Az évszázad folyamán
viszonylag sűrűn követték egymást olyan történelmi események (háborúk,
válságok, gyökeres változások a birtoklás rendszerében), amelyek egyenetlenné
tették a mezőgazdaság fejlődését.
A 20. század első felében a
mezőgazdaság a magyar gazdaság vezető ága volt. Az I. világháború előtt
(1913-ban) innen származott a nemzeti jövedelem nagyobb hányada (62%-a) és itt
talált munkát a kereső népesség körülbelül ugyanilyen arányú része. Ezek az
arányok a hazai ipar elmaradottságára is utalnak, hiszen ekkoriban (1910-ben) a
mezőgazdaság {II-518.}
részesedése a bruttó termelésből az Amerikai Egyesült Államokban 31,
Franciaországban 43, Angliában csupán 8%-ot képviselt.
A mezőgazdasági termelés a
19. század utolsó harmadában hazánkban gyors fejlődésnek indult. A kiegyezés
utáni (1867–1870) évek átlagához képest a termelés 1911–1913-ra mintegy
2,5-ször több volt. A mezőgazdasági fejlődés üteme – elmaradt ugyan az ipar évi
5%-ra becsült növekedésétől – megközelítette az évi 2%-ot. Hasonló ütemű
fejlődést a következő évtizedekben sokáig nem sikerült felmutatni.
A fejlődés mozgatói a
kedvező külső körülményekben és a mezőgazdasági termelés technikai
átalakulásában összegezhetők. Az ipar leggyorsabban növekvő ágazatai az
élelmiszer-ipari ágazatok, elsősorban a malomipar voltak, melyek
nyersanyagigénye a fejlesztések következtében szüntelenül bővült. Az
Osztrák–Magyar Monarchia – az úgynevezett vámkülföldi, a Monarchián kívüli
értékesítés nehezülése árán – a mezőgazdasági termékek számára biztos
felvevőpiacot jelentett.
A fejlődés a mezőgazdasági
termékek kedvező és stabil belső piaci árainak, a technikai korszerűsítés, a
föld termőképessége javítása érdekében tett intézkedéseknek, valamint az
állatállomány számszerű gyarapodásának és minőségváltozásának is köszönhető
volt. Az I. világháború előtti években a mezőgazdasági árak kiegyenlítetten és
számottevően emelkedtek. Az 1880-as években kezdődő, később erőteljesebbé váló
technikai átalakítás nem csupán a hagyományos eszközök (eke, sarló)
tökéletesítésében mutatkozott meg, hanem az erőgépek mezőgazdasági
alkalmazásában, állati erővel meghajtott új gépek megjelenésében is
tükröződött. A termőföld javításában és növelésében nagy szerepet kapott az
extenzív művelésű rét és legelőterületek feltörése és a lecsapolás (közel 1,5
millió hektárra rúgott a lecsapolt terület). E kettő eredményeként a
szántóterület egyharmadával megnövekedett. Meghonosodott az istállótrágyázás és
a századforduló idején terjedt el a műtrágyák használata (1913-ban 21 kiló műtrágyát szórtak
ki egy hektárra). A megnövekedett vetésterületen lényegesen nőttek a hozamok.
Az állattenyésztés minden ágazatában – a juh kivételével – gyarapodott az
állomány és minőségi fajtaváltás is bekövetkezett.
Földosztás régen...
és ma!
A növénytermelés és az
állattenyésztés közül a dinamikusabban fejlődő főágazat a növénytermelés volt,
s a századfordulón a mezőgazdaságban megtermelt nemzeti jövedelem (2,21
milliárd korona) majdnem 60%-át adta.
