapjai
tragikusan bizonyítják
ezt a tételt. A szorongáskeltés az önkényuralom legfontosabb eszköze,
de nem csupán
a diktatórikus társadalmakban, hanem a családi, iskolai, munkahelyi,
mozgalmi
diktátoroknak is fegyvere. Mivel a szorongáskeltés pénzben, haszonban,
hatalomban kifejezhető, eredményes stratégia, óriási erők állnak
szolgálatában. Mindazok a manipulációk, amelyek a
családot,
a közösséget, az emberi kapcsolatokat bomlasztják, ezek értékeit kicsinyítik vagy éppen tagadják, a hétköznapi önkénynek kiszolgáltatott, szorongáskeltéssel terelhető tömeget formálják még akkor is, ha céljaik éppen ellenkezőek” (KOPP 1995, 7).
a közösséget, az emberi kapcsolatokat bomlasztják, ezek értékeit kicsinyítik vagy éppen tagadják, a hétköznapi önkénynek kiszolgáltatott, szorongáskeltéssel terelhető tömeget formálják még akkor is, ha céljaik éppen ellenkezőek” (KOPP 1995, 7).
Más szavakkal: az ember kapcsolatokban él, kapcsolatokra van teremtve. Ember és ember, ember és Isten, ember és a természet kapcsolata létszükséglete az embernek. Az ember és ember közti kapcsolatnak, közösségnek számos köre van: anya és gyermeke, gyermekek és szülők, a tágabb család és rokonság, a helyi lakóközösség, a faluközösség, a tágabb, több faluból álló, házassági
kapcsolatokkal, nyelvjárással elkülönülő néprajzi csoport, az egy nyelvet és politikai egységet alkotó nemzet, melyet összeköt a közös múlt, történelem és műveltség sajátos egésze, a magatartástól a nemzetet jellemző értékrendig. E közösségi, kapcsolatkörök az egyén számára, élete során, különböző súlyt, értéket kapnak.
idején, a férfi elhagyja családját, feleségét és gyermekeit, hogy akár élete kockáztatásával is védje nemzetét.
Ha bizonyos munkamegosztást, társadalmi rangokat, osztályokat és kiváltságokat hallgatólagosan eltűr, elfogad, bizonyos határokig, e létrejött társadalmi szerződés nem sérthet alapvető emberi jogokat, és méltányosan kell működnie. Ha egy kisebbség kapzsiságával átlépi a kialakult, megszokottá vált határokat a többség méltánytalan kárára, a közösségben csalódott egyének sérülnek, létük a teljes és tartalmas, méltányos életre bizonytalanná válhat, szorongókká lesznek. Az igazságos munkamegosztásban és a természet adományaiban való méltányos részesedésben csalódottak változtatni akarnak ezen, vissza akarják állítani az igazságosabbnak ítélt társadalmi szerződést. Ha ebbéli törekvéseikben is csalódnak, a tanult reménytelenség lesz úrrá az embereken. Nyílt lázadás, forradalom vagy apatikus önfeladás közt kell választaniuk. Az utóbbi gyakori formája az öngyilkosság, a pillanatnyi előnyök, anyagi javak megszerzésének elsőbbsége, mely a teljes, tartalmas életről való lemondás. Lemond a korábban életet jelentő kapcsolatokról is. Az életre szóló párkapcsolatról, az élet továbbadásának felelősségéről, az utódokban való gyönyörködésről is. (Magányos, „szingli”, a gyermekvállalás nélküli életvitel, az egykézés, vagyis születéskorlátozás, pillanatnyi mámor keresése alkohollal, droggal, pénzért vásárolt nemi élvezettel stb.)
Nem jelent értéket, életcélt a kapcsolatok, eszmék, emberek védelme, építése. A tanult reménytelenségbe került közösség, nemzet fogy, pusztul, sorra alulmarad ellenségeivel szemben…
„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített
országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen
voltam, és befogadtatok… Beteg voltam, és meglátogattatok… Erre megkérdezik az igazak:
Uram, mikor láttunk éhesen… vagy szomjasan… mikor láttunk betegen… A király
így felel: Bizony mondom nektek, amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek,
nekem tettétek.”
A szeretet parancsának teljesítése – a kapcsolat, a közösség maga. A természettel való kapcsolat is elemi szükséglete az embernek. „A biológiai sokféleség (a biodiverzitás) egy másik, a piacin túli értékére utal a biofilia hipotézis… E hipotézis szerint az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő biológiai világban változatosságot és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából… a természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes
jellemzője valamennyi emberi kultúrának… A biológiai sokféleség alapvető, semmivel sem helyettesíthető eleme lehet az emberek pszichológiai jóllétének. Az élelemmel, a menedékkel, a szexualitással és a társas kapcsolatokkal együtt része lehet az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának… Dasgupta (1995) számos tudományterület empirikus tanulmányai alapján egymást erősítő kapcsolatokat talált a népességnövekedés,
a szegénység és a helyi környezet pusztulása (beleértve a biodiverzitás csökkenését) között.” A biodiverzitásnak szerepe van a társadalmi rend fenntartásában is (GOWDY 2004, 58–60).
Az elszomorító tájkép értelmezéséhez, kialakulásához vezető történelmi tények ismeretében összefoglalhatjuk röviden: A kialakult nagyüzemi, nagybirtokos túlsúlyt megelőzte egy olyan társadalmi „fejlődés”, melynek során néhány hatalommal rendelkező, a nemzettel
minden méltányos szövetséget, szolidaritást felmondó törpe kisebbség kapzsisága, önzése érvényesült. Ezt lehetővé tették a nemzeten kívül álló, külső politikai erők, melyek kihasználták a magyar társadalomban évszázadok óta feszülő ellentéteket, és együttműködve ezzel a törpe, önző kisebbséggel, céltudatosan rombolták le a nemzet többségét alkotó, a természettel közvetlen kapcsoltban álló, kisbirtokos, családi gazdálkodást folytató magyarországi paraszti társadalmat, fosztották meg azt földjétől, korábbi használt, kezelt természeti környezetétől. (A korábbi századok mulasztásaira még visszatérek.)
A Szovjetuniónak nevezett világbirodalom hatalmát a politikai vezetés, az azt kiszolgáló érdekcsoportok éppen avval akarták biztosítani, elősegíteni, hogy a korábbi, az emberek szabadságát és méltányos egyenjogúságát sértő hibákra hivatkozva, egy új és méltányosabb társadalmi rendet, nagyobb szabadságot és egyenlő jogokat ígértek, és ennek alapján igyekeztek megsemmisíteni minden régebbi, kisebb és nagyobb közösséget, melyek
az embereknek tartást, ellenálláshoz erőt adhattak volna.
Az egyén korlátlan szabadságát hirdették meg, és támadtak minden hagyományos kapcsolatot elvben és gyakorlatban: a családot, a házaspári hűséget, a közösségeket teremtő egyházakat, vallási társulatokat, a nemzetet, az összes egyesületet, baráti kört, foglalkozás vagy hivatás alapján létrejött érdekképviseletet, szervezetet.
Miért?
A válasz a fentebb idézett néhány sor
Kopp Mária könyvéből. Az emberi kapcsolatok kegyetlen rombolásához
járult tehát a
magyar parasztság termelőszövetkezetekbe való kényszerítésével
megvalósult földtől
való megfosztása, vagyis a természettel való kapcsolatnak az erőszakos
lerombolása. Ez sem most kezdődött, a XX. század derekán, csak
radikálisan befejeződött. (Erre is
kitérek még.) Ennek célja és lényege és eredménye is ugyanaz, ami az
emberi kapcsolatok
lerombolásával megvalósult: szorongóvá válás, egészségleromlás, a
népesség fogyása
gyermektelenség és kivándorlás következtében, ráadásul a termőföld
vészes leromlása,
pusztulása. A rendszerváltás ebben a tekintetben nem sokat változtatott
meg. A hatalmi
„elit” gondoskodott arról, hogy a kárpótlással a korábbi rendszerben jó
helyzetbe került hatalommal rendelkező néhány haszonélvezője
megszerezze magának a termőföldet is, nemcsak fillérekért a privatizált
ipari üzemeket. Ez azért volt lehetséges többek közt,
mert az Európai Unió Közös Agrárpolitikájában (KAP, bővebben TANKA
2011, 67)
Magyarország területét eleve nagyüzemi, olcsó mezőgazdasági nyersanyagtermelésre szánták, szemben a nyugati, tizenöt alapító tagállam földjével, melyen „a családi gazdaság (viszonylagos tulajdonosi önállóságot fenntartó) modelljét” kívánják fenntartani. Ezzel – fél évszázad után – végre megszabadulhat a gazdagabb és műveltebb Nyugat a talajt súlyosan pusztító műtrágyaterheléstől, mégpedig úgy, hogy azt – károsító hatások tudományos ismerete ellenére – a keleti térség földhasználatára hárítja (TANKA 2011, 268).
Az elnéptelenedés pusztuló vidékei...
Már az Unióba belépésünk előtt világos lett, hogy az Unió agrártámogatása a kelet-európai
belépők számára kevesebb, mint a nyugati országokban levő gazdaságoké. Ez 2012 májusában a
nyugati szintnek csak 70%-a (és ezt hazai forrásból tilos kiegészítenünk), és ennek a
támogatásnak a 90%-át nálunk legfeljebb az összes regisztrált termelő 5%-a, vagyis a
legnagyobb tőkeerejű gazdaságok élvezi, miközben a fejlesztési és beruházási
támogatásokból– az „életképes gazdaság törvényi méretküszöbe miatt…” – a gazdaságok 91%-a kiesik (TANKA, 2011, 133).
Hozzá kell tennünk azt is, hogy 1990 után szinte a teljes élelmiszer-feldolgozó ipart felvásárolták a nyugati befektetők, és azokat nem korszerűsítették,
hanem egyszerűen leállították. Így történt például a cukorgyárakkal is, melyekből egy dolgozik még hazánkban, osztrák tulajdonban, a kaposvári. A leállított cukorgyárak termelési kvótáját is eladták, ezzel szinte ingyen jutottak piachoz. Egyszerűen becsapták az eladósodott ország kormányát, melynek az ipar modernizációját ígérték. Ezzel hálálta meg Európa szerencsésebb és gazdagabb fele a magyaroknak azt a véráldozatát, melylyelmegnyerték számára és az egész tőkés világnak a harmadik világháborút. Ez a rövid, vázlatos helyzetkép jól ábrázolja, hogy milyen szoros összefüggés van az ember és ember, valamint ember és természet kapcsolata közt.
Ott pusztul a természeti környezet, ahol előtte megromlott ember és ember közt a méltányos kapcsolat, a szeretet.
Történelmünk során többször is előfordult ez a többrétű válság, mindannyiszor széttörve a nemzet egységét, tönkretéve a természeti környezetet, meggátolva az élet továbbadását, a népesség számbeli gyarapodását, s mindez a nemzet egy-egy sorsfordító katonai vereségét is előidézte. Sajnos történelem-tankönyveink szinte teljesen hallgatnak ezekről, elfedik ezeket a törvényszerű összefüggéseket. Vázlatosan tekintsük át a legfontosabbakat.
A 895–896-os honfoglalás után a magyar nép példátlan életerővel szállta meg a háborúkban megritkult népességű és elpusztult földű Kárpát-medencét és azon túl, a Bécsi medencét és a Morva mellékét is. Történelmi adatok és régészeti leletek egyaránt bizonyítják, hogy ellentétben a következetesen terjesztett hazugsággal, nem pusztították el az itt talált lakosságot, hogy a helyükre telepedjenek (ANDRÁSFALVY 2010, 5). A családi gazdaságokból álló faluközösségek a természettel való együttműködéssel ma már szinte elképzelhetetlen gazdag életkörülményeket teremtettek a megtelepedést követő három évszázadban. A XIII. századra lélekszámban, műveltségben, gazdaságban és katonai hatalomban Európa régebbi királyságaihoz, Franciaországhoz és Angliához hasonlítható. Abban az időben Európa aranybányászatának 80 százalékát Magyarország adta, miközben az ezüst, réz, vas és sóbányászata is jelentős volt. A középkori, paraszti gazdálkodás a természeti környezet sokkal kiterjedtebb, sokoldalú kihasználását jelentette, nem korlátozódott a szántóföldi gabonatermesztésre és legeltető állattartásra. Egy-egy faluközösség határán belül mindenkinek joga volt a vadon termő növények gyűjtögetésére, melyekből kétszáznál is többet is ismerünk, ismertünk – derült ki egy most folyó kiterjedt vizsgálatból. Ezekből néhányat még most is fogyasztanak alkalmanként gyermekek, mások a régmúltban, ínséges időkben, nemegyszer több ezer ember életét menthették meg, de ma már nem is ismerjük (DÉNES A. Kézirat). Az erdő évszakonként változó haszonvételére, vadászatra, vad és oltott fák gyümölcsének, nedvének, tenyésztett és vad méhek mézének, bokrok, cserjék és még kisebb, bogyós termések (eper, áfonya, feketeszeder) rendszeres gyűjtésére, a háznál és a határban, irtásokon kialakított kertekben a zöldségek, gyógynövények, fűszerek termelésére és mindenféle állat legeltetésére, úgy, hogy az másoknak kárt nem okozhatott, minden faluközösségi tag jogosult volt. Az erdő nem vált el élesen a mezőtől. A fás legelőkben, gyótákban a lombtakarmánynak és a különböző makkoknak, vad gyümölcsöknek a mainál sokkal nagyobb volt a jelentősége. Az állatokat nem közös, nagy nyájakban legeltették a közösség pásztorai, erre csak a XVIII. században került sor ezt szorgalmazó, szigorú rendelkezések hatására, hanem minden család vagy több rokon család együtt, jószágaikat a gyermekekre vagy a nagyobbakat, legények őrzésére bízta. Berzsenyi Dániel „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairúl” című tanulmányában így írt erről: „A magyar mezei polgár, mihelyt a fia a szűrt, tarisznyát és baltát elbírja, ökrésszé teszi azt. Az ökrészség pedig abban áll, hogy a gyermek az apja vagy gazdája ökreit éjjel-nappal szanaszét legelteti, s mikor csak szerét teheti, azokkal lopat, azaz mások rétjében és gabonájában ökreit jóltartja” (BERZSENYI 1955, 479).
Vagyis behajtja állatait az erdőbe is, melynek az uraság általi elfoglalását évszázados gyakorlata igazságtalan megszakításának tart. A baltát pedig első sorban azért viszi magával, mert kedvenc állatainak azzal vág le leveles ágakat, másrészt e félig vadállatokkal szemben azzal védi magát. A föld népe, a lakósság több mint 90%-a, eredetileg egy egy nemzetséget is jelentő faluban lakott és annak határának sokoldalú haszonvételéből élt, nem szorult rá távolról hozott árúra, a vas és só kivételével. (Az, hogy régebben egy kis falu egyben egy nemzetséget is jelentett, fennmaradt az ország azon részében, ahol ez a kisfalus településhálózat túlélte a török hódoltság korát. Például a baranyai Hegyháton, ahol még a két világháború közt is a gyermekek minden faluban született idősebb nőt „néném”-nek, és minden faluba hozott asszonyt „ángyom”-nak szólítottak.) Legkorábbi birtokadomány-leveleink az adományba kapott földön lakó szolgáló népeket sorolják fel, hány család szőlőművest, lovászt, halászt, szántóvető családot kapott az egyházi vagy világi adománybirtokos. A királynak közvetlenül alárendelt szolgálónépek falunevei is erről szólnak: Halászi, Lovász, Ebes, Vizslás, Hőgyész stb.
(GYŐRFFY 1977, 237–240).
Ha valamilyen terményből felesleg adódott, a kistájon belül közvetlen cserével elcserélték arra, amiből szűken voltak. Például egy vízmelléki falu halat
vitt víztől távolabbi településre, elcserélte borért vagy búzáért, vagy dombvidékiek el- cserélték a gyümölcsöt gabonafélékért. Ez a közvetlen csere is fennmaradt sok helyütt a XX. század közepéig. Nem volt árutermelés a későbbi értelemben, nem volt áruhalmozás, nem voltak kereskedők sem. Lényegében az ország önellátó falvakból, kistájakból állt, kiegészítve a legszükségesebb és hiányzó termények alkalmi cseréjével, a kijelölt,
kiváltságot kapott vásárhelyeken és meghatározott napokon. Valószínű, hogy a helységnevekben erre a vásár-napra történt utalás (Hetvehely/Hétfőhely, Tardoskedd, Csíkszereda, Csütörtökhely, Nagyszombat).
A XIII. századra felfejlődött és meggazdagodott Magyarország egyre nagyobb hatalmat gyakorló főurai távoli országok és földrészek luxuscikkeire áhítozva felismerik, mennyire keresett a magyarországi marha a tőlünk Nyugatra levő országokban, ahol erre az időre egyre nagyobb mértékű, nagytáji munkamegosztás és árutermelés is kialakult. Szőlő és bortermelő, valamint különféle háziállatokat tenyésztő körzetek alakulnak ki, egyre nő az igény kényelmes, finomgyapjú és gyapot ruhára, távolkeleti porcelánra, déligyümölcsre, fűszerekre, indigóra stb. Az angliai „bekerítés” erről szól. Az angol földesúr egyszerűen elkergette jobbágyait földbirtokáról, mert a jobbágyoktól behajtott, kötelező terménytized és egyéb szolgáltatások nem jövedelmeztek neki annyit, mint amit e területek legeltetésre való fordításából, elsősorban a birkák gyapjából kaphatott. George Duby szerint akkor az angol erdők és lápok peremvidékén futott fel az állattartás az erdők és szántók rovására. Az Alpok oldalában megjelentek a Schweighofok, az Almok, a tehenészetek. A Fölközi-tenger mellékén, Ibériában, Itáliában, Szicíliában, Apuliában,
Kelet-Európa síkjain, hasonlóan a Magyar Alföldhöz, az „árutermelő” nagyállattartás terjedt ki a földművelés és az erdős ligetek területeire. Nem történhetett ez itt nálunk sem erőszak nélkül, de hasonlóan a Földközi-tenger mellékéhez, e folyamat mikéntjéről, jogi, társadalmi következményeiről alig tudunk valamit (HOFER 2009, 51–61).
Menekülés a (vélt nagyvárosi) szabad(os)ság felé
A magyar történeti és történeti-földrajzi irodalom pusztásodásnak nevezi azt a folyamatot, melynek során az Alföld sűrű településhálózata megritkult, és a falvak és egykori változatos, gazdag, kertes, szántóföldes, ligetes, halastavas határa fátlan, füves sztyeppévé, baromlegelővé alakult át. „A magyar agrárnépesség – hasonlóan a korabeli Európa más országaihoz – a mezőgazdasági árutermelés és értékesítés centrumaiba, az oppidumokba áramlott. Így a XV. században a falvak egész sora elnéptelenedett, a jobbágytelkek kb. 30–50%-a üresen állott…
"A mezővárosok (oppidumok) részleges autonómiája,
vásártartási joga stb. vonzó volt a falusi jobbágyok számára”
(FRISNYÁK 1992, 40).
Aligha lehetett egy mezőváros annyira vonzó, hogy ezért a jobbágyok virágzó kis falvaikat önként elhagyták volna. Annál megdöbbentőbb, hogy a történeti-demográfiai vizsgálatok során Kubinyi András bebizonyította, hogy ezek a mezővárosok nem maradhattak volna fenn, ha távoli jobbágyfalvakból nem jöttek volna újabb és újabb bevándorlók a hiányzó népszaporulatot pótolva. A mezővárosok tehát életképtelenek voltak már abban a korban, ahogy Európa népessége is napjainkra rohamosan csökken, amióta a városlakók aránya a népességen belül meghaladta a 60, több helyen a 80%-ot is (KUBINYI
1997, 106).
leckéztessék meg a felettük uralkodni, hatalmukat megfékezni kívánó királyt. Behívták Frigyes osztrák herceget, aki meggyilkoltatta Pesten a király leghűbb szövetségesét, a tatárok elől Magyarországra menekült kunok vezérét egész családjával. Ezután a kunok pusztítva elhagyták az országot. Azt hiszem, ha a kunok harcedzett könnyű lovassága ott lett volna Muhinál, az nem végződött volna számunkra olyan gyászosan. Más források is megerősítik azt, hogy ebben az időben a pártoskodó, kapzsi magyar urak miatt vesztettünk.
Például az az angol utazó, aki ebbe az időben Batu kán kíséretében volt, és megírta azt, hogy amikor ez a belső viszály Batu tudomására jutott, csak azután indította el magyarországi hadjáratát, úgy biztatva embereit, hogy az Isten meghasonlott országnak győzelmet nem adhat. A történészek egy része az Alföld pusztásodását éppen a tatároknak tulajdonították, mások, így például Szekfű Gyula, a törököknek. A pusztásodás mindkét formája: a kis falvak eltűnése és helyükön a nagyhatárú mezővárosok megjelenése, valamint az egykori gazdagabb fás, ligetes, kulturtáji természeti környezet fátlan pusztasággá való átalakulása mindenképpen már korábban megindult, mint ahogy ezt eddig hittük. (Debrecen határán egykor mintegy 30 falu osztozott, egyedül a Hortobágy területén is megközelítőleg egy tucat, melyeknek pontos helyét még ma is megtalálhatjuk, az elpusztult földházak helyét jelző kis emelkedésekkel. Magam is láttam ezeket, amikor Gunda Béla professzorral bejártuk a Hortobágy egy részét.) Az elpusztult alföldi falvak létét hiteles oklevelek és régészeti leletek is igazolják. A török nem volt érdekelve az elfoglalt területek elpusztításában. A hódoltság idején is virágzó nyugati marhaexport vámjövedelmeiből a török is részesült.
Összefoglalhatjuk:
A magyarság honfoglalás utáni példátlan gyors gazdasági megerősödését, létszámának felfutását a gazdag természeti környezet sokoldalú kihasználásának köszönheti, mely kis faluközösségekbe tömörült, családi gazdaságokban történt. Mind a falusi földközösségekben, mind a már rétegzett társadalmú államban gondosan kimunkált szokásrend biztosította minden tagnak egyenlő vagy méltányos jogait a javak élvezetében, a kölcsönös kapcsolatokban. Ezt a harmóniát sértette meg egy törpe kisebbség korlátlan önzése és kapzsisága, amelynek számára a nemzet, az egész érdeke már semmit sem jelentett. Ennek következménye volt a társadalom meghasonlása, a népesség drámai fogyása, a természeti táj pusztulása és a nemzet katonai veresége. A feudális anarchiával lehetővé vált pusztásodást és társadalmi következményeit visszafordítani nem lehetett, de úgy tűnik, enyhült egy ideig.
Ennek legfényesebb bizonysága 1456, amikor ez a megcsalt, megkeserített parasztnép szívében még élő, a nagyobb, a nemzeti közösséghez tartozási érzés legyőzte a csalódottságát, és rosszul felfegyverkezve is, óriási emberáldozattal, megverte és megfutamította az akkori idők legnagyobb hadseregét, II. Mohamed szultán Bizáncot is megbuktató katonáit. A török akkor egész Európa meghódítására indult, nem csak Magyarország ellen, német és francia tüzérség támogatásával. A nándorfehérvári diadal fél évszázadra visszavetette az Oszmán Birodalom erejét, és utána Igazságos Mátyás király kora, új, reményteljes felemelkedést ígért. Amikor 58 évvel később a török, újra megerősödve, támadásra készülődött, a pártoskodásban megosztott magyar urak vezetőinek egy része jól látta, hogy a nemesség banderiális katonai ereje nem tudja megvédeni az országot. Emlékezve a nándorfehérvári példára, és bízva a pápa által is szorgalmazott és támogatott európai segítségben, Bakócz Tamás érsek, Magyarország prímása újra keresztes háborút hirdetett. Az egyház, különösen a jobbágyság körében tevékenykedő pálos és ferences szerzetesek, lelkes toborzó munkájának köszönhetően rövid idő alatt százezres tömegben gyűltek össze Rákos mezején, és Bakócz személyesen adta át a székely Dózsa Györgynek a vezéri kardot. A hatalmas tömeg hamarosan
meg is indult Dél felé, megerősítve a szerb Sziljanovics csapataival, amikor a nagyurak egy része, kapzsiságában teljesen megfeledkezve az ország érdekeiről, megkísérelte megakadályozni jobbágyainak csatlakozását a sereghez. Attól tartottak, hogy a közelmúltban hozott, a jobbágyok jogait tovább csorbító törvények miatt a felfegyverzett parasztok esetleg uraik ellen is fordulhatnak, valamint arra is hivatkoztak, hogy a közelgő aratási munkákhoz nem lesz elég munkáskéz a földeken. Ahol rendelkezéseik ellenére mégis megindultak a parasztok, embereikkel elfogták engedetlen jobbágyaikat,
bántalmazták, kiherélték, családjaikon is bosszút álltak, amint arról a kortársak beszámoltak. A kereszteseket nem szervezték meg katonailag, nem kaptak zsoldot, és ellátásukról sem gondoskodtak, majd rábírták Bakócz Tamást, hogy hirdesse ki a sereg feloszlatását, és egyházi átokkal sújtsa az engedetleneket.
„A honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép az itt talált és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra
emeltek.” (Ezt az alapelvet még a XIX. század közepén is tanították az iskolákban.)
Ez a megosztó törvény és ebből eredeztethető közgondolkodás akadályozta meg a magyar társadalom egészséges fejlődését európai minták követésében, akadályozta meg többek közt a föld igazságosabb birtoklását az ezt szolgáló földbirtok-rendezések és földreformok során: 1767, 1848, 1920 és 1990-ben. Mivel minderről hallgatnak, vagy csak részlegesen számolnak be a történelemkönyvek, és legfőképpen a tankönyvek, ideje lenne már tiszte vizet önteni a pohárba. (Az 1896-ban megjelent Magyar Nemzet Története például még kitér a Dózsa vezette keresztes hadat ért támadásokra, és a fellázadásához
vezető körülményekre, de ugyanabban az időben országosan használt történelem-tankönyvek már csak röviden azt írták:
„A törökök elleni keresztes hadjárat indítása végett parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek… és Dózsa György vezérlete alatt egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát, s az urakat (földbirtokosokat) támadták meg, raboltak, gyilkoltak…” (Szilágyi szerk. 1896, IV. k., 402–403, DÉLVIDÉKI 2002, 19, ANDRÁSFALVY 2010a, 5).
legszükségesebb élelmet, konvenciót, kertet és tehéntartás lehetőségét kapták, és egy helyiségből álló lakást. De a magyar törvények szigorúan védték a jobbágy telkét, azt a földesúr alapos indokok nélkül el nem vehette. Csak a telkekre fel nem osztott, mezőgazdasági művelés alá nem vett, a jobbágyok közös használatában levő erdők és ártéri legelők megszerzésére volt lehetőség a jobbágytelket védő törvény megsértése nélkül. A legcéltudatosabb, „korszerűen” gazdálkodó földesurak először az erdőkhöz nyúltak, ahol azok területének felszíni viszonyai nem akadályozták meg a szántást, a földművelést. Az erdők kisajátítása, a jobbágyok kizárása az erdők használatából nagy ellenállásba ütközött. Például a Festeticsek csurgai uradalmában a jobbágyok nem voltak hajlandók kivonulni erdejükből, mire a földesúr katonai segítséggel elfogta a fellázadt jobbágyok vezetőit, és pallosjoga alapján Csurgó főterén lefejeztette őket 1747-ben. Az erdő volt ugyanis a jobbágyi állattartásnak az alapja, nemcsak nálunk, hanem az ókortól kezdve a XVIII. század végéig Európa nagy részén és napjainkban is Skandináviában és az Alpokban. Ez a régi fajta gazdagságban, biodiverzitásban értékes erdő megjelenésében, képében nagyon különbözött a mai faárutermő erdők látványától, melyekben lehetőség szerint egy azonos korú keményfa fajta uralkodik, elenyésző aljnövényzettel és bokorszinttel.
Európa nagy részén a több évszázados, általános gyakorlat az volt, hogy a téli takarmányozásra nyár végén levágott lombos ágakról a tél folyamán rágták le a marhák, lovak, juhok a leveleket és fogyasztható ágvégeket, kérget, és ezeket az ágakat használták tüzelőül télen a házakban. A régi erdő jobban hasonlított a mai angolparkhoz, melynek gazdasági formáját a német Anger, a svéd änge-t a nagy botanikus, Linné
is megcsodálta Gotland szigetén jártában (TRIER 1963, 23–26).
Mária Terézia 1767-es úrbéri rendezése, melynek jobbágyvédő szándékát hangsúlyozza a történelem, lényegében tényleg szabályozta és korlátozta a jobbágyterhek nagyságát, ugyanakkor törvényesítette a közös területek kisajátítását azzal, hogy meghatározta annak mértékét. Ennek a lényege az volt, hogy a jobbágyok a megművelt, vagyis jobbágytelkekre felosztott föld területének nagysága után részesültek az erdőkből és árterületekből. Például úgy, hogy ha egy falu 10 jobbágytelekkel rendelkezett telkenként 24 hold földdel, úgy ez a falu telkenként 2 hold erdőt, összesen 20 hold erdőt kapott közös használatra, ami ezen a 20 holdon felül volt, az a földesúr kizárólagos használatába került, s ebből kitiltott minden jobbágyi haszonvételt. Hasonlóan jártak el a jobbágyok közös használatában levő árterületekkel. Ebből is csak a megművelt föld arányában részesülhettek a jobbágyok, ami azon felül volt, a földesúr birtokába került korlátlanul. Ha ezt az árterületet valami módon megmentette az évenkénti elárasztástól, akkor azt felszánthatta, és megpróbált
azon gabonát termelni. Éppen azok a falvak jártak legrosszabbul, melyek az ártérből éltek, és csak kevés szántóföldjük volt az ártérből kiemelkedő hátakon, ormányokon. Például az Ormánság népe, mely a Dráva síkján gazdálkodott, melyben áradások alkalmával igen sok halat fogtak, egyébként az gazdag téli legelőül szolgált lovaknak, marháknak, sertéseknek és juhoknak. Az ártér magasabb szintjein igen sok gyümölcsük termett, az állatok téli szállásainak jól trágyázott karámjaiban, melyeket a víz nem öntött el, nyáron át kertészkedtek, méheket tartottak. A ligetek faanyagát, gyékényét, nádját feldolgozták, és messze vidékeken is árulták a szivárított (szárított) hallal, mézzel, viasszal együtt. Sok és értékes táplálékot jelentett tavasszal a vízimadarak tojásainak gyűjtése, a fumonyászás, valamint más, különféle vízi madarak befogása, felnevelése és értékesítése (daru, kócsag, vadliba), amint erről több külföldi utazó bámulattal számol be.
http://jovonk.info/2014/07/13/megjelent-hitel-c-folyoiratban-1resz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése