Franciaország szociális védelemre és jóléti juttatásokra fordított teljes közkiadása jelenleg a GDP mintegy 31,5–32,6%-át teszi ki. Ez a legmagasabb arány Európában, sőt az egész OECD-ben is; messze meghaladja a nagyjából 21%-os OECD-átlagot. Ha a teljes francia állami kiadásokhoz – amelyek az ország GDP-jének körülbelül 57%-át teszik ki – viszonyítjuk, látható, hogy az állami kiadások több mint fele közvetlenül a jóléti apparátus finanszírozására megy el. A jóléti juttatások melletti ilyen mértékű elköteleződés súlyos terhet rótt Franciaország nemzeti költségvetésére. Az elöregedő népesség, a növekvő nyugdíjkötelezettségek, a lassú gazdasági növekedés és a GDP 119%-át elérő – rekordmértékű – államadósság mellett a magas jóléti kiadások fenntarthatósága vált a jelenlegi francia költségvetési válság elsődleges kiváltó okává.

A francia jóléti terhek jelentős része a nyugdíjkifizetésekhez kapcsolódik, amelyek főként az elöregedő, őshonos francia lakossághoz kerülnek. De hogyan kapcsolódik mindehhez a multikulturalizmus? Egyszerűen fogalmazva: a francia politikai elit megpróbálta a bevándorlást a jóléti állam fenntartásának eszközeként felhasználni – katasztrofális eredménnyel. A francia kormányok egymás után próbálták ellensúlyozni a nyugdíjakra fordított hatalmas kiadásokat azzal, hogy fiatal migránsok millióit hozták be az országba, akiknek az adóalap bővítését kellett volna szolgálniuk. Az állam gyakorlatilag nettó teherként tekintett az őshonos francia nyugdíjasokra, és olyan migránsokat hozott be, akik a francia társadalom új rétegeként nettó befizetőkké váltak volna. Ez a terv nem vált be; sőt, a migránsok millióinak beengedésére irányuló politika valójában felgyorsította és súlyosbította a problémát.

A francia munkaerőpiacon tapasztalható – a közgazdászok által „strukturális illeszkedési zavaroknak” nevezett – jelenségek, valamint az újraelosztó jövedelemmodell miatt a bevándorlás az elöregedési válság enyhítése helyett újabb, közvetlen nyomást gyakorolt ​​a jóléti rendszerre. A munkaerőpiaci adatok szerint a nem európai bevándorlók foglalkoztatási rátája jelentősen elmarad az őshonos polgárokétól, a nem EU-ból érkező bevándorlók körében pedig a munkanélküliségi ráta hagyományosan több mint kétszerese az országos átlagnak. A problémát tovább súlyosbítja, hogy az integrált bevándorló munkaerő jelentős része alacsony bérű, belépő szintű ágazatokban – például a vendéglátásban, az építőiparban vagy a takarítási szektorban – dolgozik. Mivel a francia adórendszer a nyugdíjak finanszírozása érdekében nagymértékben támaszkodik a magas jövedelemadókra és a jelentős mértékű bérterhekre, az alacsony bérű állások csupán elenyésző nettó adóbevételt hoznak az államkasszának. Röviden szólva: a legtöbb migráns nemcsak többet vesz ki a rendszerből, mint amennyit befizet, de még azok is, akik dolgoznak, olyan csekély mértékben járulnak hozzá az adóbevételekhez, hogy e migránshullám összességében hatalmas többletterhet ró az amúgy is túlterhelt jóléti államra.

Ha megvizsgáljuk az állítást alátámasztó tényeket, a kép még sötétebbé válik. Mivel Franciaország rendelkezik a világ egyik legkiterjedtebb újraelosztó szociális hálójával, minden olyan csoport, amelynek alacsonyabb a foglalkoztatási aránya és az átlagjövedelme, szükségszerűen a szociális támogatások intenzív igénybevevőjévé válik. A franciaországi költségvetési hatásokat három évtizeden át vizsgáló tanulmányok azt mutatják, hogy egyéni szinten a bevándorlók gyakran többet kapnak közvetlen állami juttatások formájában (lakhatási támogatások, családi pótlékok, egészségügyi ellátás), mint amennyit jövedelemadóként vagy társadalombiztosítási járulékként befizetnek.

Míg egy idősödő őshonos polgár olyan juttatásokat vesz igénybe, amelyekért korábban – akár 40 éven át – maga is fizetett (nyugdíj), addig egy alacsony jövedelmű vagy munkanélküli bevándorló család gyakran azonnali pénzbeli támogatásra és strukturális jóléti szolgáltatásokra (például erősen támogatott szociális lakhatásra vagy általános egészségügyi ellátásra) szorul, anélkül, hogy évtizedes adófizetői múlttal rendelkezne. A közvetlen pénzbeli juttatásokon túl a fiatalabb demográfiai csoportok érkezése többletterhet ró a nem szociális jellegű közkiadásokra is. A fiatalabb bevándorló népesség jelentős iskolai infrastruktúrát, speciális nyelvi integrációs programokat és pedagógusokat igényel – ezek költségeit teljes egészében a közpénzekből fedezik. Emellett a túlzsúfoltság és a magánlakáspiachoz való korlátozott hozzáférés miatt a felnőtt bevándorlók nagyjából negyede átmeneti vagy szociális lakhatási formákban él, ami folyamatos állami támogatást és fejlesztési ráfordítást igényel.

TOVÁBBI RÉSZLETEK: https://markacollett.substack.com/p/france-a-failed-multicultural-socialist