Az I. világháború a
mezőgazdaságban különösen súlyos helyzetet teremtett. A férfi munkaerőnek
körülbelül fele hiányzott, a lóállomány katonai mozgósítása az igaerő jelentős
részét elvonta, az állatállomány csökkent, a földterület növekvő része maradt
műveletlenül. A mezőgazdasági termelés a háború utolsó két esztendejében a
korábbinak 50–60%-ára süllyedt, az országban katasztrofális élelmiszerhiány
lépett fel.
A trianoni békeszerződés
utáni terület a réginek centrális magja, egyharmada volt. Az iparosodottabb
területeket ölelte fel, a mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepét némileg
mérsékelte. Az előzőekben bemutatott háború előtti termelési részesedés {II-519.} (62%) – az új
országterületre vonatkoztatva – 58% körülire esett vissza.
A két világháború közötti
agrárfejlődés követte az ország egészének gazdasági ciklusait, bár a termelés
sajátosságai kissé módosították a ciklusokat. A külterjes és technikailag
elmaradott agrártermelés modernizálásához beruházásokra lett volna szükség. Erre
azonban az alacsony felhalmozási szint miatt még a konjunktúra viszonylag jobb
éveiben is alig jutott fedezet, az 1929–1933-as válság éveiben pedig szinte
egyáltalán nem.
|
|
Változatlan
áron*
|
Folyó áron
|
|
*1924/25–1926/27. évek árai
(Erdészeti termeléssel együtt.) |
||
|
1929/30
|
99
|
76
|
|
1930/31
|
97
|
64
|
|
1931/32
|
94
|
56
|
|
1932/33
|
98
|
47
|
|
1933/34
|
106
|
43
|
|
1934/35
|
97
|
49
|
A háború ütötte sebeket, a
békeszerződés és a Monarchia felbomlása következtében megváltozott gazdasági
viszonyokat a mezőgazdaság lassan heverte ki. Megváltoztak az évtizedeken át
állandósult termelési és értékesítési kapcsolatok. Más volt a földterület és az
állatállomány szerkezete (nagyobb a szántóterület és a sertésállomány aránya,
de jóval kisebb az erdőterületé, valamint a szarvasmarha létszámé). A háború
előtti termelési színvonalat – azonos országterületre számítva – 1924–1925-re
érték el.
A két világháború közötti
időszakban, 1938-ig bezárólag a termelés évi átlagos növekedése 1% körüli volt,
az 1930-as válság utáni években magasabb (évi 1,9%), a konszolidációt követő
periódusban évi 0,9%. A II. világháború éveiben a mezőgazdasági kibocsátás évi
6%-kal csökkent.
Az 1924 után kezdődő
konjunktúra idején a mezőgazdasági termékárak ismét kedvezőek voltak. A
termelés növekedése a belső struktúra módosulása nélkül, az extenzív jelleg
fennmaradásával ment végbe. A gazdasági fellendülés lehetővé tette a nemesítés,
a gyepgazdálkodás, az állattenyésztés fejlesztésének megalapozását és a
hozzájuk szükséges állami intézmények alapjainak lerakását is.
Az 1929–1933 közötti
világgazdasági válság a magyar agrártermelést is súlyosan érintette. Termelési
válságról aligha beszélhetünk, a termelés volumene – az 1924–1925–1926–1927
évek átlagárai alapján számolva csak néhány százalékkal esett vissza. Pénzügyi,
bevételi válságról annál inkább, a mezőgazdasági termékárak drasztikus
csökkenése miatt – a folyóáras termelési érték – a válság előtti évek
szintjének kevesebb mint a felére zuhant.
A válság megrendítette a
korábbi jövedelmezőségi viszonyokat, s a bevételi hiány a pénzkiadást nem
igénylő állati (és kézi) munka fokozott alkalmazására vezetett. A gépek szinte
teljesen kiszorultak a termelésből, jó részüket leállították. A válság
rávilágított – a konjunktúra idején feledésbe merült – szerkezetátalakítás
szükségességére. Különösen nagymértékű volt a kalászos gabonák és a kukorica
áresése, melyek a mezőgazdasági termelés egyharmadát adták. Kevésbé csökkent a
kertészeti termékek (zöldségfélék, gyümölcs, bor), továbbá az állati termékek
(folyóáras) termelési értéke. A két főágazat aránya – az erdészeti termelést
nem számítva – a válság előtti 64–36%-ról 60–40%-ra, a századfordulót
jellemzőre módosult.
A mezőgazdaságban elhúzódott
a válságból való kilábalás ideje. Az 1930-as évek közepén már emelkedtek az
agrárárak, de nem érték el a korábbi színvonalat. A háborús előkészületek újabb
konjunktúrát teremtettek, a termelés gyorsan bővült. Ehhez járult a háború
előtti két év igen kedvező termése, így Magyarország a II. világháború küszöbét
ismét a kezdődő agrárfellendülés bűvkörében lépte át.
A két világháború között az
agrárágazat a gazdaság vezető ága maradt, bár szerepe az ország termelésében és
a lakosság foglalkoztatásában már kisebb volt a korábbinál. Az ország termeléséből
az 1930-as évek végére 50% alá süllyedt a mezőgazdasági termelés aránya, az
agrárlakosság túlsúlya az 1920. évi 56-ról 50%-ra csökkent. Az agrárnépesség
arányát illetően Magyarország – Európában – csak a balkáni országok szintjénél
(80%) mutatkozott {II-520.}
fejlettebbnek. A kereső népesség tekintetében hazánk az európai agráripari
országok (Spanyolország, Portugália, Lengyelország) arányait tükrözte.
A mezőgazdasági nemzeti
vagyon az ország összes vagyonából 41%-os súlyt képviselt. A mezőgazdaság több
mint 15 milliárd pengős vagyonának háromnegyed részét a termőföld értéke,
további 10-10%-át az állatállomány, illetve a gazdasági épületek értéke adta.
Az arányok a mezőgazdaság épületekkel, gépekkel való ellátottságának alacsony
színvonalát tükrözik.
A II. világháború idején a
termelőágazatokat ért károk 53%-át a mezőgazdaság szenvedte el. A károk az
ágazat 1938. évi nemzeti jövedelmének kétszeresét tették ki. A legnagyobb
veszteség az állattenyésztést érte. A nagybirtokok termelőeszközei – kevés kivételtől
eltekintve – megsemmisültek vagy használhatatlanokká váltak. Vetőmag, vonóerő
nélkül maradt a termőföld 30–40%-a.
A II. világháború után a
négyszázezer nincstelen mezőgazdasági dolgozó földhöz juttatása, s további
negyedmillió kevés földű kisparaszt birtokának kiegészítése hatalmas, jórészt
kihasználatlan munkaerőt szabadított fel. Az önálló gazdálkodást a földhöz
juttatottak százezrei felemelkedésük zálogának tekintették. A kisparaszti
mezőgazdaság történelmi teljesítménye, hogy néhány esztendő alatt a termelés
színvonala megközelítette a háború előttit. Külföldi, valamint számottevő belső
segítség nélkül, ipari termelőeszközök hiányában 1950-ben a termelés csak
11%-kal maradt el az 1938-as évitől.
A földosztás előidézte
termelési lendület azonban gyorsan megtört az egyoldalú, az ipart preferáló, a
mezőgazdaságot háttérbe szorító gazdaságpolitika hatására. A stabilizációs
árrendszer a mezőgazdaságban megtermelt jövedelemből mintegy 40–50%-os elvonást
rejtett magában. A kedvezőtlen árrendszeren kívül a mezőgazdaság terheit
jelentősen növelte, hogy évről évre több lett a beszolgáltatásba vont, a
termelési ráfordításoknál alacsonyabb áron átvett termékek köre és volumene. A
tervgazdálkodás megindulásakor (az első 3 éves terv idején) a mezőgazdasági termelés
az ország összes termelésének valamivel kevesebb mint 40%-át adta, ugyanakkor a
beruházásokból csak 17%-kal részesedett. A nemrégiben megszerzett föld további
birtoklását kétségessé tette a Magyar Dolgozók Pártjának 1948. évi irányelve,
miszerint „Magyarországon a mezőgazdaság szocialista fejlődése a
termelőszövetkezeteken keresztül visz”.
Az 1950-es évek első felében
– az erőltetett iparosítás, a parasztságra nehezedő terhek, a tagosítások, az
1949 őszétől kezdődő tömeges kollektivizálás nyomán – a mezőgazdasági termelés
nem érte el az évtized elejének teljesítményét, azaz alacsonyabb volt, mint a
II. világháború előtt. Ennek a szintnek tartós meghaladását csak az 1956-os
forradalmat követő években regisztrálták.
A mezőgazdaság szerepe az
ország teljesítményében (a bruttó termelésben) 20–23% közötti arányra süllyedt.
A beruházásokból való részesedése még az 1947–1949-es évekénél is alacsonyabb
volt (14%). Ugyanakkor ez a gazdasági ág foglalkoztatta a keresők több mint
40%-át.
A begyűjtési rendszer 1956 novemberi
eltörlése, az erőszakosnak és elsietettnek minősített szövetkezetszervezés és
ennek elismerése a szövetkezetek feloszthatóságáról szóló rendelkezésben
1957-től kezdődően újabb lendületet adott az agrártermelésnek. Ez a periódus
sem tartott hosszú ideig, megszakította a második tömeges kollektivizálás. Az
1961-ben befejeződött szövetkezetszervezés éveiben a mezőgazdaság kibocsátása
ismét mérséklődött.
Az 1960-as évekkel azonban
olyan három évtizedes konszolidációs, éles gazdasági fordulatoktól mentes
korszak jött el a mezőgazdaság történetében, amilyenre a 20. {II-521.} század folyamán nem volt példa. Ezekben az
években is elő-előfordultak a termelés közgazdasági viszonyait, az állami
irányítottság alapvető jellemzőit változtató rendelkezések. Például a
nagyüzemek nem mezőgazdasági tevékenységét tiltó, tűrő, majd támogató
gazdaságpolitika, a háztáji gazdálkodást korlátok közé szorító, átmenetinek
tekintő, később szorgalmazó határozatok, az állami gazdaságok és mezőgazdasági
termelőszövetkezetek koncentrációját (egyesülést, összeolvadást) erőltető
irányítás, a mind nagyobb termelést, a rekordok hajszolását, majd a hatékony
termelést előtérbe állító programok (tervutasítások). Az állam elvonó pénzügyi
politikájának erősödése, melynek hatására a támogatott mezőgazdaság az ipar
utáni második legnagyobb befizetőjévé vált az államkasszának. Mégis ezek az
esztendők a termelés szinte töretlen, még a természeti tényezők által is egyre
kevésbé befolyásolt növekedését hozták.
Az 1960-as évek, de
különösen az 1970-esek – immár magasabb termelési szintről kiindulva –
látványos termelésfejlődést eredményezett. Az 1980-as évek küszöbén a
mezőgazdaság kibocsátása majdnem kétszerese volt a II. világháború előttinek.
Az 1980-as években lassult a fejlődés, a termelésbővülés üteme a felét sem érte
el az egy évtizeddel korábbinak. Bár ennek az évtizednek két évében – 1982-ben
és 1984-ben – érte el az agrártermelés eddigi rekordját, ami hozzávetőleges
számítás szerint 2,5-ször több volt a századforduló – mai országterületre számított
– kibocsátásának.
Az 1990-es évek
társadalmi-gazdasági változásai, a termelői bizonytalanság, a belső piac
szűkülése és a külpiaci eladás megváltozott körülményei, az agrártermelés
jövedelmezőségének alacsony színvonala a mezőgazdasági termelést az 1960-as
évekre jellemző volumenre vetették vissza. Az évtized első öt évében a
mezőgazdaság produktuma – 1989-hez képest – egyharmadával csökkent, a magyar
gazdaság ágai közül a legnagyobb mértékben. A mezőgazdaság szerepe a hazai
gazdaságban folyamatosan csökkent. Az {II-522.}
1970-es, 1980-as években az agrártermelésből származott az ország termelésének
17%-a, az 1990-es évek közepén kevesebb mint egytizede. A beruházási arány
mindvégig alacsonyabb volt a termelési részesedésnél, az 1990-es években azonban
már kritikusra apadt, mindössze 2-3%-át képviselte az ország összes
befektetéseinek. A hajdanában a keresők felét foglalkoztató ágazat 1995-ben már
csak 8%-uknak adott munkát és nyújtott a más gazdasági ágakban dolgozókénál
kisebb jövedelmet. A mezőgazdaság (1981-ben) körülbelül egyötödét birtokolta a
nemzeti vagyonnak, s ennek több mint felét a termőföld értéke, fennmaradó
részét az állóeszközök és a készletek jelentették.
A termelés szerkezete az
állattenyésztés javára tolódott el. Az állattenyésztés gyorsabban fejlődött a
növénytermelésnél és az 1990-es évtized fordulóján produktuma 2,5-szer több
volt a 40 évvel előttinél. A növénytermelés volumene ugyanebben az időben
kétszeresére gyarapodott.
A növénytermelésen belül a
vezető ágazat – aránycsökkenése ellenére is – a gabonatermelés maradt. A II.
világháború előttihez képest azonban a gabonaágazaton belül nőtt a kukorica,
csökkent a rozs és zab termelési aránya. Az ipari növények termelése megnőtt, a
kertészeti termékeké az 1938. évihez hasonló arányú volt 1990-ben.
Az állattenyésztésben
nagyobb szerkezeti változások történtek, mint a növénytermelésben. Az
abrakfogyasztó ágazatok (sertés és baromfi) súlya a hústermelés fokozása
érdekében az 1938. évi 19%-ról 1990-re 40%-ra emelkedett. Így a szarvasmarha-
és a sertéságazat korábbi azonos aránya a sertéstenyésztés javára tolódott el.
A baromfitenyésztés produktuma megközelítette, egyes években meghaladta a
szarvasmarháét, sőt 1995-ben még a sertését is.
Az állami gazdaságok,
szövetkezetek tevékenységének sajátossága volt, hogy a növénytermelésen és
állattenyésztésen kívül más termelőtevékenységet is folytattak. Ezek egy része
szorosan az agrártermeléshez kapcsolódott, például a vetőmagvak előkészítése, a
takarmánykeverés, a mezőgazdasági gépjavítás. Más részük kevésbé vagy
egyáltalán nem, például a nyersanyagok feldolgozása, az
élelmiszer-kereskedelem, mezőgazdasági és egyéb építkezések, ipari félkész- és
késztermékek gyártása. Az 1970 körüli évektől fellendülő, a növényi és állati
termékek termelésénél gyorsabban fejlődő tevékenységet kezdetben a szükség
váltotta ki: a mezőgazdasági termelésben időszakosan foglalkoztatható munkaerő
minél teljesebb lekötése és így jövedelmének javítása, a kedvezőtlen
termőhelyeken gazdálkodó nagyüzemek bevételének növelése, a gépjavító és
építőipari kapacitások hiánya, az ötletszerűen telepített
élelmiszer-feldolgozók nagy távolsága. Később azonban mindinkább a
mezőgazdaságnál kisebb tőkeigény és gyorsabb megtérülés, valamint a sokkalta
kedvezőbb jövedelmezőség vált a növekedés mozgatójává. E tevékenységek méreteit
jellemezte – az 1980-as évtized közepén –, hogy a nagyüzemi termelés teljes
volumenének 40%-át adták, és különböző termék-előállító és szolgáltató, sokféle
néven nevezett (nem mezőgazdasági, profilidegen, alaptevékenységen kívüli)
tevékenységet foglaltak magukban. Több mint 300 ezer ember dolgozott itt. A
nagyüzemek profilt bővítő törekvése egyben kritikája volt a gazdaságirányítás
agrárpolitikájának, hiszen a már több ágazatában világszínvonalon álló
mezőgazdasági termelés jövedelmezősége alacsonyabb volt, mint a többnyire
alacsony szakmai felkészültséggel, nemegyszer kezdetleges termelőeszközökkel
végzett ipari és egyéb tevékenység.
Napjainkra a
növénytermelésen és az állattenyésztésen kívüli termelés a korábbi töredékére
zsugorodott. Az átalakult állami gazdaságok és szövetkezetek szervezetéből {II-523.} elsőként a profilidegen
termelési részlegek váltak le, vagy szűntek meg (megrendelés híján). Főként a
gazdasági folyamat zavartalanságához elengedhetetlen gépjavító, takarmány- és
vetőmag-előkészítő részlegek maradtak a mezőgazdaság szervezeti kereteiben.
A mezőgazdasági termelés
szerkezeténél nagyobb mértékben változott a termelői összetétel. A század
elején még nem volt ismert, a II. világháború előttről (1938-ról) azonban már
tudjuk, hogy a különböző birtokméretű gazdaságok hányadrészét adták az
agrártermelésnek. Ekkor a kisbirtokok, a 25 kat. hold (14 hektár) alattiak az
össztermelés 55%-át, ezen belül a növényi termékek 51, az állatok és állati
termékek 64%-át állították elő. A termelés egyötödét a 25–200 kat. hold,
egynegyedét a 200 kat. holdon (115 hektáron) felüli nagybirtokok termelték. A
kisbirtokok gazdasági súlya főleg az állattenyésztésben volt szembetűnő.
A II. világháború utáni
földosztás eredményeképp a termelés fő szereplői a földhöz juttatottak lettek.
1949-ben az állami és szövetkezeti gazdaságok a termelés elenyésző hányadát
(mindössze 4%-át) adták. A további 96% az egyéni gazdaságokból került ki. Ez
utóbbiból 82%-ot a kistermelők, 14%-ot az akkor tőkés gazdaságoknak nevezettek
állítottak elő.
A szövetkezeti szervezés
1961. évi befejezéséig a mezőgazdasági összes kibocsátás nagyobbik hányada a
kistermelőktől (háztáji, kisegítő és egyéni gazdaságokból) származott. Ezt
követően a nagyüzemek javára billent a mérleg, kétharmad-egyharmad arányban
osztoztak az állami és szövetkezeti gazdaságok, illetve a kistermelők a bruttó
termelés értékében. Az anyagfelhasználással csökkentett nettó termelést
tekintve a kistermelői részesedés ennél lényegesen magasabb volt, 50% körüli, a
nagyüzemek anyagigényesebb és kevesebb emberi munkát felhasználó technológiája
és termelési szerkezete következtében. A nagyüzemek és a kisüzemek közötti
termelési és árukapcsolatok, az anyagigényes nagyüzemi és kézi munkaigényes
kisüzemi termelés az egyes ágazatokban tartósan eltérő arányokhoz vezetett. A
kalászosokat szinte kizárólag a nagyüzemekben termelték meg és meghatározó
szerepük volt a kukorica, a szarvasmarha-ágazatban is. A kertészeti termékek
zöme viszont a kisüzemekből került ki és a sertéságazatban is nagyobb volt
részesedésük a nagyüzeminél. Az 1990-es évek első felében a nagyüzemi arány az
összes kibocsátásból – a kistermelés és a magántermelés javára – évről évre
csökkent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése