Emigráció és a Magyarok Világszövetsége 1.rész

A Politikai Bizottság 1961. június 6-i ülésén foglalkozott átfogóan az emigráció helyzetével. A régi magyar emigráció létszáma akkor – beleértve a másod- és harmadgeneráció tagjait is – meghaladta az 1 200 000-et. Az 1956/57-es disszidensek mintegy 160 000-en voltak. A régi emigráció több mint fele (58%) az Amerikai Egyesült Államokban élt, 65%-uk az amerikai kontinensen. A régi emigráció általában beilleszkedett a befogadó ország társadalmi és gazdasági életébe, de a folyamat az 1960-as évek elejére az 1956-os disszidensek esetében is megindult.
A lojális szervezetekbe tömörült emigránsok számát 8-10 ezerre becsülték. Ezekkel a szervezetekkel és sajtójukkal a Magyarok Világszövetsége 1961-re már szoros kapcsolatban volt, a magyar külképviseletek révén megfelelő támogatásban részesültek.

A reakciósnak tartott kisebb-nagyobb szervezetek és csoportok száma meghaladta a 400-at. A tíz legjelentősebb kapitalista országban 189 reakciós magyar emigráns szervezet működéséről tudott a magyar vezetés (USA 26, Német Szövetségi Köztársaság 42, Anglia 17, Franciaország 22, Ausztria 19, Belgium 20, Svédország 17, Svájc 8, Olaszország 12 és Kanada 6). Ezeknek a szervezeteknek több mint 200 magyar nyelvű, rendszeresen megjelenő újságja, illetve folyóirata volt.
A legfelső pártvezetés részére készített jelentés szerint zavaróan hatott az ellenséges szervezetek működésére egyes jelentősebb személyek hazatérése, azok magyarországi szereplése és megnyilatkozása. Éreztette hatását a magyar belügyi szervek az ellenséges szervezetek néhány vezetőjének diszkreditálására irányuló akciója is.
Az előterjesztés mindazonáltal úgy látta, hogy a Belügyminisztérium felderítő és elhárító szervei nem használják ki kellő mértékig az ellenséges szervezetek bomlasztására adódó lehetőségeket, az emigráció és a disszidensek különböző rétegei felé irányuló akcióik nem kellően koordináltak.
Az elfogadott határozat előírta, hogy javítani és fokozni kell a Külügyminisztérium és a Belügyminisztérium együttműködését az emigráció felé irányuló akciók terveinek kidolgozásában és végrehajtásában. A Külügyminisztérium feladatává tették a reakciós emigráció tevékenységének elemzését, a nyugati közvélemény előtti leleplezését. A konzuli útlevelek kiadásának lehetőségével is az ellenséges emigrációs szervezetek bomlasztására törekedtek.

A PB-határozat előírta a Belügyminisztérium elhárító és felderítő tevékenységének javítását és fokozását is, az alábbi feladatok ellátása érdekében:
a) Behatolás a reakciós emigráció jelentősebb szervezeteibe és nemzetközi csúcsszerveibe pontosabb információk szerzése és a bomlasztás elősegítése érdekében.
b) Az ellenséges emigráció vezéreinek kompromittálása és elszigetelése az emigrációs körökre gyakorolt hatásuk csökkentése érdekében.
c) A Magyarország és a szocialista tábor többi országa ellen irányuló provokációk terveinek felderítése, megfelelő ellenakciók érdekében.
d) Az ellenséges hírszerző szervek tevékenységének felkutatása és elhárítása.

A BM munkája az MNK emigrációs politikájának végrehajtásában című, 1967. szeptember 30-i jelentés szerint a Politikai Bizottság 1961. június 6-i határozatának végrehajtásában a Belügyminisztérium munkája – sajátos feladataiból következően – elsősorban a reakciós és aktív ellenséges tevékenységet kifejtő emigráció és a mögöttük álló imperialista erők ellen irányult. A jelentés szerint a határozat meghozatala után a reakciós emigráció elleni munkában fokozatosan előtérbe kerültek az aktív politikai akciók. Ennek során eredményként könyvelték el, hogy sikerült elérni a reakciós emigrációt finanszírozó és irányító szervezetek leleplezését, valamint az emigráció belső ellentéteinek fokozását, exponált ellenséges vezetők lejáratását, elszigetelését; a „fellazítási” taktikában szerepet vállaló szervezetek tevékenységének esetenkénti befolyásolását, aknamunkájuk hatásának elhárítását, leleplezését. A „dialógus” nyújtotta lehetőségeket igyekeztek „ellenlazításra” felhasználni. Eredménynek tekintették egyes emigráns vezetők hazahozatalát és bevonását különböző akciókba, illetve azt, hogy a hazalátogatókkal céljaiknak megfelelő – nem feltétlenül operatív – hasznos kapcsolatokat sikerült kialakítani.

A magyar emigráció történetében az 1963-as év fordulópontot jelentett. A magyarországi helyzet enyhülésével párhuzamosan a külföldi magyarokkal való kapcsolatok ápolása a kormányzati politika része lett. A magyar kormány ugyan már 1957 elejétől erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az Ausztriában tartózkodó menekülteket hazatérésre bírja, ez azonban csak részsikereket hozott. Európa különböző országaiból akkor mintegy 30 ezer ember tért vissza Magyarországra. 1963 után a Kádár-rendszer is tett engedményeket az emigráció megítélésében és kezelésében, és az emigráción belül is megindult némi differenciálódás.

Az Elnöki Tanács 1963. évi 4. sz. törvényerejű rendelete elő kívánta segíteni azoknak a jogellenesen külföldön tartózkodó magyar állampolgároknak a hazalátogatását és hazatérését, akik 1945. április 4. és a rendelet megjelenése, 1963. március 22. közötti időpontban hagyták el az országot. A rendelkezés hatályát azonban az ellenséges emigrációra nem kívánták kiterjeszteni. A hazatérni kívánók ügyeinek intézését szabályozó 1963. március 21-i 005. sz. belügyminiszteri parancs szerint a hazatérési engedély kiadását meg kellett tagadni azoktól, akik még akkor is aktív ellenséges tevékenységet fejtettek ki Magyarország ellen. Azoknak az exponens emigráns politikusoknak, vezetőknek a kérelmét, akik kiszökésük előtt, illetve az emigrációban vezető politikai tevékenységet fejtettek ki, maga a III. Főcsoportfőnökség vezetője bírálta el. A belügyminiszter a III/I. Csoportfőnökség feladatává tette, hogy „sajátos eszközeivel” biztosítsa a kapitalista országokban élő kompromittált és ellenséges tevékenységet folytató személyek felderítését és nyilvántartásba vételét, azzal is elősegítve a hazatérésre érdemtelen személyek kiszűrését, illetve hazatérési kérelmük elutasítását. A Belügyminisztérium 1967. szeptember 30-i összefoglalója szerint az Elnöki Tanács 1963. évi 4. törvényerejű rendelete alapján 1967. augusztus végéig 5123 fő hazatérését engedélyezték, amelyből 2628 személy 1956 és 1963 között hagyta el az országot. Legnagyobb számban (1639 személy) 1963-ban települtek haza, a hazatérést kérelmezők száma azt követően évről évre csökkent. A jelentése elkészültéig az 1956 és 1963 között „disszidált” személyek közül 2388 fő rendelkezett konzuli útlevéllel, döntő többségük Angliában élt és 1964–1966-ban kért konzuli útlevelet.

A fentebb már említett 1967-es jelentés szerint a Belügyminisztérium szervei közreműködtek az 1963-as amnesztiarendelet külföldi terjesztésében. Fiktív emigráns szervezet nevében időszaki lapot adtak ki, amelyben az emigráció számos élő problémájával foglalkoztak. A Magyarok Világszövetsége lapjában, a Magyar Hírek-ben közzétett cikket és nyilatkozatot a Szabad Európa Bizottság kiadványa átvette, és bár a maga részéről kommentárt fűzött hozzá, mégis elősegítette szélesebb körű terjesztését. A belügyi szervek kapcsolatot építettek ki több olyan beutazó emigráns újságíróval és íróval, akik alkalmasak és hajlandók is voltak arra, hogy visszatérésük után lojális hangnemben számoljanak be magyarországi tapasztalataikról.

A Politikai Bizottság 1963. május 14-i ülésén értékelte az 1961. júniusi párthatározat végrehajtását. Úgy ítélték meg, hogy erősödött a Magyarország iránt lojális vagy nem ellenséges emigránsok tábora, miközben folytatódott a jobboldali emigráns szervezetek bomlása, belső torzsalkodása. Az emigrációs politikával foglalkozó szervek által kezdeményezett akciók segítségével sikerült kompromittálni egyes emigráns vezetőket, mélyíteni az emigráns politikai vezetők közötti ellentéteket. A magyar szerveknek sikerült önkéntes hazatérésre bírni és hazatérésük után az együttműködésnek megnyerni 12 ismertebb emigráns személyiséget. Az emigráció politikai vezető köreiben némi zavart keltett a Látóhatár című emigráns lap két szerkesztőjének (Vámos Imre, Horváth Béla) hazatérése, a folyóirat magyarországi megjelenése és különösen az, hogy a lap a szerzők beleegyezésével külföldön élő magyar írók írásait is közölte. A Külügyminisztérium és a Magyarok Világszövetsége ezzel párhuzamosan megkezdte magyar egyesületek létrehozását azokban az országokban, ahol lojális magyar szervezetek még nem léteztek, illetve a már működő magyar szervezeteket propagandaanyag-küldeményekkel látta el.

A kapitalista országokban élő, kivándorolt és emigrált magyarok közötti politikai munka irányítására a jelentés készítői egy bizottság létrehozását javasolták. A kormány a 3204/1963. sz. határozatával létre is hozta a „Külföldön élő magyarok ügyeivel foglalkozó bizottságot”, melynek vezetője a külügyminiszter lett, de helyet kapott benne a Belügyminisztérium képviselője is. A határozat szerint a bizottság feladata volt a nyugati országokban élő, kivándorolt és emigrált magyarok közötti politikai munka irányítása, azok haladó magyar emigráns szervezetekbe való beilleszkedésének elősegítése, a hazatérések megkönnyítése. A Külügyminisztérium ezt követően erősítette a külképviseletek emigrációs munkájának irányítását, néhány követségen külön diplomatát állítottak be az emigránsokkal való foglalkozásra. Esetenként diplomáciai lépések is történtek a jobboldali emigráció támadásainak visszaszorítására.

A Belügyminisztérium 1967. szeptember 30-i – már többször említett – jelentése nem csupán értékelte az addig elvégzett munkát, de meghatározta a jövőbeni feladatokat is. Továbbra is fontos feladatnak tekintették, hogy akadályozzák a reakciós emigráción belül az egységtörekvések megvalósítását, mindenekelőtt csúcsszervek létrehozását. Úgy vélték, hatékonyabban kell folytatni az ellenséges szervezetek bomlasztását, elő kell segíteni belső ellentéteik elmélyülését, le kell járatni exponált vezetőiket, zavarni kell a szélsőjobboldali (fasiszta, katonai) szervezetek működését, illetve meg kell akadályozni e szervezetek utánpótlási, „fiatalítási” törekvéseit. Változatlanul arra törekedtek, hogy felderítsék a belső reakció és a reakciós emigráció illegális kapcsolatait, és csökkentsék a reakciós emigráció befolyását, tekintélyét a hazai ellenséges körökben.
A hazai kulturális és propagandaszervekkel együttműködésben céltudatosabban „ellenlazításra” akarták felhasználni az idegenforgalmat, a külföldi szakemberekkel való érintkezést, valamint az egyes nevesebb emigráns értelmiségiekkel meglévő kapcsolatokat. Szükségesnek tartották, hogy – a lehetőségek szerint a BM rendelkezésére álló speciális eszközökkel is – közvetlenül segítsék a lojális emigráció szervezeteinek erősödését és növekedését, illetve megakadályozzák, hogy a zömében politikailag passzív emigráns rétegekből ellenséges bázist képezzenek. Továbbra is fontos szempont volt, hogy neves vagy jelentősebb szakképzettséggel rendelkező magyar származású személyek végleges hazatérését szorgalmazzák.
Az emigráció körében folytatott munka hatékonyságának fokozása céljából szükségesnek tartották az emigrációval foglalkozó hazai szervek munkájának fokozott koordinálását, s ezzel kapcsolatban javasolták állandó titkárság létrehozását a külföldön élő magyarokkal foglalkozó Állami Bizottság (ÁB) mellett. A titkárság feladata lett volna, hogy összehangolja és operatív módon segítse az emigráció felé irányuló munkát, szorgalmazza az ÁB határozatainak végrehajtását.
Az ún. emigrációs politika 1988 decemberéig még többször – a korábbi időszakhoz képest azonban ritkábban – szerepelt az MSZMP Politikai Bizottsága előtt. Az 1963-as amnesztiarendelet után a testület 1967. december 12-i ülésén foglalkozott az emigrációs munka helyzetével. Az előterjesztés alapvetően pozitívan értékelte a korábbi határozatok végrehajtását, de az emigrációs politika gyakorlati megvalósításában számos hiányosságra is felhívta a figyelmet. A dokumentum szerint egyebek mellett komoly aggodalomra adott okot az is, hogy a kiszélesedett kapcsolatokat a nyugati hivatalos szervek céltudatosan kihasználták fellazítási céljaik érdekében.
Valószínűleg ezzel összefüggésben került sor a belügyminiszter 1967. szeptember 25-i parancsának kiadására, amely úgy rendelkezett, hogy azon személyekről, akiknek a 24/1966. sz. kormányrendelet szerint nem lehetett beutazóvízumot adni, mert az ország területén való tartózkodása „az állam érdekeit, a közrendet, a közbiztonságot sérti vagy veszélyezteti”, tiltó névjegyzéket kellett összeállítani. A parancs alkalmazása szempontjából a külföldiekkel azonos elbírálás alá estek azok a külföldön élő, illetve jogellenesen külföldön tartózkodó személyek is, akik magyar állampolgárságukat sem elbocsátás, sem megfosztás útján nem vesztették el.

A névjegyzék vezetését, illetve az azzal összefüggő teendők ellátását a parancs a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalra [KEOKH] bízta. A parancs szerint a tiltó névjegyzékbe folyamatosan fel kellett venni egyebek között a következőket:
– fasiszta, revansista, militarista és más ellenséges emigráns szervezetek, illetve egyéb, Magyarországgal vagy más szocialista országgal szemben ellenséges tevékenységet folytató szervezetek vagy csoportosulások tagjait;
– azokat, akik Magyarországról vagy más szocialista országról ellenséges tartalmú propagandaanyagot készítettek, terjesztettek, illetve ellenséges nyilatkozatot tettek;
– a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja, a Deutsche Welle és a BBC magyar szekciójának munkatársait;
– akik ellenséges emigráns lapokban publicisztikai tevékenységet folytattak;
– azokat a volt magyar arisztokratákat, nagytőkéseket és földbirtokosokat, a volt horthysta erőszakszervezetek vezetőit, hivatásos állományú katona-, rendőr- vagy csendőrtiszteket, akik Magyarországgal szemben ellenséges tevékenységet végeztek;
– azokat az emigrált, illetve disszidált egyházi személyeket, akik Magyarországgal szemben ellenségesen viselkedtek;
– akik az 1963-as amnesztiarendelet hatályba lépéséig jogellenesen távoztak külföldre és olyan bűncselekmény elkövetésével voltak gyanúsíthatók, amelyre nem terjedt ki a rendelet hatálya.

Baráth Magdolna