Sz. Kovács Péter: A magyar irodalom hányatott sorsa

Még mindig az irodalom témájánál vagyok leragadva – ha úgy tetszik, mert esetleg az ízlés, neveltetés, gondolatvilág úgy kívánja -, röghöz kötve, de hát hol az ördögben toporoghatnék, ha nem a számomra legkedvesebb művészeti kifejező erőnél?

Az irodalom számomra nem egyszerű lehetőség, hogy szóljak, írjak, gondolatokat, színeket, képeket, eseményeket, szereplőket áramoltassak, ez nálam lényegesen összetettebb, magasabban helyet foglaló szemlélet; azt mondanám, számomra az irodalom a teljesség megkísértése, és – olykor – megcsapolása. Egészen ifjú fővel, pontosan kilenc éves koromban elém kerültek irodalmi művek, és én vég nélkül, töretlen, rendíthetetlen hittel olvastam mindent, ami csak elém került: II. Rákóczi Ferenc életéből kiindulva a különböző Fekete István műveken át egészen Jules Verne kiváló regényeiig, tulajdonképpen mindent elolvastam. Éveken keresztül nem foglalkoztam mással, mint különböző regényekkel, novellákkal, verseket alig, vagy egyáltalán nem olvastam. Mindig érdekelt, hogyan írtak régen az írók, különösen lenyűgözött engem Fekete István csodálatos nyelvezete, aki – érzésem szerint – az egyik legjobb magyar író ma is, de ide lehetne sorolni legalább még egy tucat írót, ha venném a gyenge, alig érezhető fáradtságot.

Amikor a középiskolák és a fiatal lányok viszontagságai közben bekövetkező szünet után visszatértem az irodalom magasröptű művészetéhez, már komolyabb műveket olvastam: kétszer kiolvastam rövid idő alatt Móricz Erdély-trilógiáját, Pillangó című regényét is górcső alá vettem, elolvastam a Sárarany című csodálatos művet is… Szívesen leírnám még különböző olvasmányaimat felsorolásszerűen, de nem témája ennek a szövegnek, ezért most maradjunk meg Móricz Zsigmondnál, akit mindig is az egyik legjobb, ha nem a legjobb írónak tartottam. Elolvastam a nagy műveit, a kicsi, magukban alig megmaradó novelláit, majd szépen lassan, saját szakállamra és szórakozásomra elkezdtem az életével is foglalkozni; érdekelt engem, hogyan élt, mikor merre járt a nagyvilágban, hogyan jutott el az elismertségig, és egyáltalán odáig, hogy Magyarországon ünnepelt íróvá váljon. Ahhoz, hogy a tízes-húszas-harmincas évek magyar irodalmát teljes egészében felfejtsük, ahhoz legalább három kötetet kellene megtölteni, erre pedig nem – legalábbis egyelőre nem – vállalkozhatom, leginkább a kellő tudás hiányában. Irodalmár titulusom többek között abban nyilvánul meg, abban teljesedik ki, hogy én nem pusztán író vagyok, majd ebből következően figyelmes, odaadó, szenvedélyes olvasó, hanem irodalom kutatónak is tartom magam, aki viszont teljes erejéből ódzkodik a lélektelen, száraz vers- és műelemzések ellen. Irodalmár vagyok, akinek nagy szerelme a regény- és novellaírás – ez kétségtelen… Összességében szeretem kutatni az irodalmat, tehát amikor elolvasok egy regényt, mindjárt megjelenik bennem a vágy, hogy utánajárjak a regény keletkezésének, a saját korában meglévő szerepének (hogyan fogadták az akkori emberek…), később hogyan lett belőle film, vagy színpadi előadás (ha készültek ilyenek a műből…); engem mindig érdekelt, hogy egy szerző hogyan gondolkodott a saját művéről, mit látott ő a saját kezének írásában, mit érzett a jóságos forrás kicsobogásában, tehát a regény körüli eseményekkel szerettem foglalkozni, és közben egyszer-kétszer kiolvastam a regényt, amelyet éppen vizsgálgattam saját, személyes, egyedi szemüvegemen keresztül.

Ahogy vizsgálgattam a tízes évek magyar irodalmát, azt láttam, hogy elég sok mecénás szórta a bankókat bohém vagy kevésbé bohém íróknak, költőknek, továbbá számos folyóirat, különböző lapok álltak rendelkezésre, ahol publikálhattak mindenféle stílusú, világnézetű, gondolkodású szerzők. Az akkori idők irodalmi élete hihetetlenül gazdag volt, a nemzeti irodalom megfért a nemzetellenes irodalommal, a paletta hihetetlenül széles, sokszínű volt, amit nem tartok feltétlenül rossznak, különösen úgy, hogy ma a nemzeti irodalom száműzve van a valóságos irodalmi életből… Bárki – akárcsak felületesen is – tanulmányozza a tízes évek irodalmát, láthatja, hogy hihetetlen gazdag élet bugyogott Budapesten, de az egész országban; az irodalom mindennapos társadalmi eseménynek számított, tehát az emberek napi rendszerességgel olvastak. Egy írónak (akár kiváló alkotó, akár népromboló sarlatán volt) hihetetlen hatása érződött a társadalom sejtjeit képező emberek életében, mindennapjaiban, gondolkodásában, tehát nyugodt szívvel kijelenthető: egy műnek társadalomformáló szerepe volt az országban, jó száz esztendővel ezelőtt.

Móricz Zsigmond a tízes évek előtt már, de különösen a tízes évektől a magyar drámairodalom kialakításában kívánt maradandót alkotni, ezért írta szép számmal a műveket. Volt rá kereslet, egy időben akár több színház is műsorra tűzte Móricz műveit, ami – valljuk meg – nem kis teljesítmény, főleg akkor, ha a mai szegényes irodalmi- és színházi életet nézzük! Ha az irodalom társadalmi erejét említettem, akkor menthetetlenül beszélnem kell a színházról mint nemzetformáló erőről, hiszen egykoron oly szenvedélyesen jártak az emberek színházba, mint ahogy ma a fiatalok a mozik lehetetlen előadásait látogatják, volt rá igény, határozottan igényelték az emberek a különböző műveket, ezért vették a fáradtságot, és elballagtak egy őszi vagy téli estén a színházba, hogy megnézzenek ilyen-olyan műveket. A jó művet kiváló színészek jelenítették meg a szerepjátszásnak köszönhetően, ezáltal közérthetővé tették az egyszerű emberek számára, akik azokat a műveket is megérthették, amelyeket esetleg olvasással nem sikerült magukba harapniuk.

Meggyőződésem, hogy a XX. század elején bizonyos köröknek céljuk volt az irodalom „felfuttatásával”, tehát rengeteg áramlatot bocsátottak az emberek elé, hogy olvassanak, döntsenek saját ízlésviláguk szerint; ahogy fentebb leírtam: megfértek egymással a különböző, szöges ellentétben álló izmusok, ízlésvilágok is egyetlen palettán; ennek a „társaságnak”, amely célul tűzte ki az irodalom népszerűsítését, rengeteg pénzt, lehetőséget, kapcsolatrendszert bocsátott az írók, költők, színműírók számára, hogy kiélhessék alkotási vágyaikat, és letegyenek az asztalra halhatatlan műveket. Vizsgálódásaim során belém ivódott, teljesen magamba ittam a XX. század elején élő magyar irodalmat, annyira valóságosan, annyira tökéletesen közvetítette az élet rejtelmeit, csodáit, valóságát az ember felé; az akkori alkotók lényegesen magasabb szinten éltek (életminőségben, nem színvonalban!), mint a mai művészemberek, akik nem is művészek – érzésem szerint… Ez egy terv része volt, legalábbis a vizsgálódások alatt véremmé vált ez a szemlélet, s bármilyen új információ kerül elém, ezen gondolatvilágot gazdagítja, tudniillik, a háttérből manipuláló erők szándékosan felemelték az irodalmat, hogy a későbbiekben le tudják zülleszteni, és ki tudják vonni az emberek életéből a mindennapi irodalom szeretetét.

Hányatott sorsról nyugodtan beszélhetünk. A mai alkotók roppant nehéz helyzetben vannak, amikor önerőből, saját tehetségük erejéből kívánnak a világ elé járulni, hogy előadhassák szépen megmunkált produktumaikat; sokkal előnyösebb helyzetben vannak a háttérben munkálkodó erőkre piócaként tapadó alkotók, akik bár gyatra műveket írnak, mégis élvezik a média áldását, segítő kezét, ezáltal az emberek szeretetét. A média kártékony ereje elmozdító erővel bír az irodalomban: sikeresen mozdítja el a névtelenségből a megalkuvó, semmivel nem törődő egyéneket, hogy felemelje őket egy nem éppen szilárd, áldatlan piedesztálra. Ha egy szerző képes önerőből felemelkedni egy magas pozícióba, az mindig tartósabb, mintha külső segítséggel ért volna el eredményeket, ugyanis a külső kéz lefelé is taszíthat, nem csak felfelé emelhet…

A XX. század eleji magyar irodalom olyan halhatatlanságokat nevelt ki, mint Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond; éppen csak ezt a három nevet említeném meg. De nem kell nagyon kutakodni, számtalan kiváló művész borongott végig a vészterhes korszakon, miközben forrt a levegő Európában, Magyarországon aktív, mindenre kiterjedő irodalmi élet folyt.

Ezt azért nem tartottam feleslegesnek megemlíteni, mert ma, amikor azt mondják, hihetetlen léptékben halad az ország előre, fejlődik minden, az ország jobban teljesít, nincs olyan művészeti élet, mint jó nyolcvan évvel ezelőtt… Valahol valami hiba van…

Nem tudom, a múltban hogyan juttatták el a kéziratokat a kiadóknak, folyóiratoknak, ma elég az internetet igénybe venni, érdemes írni egy érdeklődő levelet, hogy lehet-e kéziratot küldeni. Ez a bevett szokás nálam: elküldök egy levelet, és megtudakolom, hogy elküldhetek-e kéziratot… Nem hazudok, ha azt írom, a legtöbb esetben nem is válaszolnak, tehát nemhogy a kéziratot nem tudom elküldeni, még egy érdeklődő levélre sem válaszolnak!

Általában, ha eljutok egy kiadónál odáig, hogy kézirat kiadásáról beszéljünk, rögtön megjelenik az anyagi érdek, és a kiadó elmagyarázza nekem részletesen, hogyan is működnek a dolgok. Pénz kell egy kötet megjelentetéséhez, mert fizetni kell a lektort, a szerkesztőt, a grafikust, aki borítótervet készít, aztán fizetni kell a nyomdában, majd a reklámokért, és a terjesztésért. Világos minden, hiszen józan paraszti ésszel végig lehet gondolni, hogyan működik az ilyesmi… Az azonban már megdöbbent, hogy a kiadó semmiféle rizikót nem hajlandó vállalni, mert bár tetszik nekik a szöveg, a szerzőnek legalább a kiadás összköltségének a felét állnia kell, mert mi van akkor, ha az emberek nem veszik a megjelent könyvet… A kiadó mint intézmény, semmiféle módon nem károsulhat anyagilag, ez a mai tendencia!

Békési-krimijeimre azt mondta egy kiadó szerkesztőnője, hogy nagyon jó mű, ahhoz képest, hogy krimi, el is gondolkodtatja az olvasót, csak a korral van probléma, nem szívesen emlékeznek vissza az emberek a Kádár-rendszer idejére, hiába hisszük azt oly sokan… Nem is firtattam tovább a dolgot!

Ahogy én megfigyeltem az időben visszanyúlva - közben folyamatosan a jelenben tapogatózva - az irodalom helyzetét, rá kellett döbbennem, hogy egy agyafúrt, szándékos bomlasztással állok szemben. Mert, ahogy pénzhiányra hivatkoznak, az túlságosan nevetséges, hogy azt ne írjam, gyalázatos, hiszen mindenre van pénz ebben az országban, ha bizonyos emberekről van szó, irodalmi művek kiadására nincs anyagi keret!

Ez csak az egyik probléma!

A másik, hogy ezzel egyenesen arányosan – teljesen tudatosan – lenyomták a közízlést, hogy az emberek még véletlenül se olvassanak komoly értékekkel bíró regényeket, ha mégis, akkor arra megvannak a házi bértollnokok, akik parancsszóra azt írnak, amit elvárnak tőlük… Igény sincs, mondhatnánk erre, és azt láthatjuk, hogy valóban nincs igény, de azért ennél egy fokkal árnyaltabb a kép… Az emberek azt olvasnak, amit kapnak, amik megjelennek a könyvesboltokban, könyvesházakban; ha egy kötet nem jelenik meg, értelemszerűen hiába keresik az érdeklődő olvasók.

Tény, hogy a mindennapi életből kikopott az irodalom iránti igény, az emberek a pénzért való hajszában egyre inkább elfordulnak az értelmes időtöltéstől, és a televíziók víziói felé fordulnak, hogy némi gondolatmorzsát csipegethessenek fel a képernyőről. Minek olvasni, ha az egyének helyett gondolkodik a tévéből ömlő szemét?

Egyáltalán nem a keserűség íratja velem ezeket a sorokat, nem is a lázadó, megalkuvást nem ismerő nyughatatlan természetem, hanem a féltő, óvó szeretet, amellyel a magyar irodalmon keresztül a magyarság felé fordulok. Amikor nemzeti ügyről van szó, felül kell emelkedni önös, egyéni érdekeken, az egyén ilyenkor megszűnik fontosságában létezni, csak a közösség számít, hogy külső segítséggel, tiszta, emberi erényekből új intézményeket építsünk azért, hogy ne afféle kóborló ördögök legyünk ebben az országban, ahová születtünk, hanem szívvel és ésszel élő emberek, akik hisznek a teljességben, a lét magasabb lehetőségében. Elanyagiasodott világunkban a szépség már csak pénzhez, drága árakhoz köthető, az önmagában igaz és szép és jó dolgok már nem számítanak…

Érdemes volna végiggondolni, milyen kegyetlen utakon kellene ma járnia Móricz Zsigmondnak, hogy megjelentesse Pillangó című kisregényét, vagy egyik-másik novelláskötetét…

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a nem is oly régen még csillogó, ragyogó, fenséges irodalmunk helyén ma már csak vérző, üszkös csonkok maradtak, amelyekről néhány írónak nevezett hiéna nyalogatja a megfeketedett vért… Megjelennek művek, és nincs azokról konszenzus, nem borulnak elmélkedőbe a nagyoknak nevezett írók társasága, és nem írnak rövid kis tanulmányokat róla, vitatkozó hangnemben, mert az egész nem számít, ha esetleg egyik-másik mai író ír a kortársa művéről, az leginkább reklámerőt képvisel, és kiöltött nyelvvel való csahos lihegést jelent… A kritikusok és a szerkesztők abszolút dilettantizmusban fetrengve hajítják messzire a beérkezett kéziratokat, és jó, ha egyáltalán elolvassák őket…

A jelenlegi magyar irodalom sorsa rengeteg tényezőtől függ, ezt nem árt leszögezni!

A probléma rendkívül összetett, több komponensből tevődik össze szerves egésszé, tehát gyenge, szellőhöz hasonló látszatintézkedésekkel nem lehet sehova eljutni! Mert önmagában az írók szélnek eresztésével, piedesztáljuk összezúzásával még nem érünk el eredményt, azzal csupán lefejezzük ezt a művészet nélküli irodalmat; a szerkesztők leváltásával sem jutunk előrébb, és a kritikusok megregulázásával sem, a kiadók pénzelése pedig csak a korrupciót növeli, a sikkasztás rothadó hézagainak segítségével; mindent egyszerre, egy időben kellene megcselekedni, hogy teljes váltást lehessen beállítani a modern magyar irodalom felemeléséért! Ahogy a politika nálunk végtelenül korrupt, úgy az irodalom is az, csakúgy, mint a labdarúgásunk, közéletünk, és minden, ahol pénzt, csillogást találhatunk!

Természetesen nem kell nekem hinni, elég körbenézni a szűk, majd a tágabb környezetünkben!

Egyéni boldogulásom mellett érző szívvel tekintek a múlt felé, az egykori írói hatalmasságok felé, akik még tudták, mit miért írtak le, és nem önös érdekektől hajtva ragadták kezükbe a tollat, hogy másokat ócsároljanak, vagy éppen isteni magasságokba emeljenek. A tiszta véleményért érdemes harcba szállni, megvívni ezer meg egy csatát, hogy a küzdelem vérgőzös felhőjéből éltető napfényt hívjunk elő, s nem a rokkant hullák bűze felett kell keseregni, sem az elhullott idő értelmetlenségén, hanem a gondolatot kell megérlelni, és azután hagyni, hogy a tiszta gondolatot tett kövesse, és ennek igenis teret kell nyitni!

Nem tudom megmondani, milyen lesz a következő harminc-negyven esztendő magyar irodalma, ha a most dívó helyzetből indulok ki, elfogultság nélkül állíthatom, hogy borzalmas lesz, ha azonban hajlandóak az emberek változtatni bizonyos dolgokon, mélységeiben képesek megragadni a probléma megkérgesedett gyökerét, akkor lehet változtatni, nagy-nagy változásokat véghezvinni.

Érzésem szerint az irodalom lényegesen több annál, hogy csak az írókra bízzuk annak művelését!

A nemzeti irodalom kérdése – a nevéből tisztán következik – nemzeti ügy, amely az anyanyelv éltető humuszából táplálkozik, és az ember kapcsolatát segíti létrejönni a Forrással.

„A mai dráma a legteljesebb rendszertelenség, a legzavarosabb céltalanság képét mutatja… Kritikánk és dramaturgiánk éppolyan kevéssé tudja, hogy mi a célja, hát bukdácsol a kor áramlataival. A nagyközönség pedig zavarodottan áll, s készségesen engedi magát a pillanat színházi sikereitől ide-oda ragadtatni, mohón szívja magába a kritika zavaros, folyton ellentmondó tanításait, hall valamit harangozni új, korszakalkotó, a régi formákat összetörő esztétikai és dramaturgiai teóriákról, s ez a folytonos ingadozás és bizonytalanság végre is bosszantja, s lassan-lassan közönyössé teszi. A komolyabban műveltek, a kiváltságos tudásúak elfordulnak a színháztól, s lenézésüket a drámai költészettel szemben is éreztetik, holott tulajdonképpen nem tudnák érzésüknek határozott okát adni, s homályosan sejtik, hogy nincs meg az igazi, megállapodott ítéletük, nincs meg a jól megokolt álláspontjuk a drámával szemben.”

A szöveg Janovics Jenő 1907-ben kiadott A magyar dráma irányai című művéből származik. Én Hubay Miklós A dráma sorsa című esszékötetének Móricz drámáit taglaló fejezetéből emeltem ki. A két említett mű a magyar drámairodalommal foglalkozik, de ha feljebb emelkedünk pusztán a dráma létén, és rávetítjük az egész irodalmi életre, máris kapunk egy kulcsot, amely megnyitja a dolgok rákfenéjéhez vezető masszív ajtót. Az idézett szöveg – a mai állapotra alkalmazva – meglehetősen finoman, diplomatikusan fogalmaz, még akkor is, ha bő száz évvel ezelőtt nem láthatta a szerző a mai áldatlan állapotokat. A zavar szembetűnő, úgyszólván harsogó volta megkérdőjelezhetetlen, a dőre áramlatok követése meghaladja az emberi képességet, az irodalommal alig érintkező ember teljességgel elveszik ebben az önkényesen emelt labirintusban, amelyet kortárs irodalomnak neveznek. Zavar és zavar és zavar vonaglik végig a magyar literatúra minden egyes megnyilvánulásán, félrevezető művek egész özöne kerül ki a pulpitusokra, és közben a valódi tehetségek, a szívet melengető, valóban tanító alkotások számítógépek mappáiban, vagy dohos fiókokban hevernek. Sok esetben a legjobb szándékú tollforgatók viszik el veszélyes irányba a még érdeklődő olvasókat, és vehemencia helyett langyos történelmet csippentenek fel a múltat kutató könyvekből, hogy félremagyarázott, félreértelmezett történelmet adjanak közre, legjobb esetben is selejtes kiadások lapjain. Gyakorta csodálatos kiadványok jelennek meg, mégis por és penész borong az oldalakon végig, anélkül, hogy valamit kapnánk a csicsás borító mögött…

Hol van ma egy Adyhoz, Móriczhoz, Krúdyhoz, Szabó Dezsőhöz fogható író?

A kérdés sikolyként, félelmetes süvöltésként támad az ajkamon, mert ez már őszinte rettegés, abszolút félelem a teljesen tévútra tévedt társadalomtól, amelyben a legelemibb emberi értékek sem élveznek létjogosultságot! Nem és nem akarom elhinni, hogy a dőre, elzüllött tévéműsorok jelenthetik csak és kizárólag a szórakozást; nem hiszem el, hogy a pénz álnok világában a tiszta szépség nem élvezheti a napfényt!

Szeressük egymást – ezt ordítják a tévéfilmek, reklámok egész özöne, ám érdekes módon ez a szeretet pusztán a nadrágzsebig terjed, ha már pénzre fordul a szó, a hamis szeretet kitárult kapuja egyetlen pillanat alatt bezárul… Szabad szerelem alatt bármi érthető, mindenféle neműek együtt, állatokkal, és különféle tárgyakkal közösülhetnek, de kérem szépen, hol maradnak a pőre, hófehér női vállak, combok, vénuszdombok kacérsága, felvillanyozó kéje?

Az irodalom rosszabb esetben teljes mellszélességgel kiáll a züllés eme ördögi rándulása mellett, jobb esetben mélyen hallgat, noha szólnia, kiáltania, ordítania kellene! Az izmusok és a pénz világában nincsenek vélemények, csupán érdekek feszülnek vékony cérnaszálakon, amelyek nem bírnának el egy hatalmas, mindent elsöprő kataklizmát. És csak ülnek azok, akik nyakatekert ideológiákra ránduló sötét alakok hívó szavára óbégatva káromolják a Nemzetet; akkor ülnek csendesen, amikor szót kellene emelni a természetes értékek mellett, s vadul fintorognak, gyakorta káromkodnak, támadnak, amikor aljas kis érdekeik úgy kívánják…

Egykoron Móricz Zsigmond megírhatta a Sári bíró című örökérvényű drámáját, a színházak kapui kitárultak, rendezők álltak haptákban, és vezényeltek, a színészek meg egy mozdulatra dobbantottak előre, majd hátra, hogy a nézők csodát láthassanak a színpadon, ma pedig a színházak gyáva, sunyi módon visszaaraszoltak a kiégett, orrvérzésig játszott klasszikusokhoz, és mindenütt Shakespeare-t, Csehovot, Shaw-t, Ibsent játszanak, a mai szerzőket pedig elsüllyesztik önnön fiókjaik mélyére. Ez megint a drámáról szóló gondolat, de alkalmazhatjuk nyugodtan az egész irodalom helyzetére! A gyávaság nagy úr, különösen akkor, ha ezt a gyávaságot ilyen-olyan izmusokhoz tapasztják holmi elvnek nevezett büdös sárral…

Igény szembetalálkozása az anyagi érdekek mentén dőzsölő hitványsággal, s ennek nászából született meg a mai társadalom torz, korcs, kiebrudalásra érdemes gyermeke…

Micsoda botrányos helyzet, hogy ebben a világban kell élnie egy alkotónak, aki valóban tiszta akarattal született; itt, ebben a közegben kell élnie, s oly módon kell feltörnie a kemény héjat, hogy közben elfogadja ennek a kornak álságos, káros voltát; élnie kell, elszenvednie a percenként felcsapó gyalázatot, ebből kell építkeznie, oly módon, hogy közben lerombolja a használhatatlan részeket, csökevényeket!

Gondolataim nagy részét, mondhatom, hogy túlnyomó részét mindig az építésre fordítottam, építeni és építeni akartam, hogy valami tető alá kerüljön, legyen valami, amit egy tág, sokféle embert magába foglaló közösség magáénak érezhet, de idővel rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy építsek, először bizony rombolni kell. Nem feltétlenül vérrel és kőporral, szikrázó lángokkal és fegyverropogással, hanem tollvonással, büszke akarattal, szenvedélyes, görcsmentes mosollyal, és kitartóan, határozottan, ahogy kell! Ha azt mondom, a mai irodalom áldatlan állapotát le kell rombolni, tulajdonképpen nem mondtam semmit. Mert önmagában a rombolás csak bontás: lebontjuk a régi, elkorhadt, elrohadt vázakat, és valami újat hozunk létre, valami olyasmit, amely talán időt állóbb, stabilabb, mint a tönkrement előzmény. Rombolás után sóval be kell hinteni ennek a fertőzött társadalmi vonaglásnak minden aprócska felületét, hogy még írmagja se maradjon, ahogy a régi magyar nyelv mondja. És ez egyáltalán nem vicc, nem holmi bohó kinyilatkoztatás, ez nagyon is fontos eleme a majdani építkezésnek, azt is mondhatnám: ez a jövő elengedhetetlen életfeltétele, záloga!

Nem volna haszontalan visszavarázsolni a dualistakori Magyarországot annak minden káros izmusától, dőre társadalmi megmozdulásától mentesen, mert meggyőződésem, hogy a mélyben fortyogó erők a XIX. század végén, XX. század elején erőteljes aknamunkával meggyengítették a Magyar Királyság tartópilléreit, s amikor Trianon arcátlan, gyilkos pörölye lecsapott rá, az egész Királyság gyenge monstrumként összeomlott. Hozzá kell mindehhez tenni, hogy a századforduló utáni irodalmi fellendülés éppen a társadalom züllésének volt köszönhető, nem egy író megörökítette az arisztokraták pezsgőtől habzó orgiáit, amikor rekedt torokkal üvöltötték a nagyurak az éppen divatos ideológiákat, s amikor kellett, a tisztességgel félrevezetett magyarság önként, barom módjára járult a toborzóirodák biztosai elé, hogy önnön magukat cipeljék az európai vágóhídra. Idegen szívvel érző, idegen ésszel gondolkodó tanáremberek nevelték a fiatalokat; idegen tollakat használó újságírók köpködték ki fertőzött cikkeiket; idegen érdekek mentén szónokló ügyvédek védték a gyilkos eszméktől feltüzelt sehonnaiakat; idegen izmusok képétől torzult politikusok vergődtek végig választásokon át, hogy mandátumokhoz jussanak; idegen művészek fúrták folyamatosan a kialakulni készülő nemzeti irodalmat, művészetet, és mindezek felett ott őrködött, akarnokként basáskodott az idegen tőke szerteágazó polipteste, hogy amikor úgy diktálja az érdek, megfojtson egy-egy ébredező embert…

Egy adott kor irodalmából mindig hű tükröt kaphatunk arról a korról, amelyben íródott, mert a művészember akaratlanul is szűk környezetéhez nyúl, amikor eseményeket, alakokat formáz tollának vonásaival, szavainak előcsobogtatásával; hiába teremt új világot bármelyik íróember, nem csinál mást, mint kopírozza saját életterét, és némileg átvariálja, hogy fikció szülessen. Ha a századforduló irodalmi és társadalmi életét kívánjuk vizsgálni, mindenképpen el kell olvasnunk Szabó Dezső Az elsodort falu című igen nagy terjedelmű regényét. (Anélkül, hogy itt méltatnám vagy elmarasztalnám ezt a művet, csak halkan megjegyzem: készülök az említett regényről egy nagyobb lélegzetvételű, részletes tanulmányt írni!) Az elsodort falu igen szemléletesen, közérthetően jeleníti meg a század eleji budapesti irodalmi életet, s bár könnyedén kihámozhatjuk, milyen gazdag irodalmi élet folyt akkoriban a fővárosban, sajnos azt is látnunk kell, hogy az akkor élő alkotók többsége irigy, korrupt, tehetségtelen, ezáltal önző és becstelen volt!

Igaz, hogy leginkább Móricz munkásságát emeltem ki a szöveg első felében, és ettől nem kívánok eltérni, egyszerűen csak tettem egy kitérőt egy másik halhatatlanság felé…

Nem árt vizsgálat alá venni a mecénásokat, bőkezű támogatókat sem, hiszen azok nemzetisége, politikájuk célja különös dolgokra világít rá. Fontos, hogy az egyik legnagyobb pártoló, aki fiatal művészeket pénzelt, Hatvany (Deutsch) Lajos, nem volt magyar ember, ő abszolút idegen volt. Különböző vállalatainak bonyolult útvesztőin keresztül a század elején virágzó „modern” irodalomba fektette be a pénzét, többek között Kodolányi Jánost támogatta. A fentebb említett férfiú adott pénzt arra is, hogy Ady költészetét és tárcáit terjesszék a Nyugat című folyóiraton keresztül, ám ennek a támogatásnak fejében Ady tollát, s vele együtt lelkét igényelték, magyarul: megélhetésért olyasmiket írjon, amelyek megfelelnek az idegen érdekeknek, kivájja a nemzeti érzelmek gránithegyének barlangjait, hogy áthatolhassanak rajta a betolakodók. Ez nem puszta hipotézis, elvakult szemlélet, inkább realitásnak nevezném. Ha valaki veszi a fáradtságot, és akár csak felületesen visszakapaszkodik az időben, hogy tanulmányozza az akkori kor irodalmi életét, rögtön, szinte első pillantásra észreveszi, hogy valamiféle külső behatás, úgy is lehetne írni, mereven megszabott úton haladt az irodalom, amely csak annyiban volt rugalmas, hogy egy-egy átütő, lehengerlő író kifejthette a lelkében lobogó tűz programját, tehát lényegét kiadhatta a világnak.

Ahogyan Ady Endrét felhasználták, úgy József Attilával is játszottak, meg is írta egy nagyszerű költeményében, ez pedig már igen autentikus bizonyíték a magyar irodalom manipuláltságáról.

Móricz számos munkájában: novelláiban, kisregényeiben többször felfejtette az egyszerű, hétköznapi élet álságos voltát, de ezt megcselekedte olykor erőteljes cikkeiben is. A valódi, tiszta forrásból táplálkozó művész mindig tökéletesen látja az őt körülvevő világot, nem vakítja el se pénz, se hírnév; politikai, gazdasági nyomás nem képes fogást találni rajta – Móricz ebbe a fajtába tartozott, noha erőteljesen baloldali ember volt. Baloldali ember volt, őt is megfertőzte akkoriban a divatos politikai áramlat, a dőre izmusok halmaza, meg aztán, Móricz parasztokban gondolkodott, tehát menthetetlenül balra húzott, mert ott látta – tévesen – a parasztok helyzetének javulását. Egyébiránt szívesen, többször is írt a munkások életéről, helyzetéről, nehézségéről, Angyalföldről kiváló képet festett akaratos, tiszta tollával. Biztos vagyok benne, annak ellenére, hogy nagyszerű művésznek tartottam mindig is, hogy Móriczot is galád módon felhasználták, pontosan akkor, amikor hagyni kellett volna az írói (szabad) kibontakozást.

A hányatott sors nem mesebeszéd…

Miközben ólomsúlyú léptekkel átnyargalt felettünk a történelem, ölt és rombolt, pusztított és kivéreztetett, azalatt a művészi élet – leszámítva a béke éveit – több ponton feltöredezett, mint egy nagyon öreg betondarab, és a repedések, vaskos törésvonalak mentén előtünedeztek a gyomok. A XX. században összesen tíz esztendő volt, amikor Európát meggyötörte két háború, két súlyos, rendkívül dőre konfliktus, amely egyetlen embernek sem volt érdeke, ha leszámítjuk a nagyhatalmak íróasztalai mögött trónoló törpékké zsugorodott hatalmasságokat; a háború nem hozott jót, gazdagsági összeomlást adott, lelki válságokat, emberi sorsokat roncsolt össze, családokat tépett apró fecnikre, talán adott az íróknak témát, mégsem tudták tökéletesen a javukra fordítani.

A szigorúan vett történelem, mintha hatalmas szörnnyé puffadt volna, megzabálta értékeinket, majd kiköpött helyette egy rothadó, évtizedek óta bűzlő köpetet. Ezzel kell valamit kezdenünk ma, legalábbis nekünk íróknak, mert a széles nagyközönség – ahogy már leírtam – nem olvas! Kívül esett az érdeklődési körön a könyvek világa, különösen ma, amikor a televízió mindent képes megadni az érdeklődőknek; a különböző pénzzel átitatott stúdiók megfilmesítenek mindenféle regényt, az már más kérdés, hogy autentikusságát felesleges firtatni. Jönnek a producerek, előteremtenek pénzt innen-onnan, majd jönnek a forgatókönyvírók, a rendezők, majd a színészek, és forgatnak hónapokon keresztül, aztán a végén megvágják az egészet, és már mozikba is kerül az alkotás, majd a televíziókba. Rövid, alig egy év, a lefutási idő…

Könyvek helyett dőre filmek botorkálnak az emberi értelem légüres terében…

Szükség volna színvonalas kortárs irodalomra, hasonló nagy formátumú alkotókra, mint Móricz Zsigmond, Ady Endre, Krúdy Gyula, helyettük névtelen alakok firkálnak, mert nem írnak, az biztos… (Ha a kortárs, vagy a modern irodalomra gondolok, nem a nyakatekert izmusok mentén operáló szövegirodalomra gondolok, hanem a tiszta, társadalomformáló, vonzó irodalomra, amelyet kortól és nemtől függetlenül olvasni lehet!) A filmművészet és az irodalom szent frigyét is létre lehetne hozni emberi jóérzéssel karöltve, ha elveti a társadalom a pénzizmus mentén feltörő egyéni vágyakat, amelyek aljasságon kívül nem szülnek semmit. Az érvényesülés lázában, valamint az anyagi szűkösségre hivatkozva művészi hatalmasságok véreznek el, immáron több évtizede!

Érdekes, hogy a politika mindenbe igyekszik beleszólni, még olyan dolgokba is, amelyekre néznie sem lenne szabad. Krúdy Gyula belekontárkodott a Tanácsköztársaság idején a politikába, ezért a megtorlás nevében éveken keresztül előfizetőket kellett toboroznia megjelenő műveihez, kuncsorognia kellett a kiadók, folyóiratok szerkesztőségeiben, hogy némi aprópénzhez jusson, hogy egyáltalán élni tudjon… Apró botlásokért a „hatalmasok” képesek ellökni az élettől az alkotót, pedig Krúdy irodalma ma is hatalmasságában fénylik, él, lélegzik, gondolatok ad.

Én író vagyok, nem mondhatom meg, miket kellene tenni, hogy az egész megváltozzon, hogy az irodalmi élet újra pezsgő alkotói műhellyé váljon, én csak a problémákat tudom felvázolni, s ha eljön egy személy, vagy egy egész társaság, hogy változtasson az áldatlan állapotokon, felhasználva az általam leírt bajokat, akkor lehet előrébb lépni. Egyet, kettőt, hármat… Persze, el kell ismerni, hogy ez egy folyamat lehetne, a megtisztulás folyamata, de valahol el kell kezdeni!

Ma különösen divat, hogy írók bértollnokokká válnak, elvetik művészetüket, és mások szájíze szerint alkotnak regényeket, novellákat, esszéket, cikkeket, tárcákat, s minden mást. Az ilyen emberek, akik anyagi javakért, népszerűségért, értéktelen kitüntetésekért elvetik a tisztaságot, nem művészek, bárhogy is tupírozza őket a média szédítő fertője. Ilyenkor vetődik fel a laikus többségben a kérdés, hogy akkor miből is élnének meg az írók? Természetesen a művekből, a publikációk után járó honoráriumokból, jogdíjakból, kitüntetések után járó pénzekből, továbbá egy társadalomnak kötelessége ellátni az érte dolgozó írókat, költőket, hiszen munkájuk a Nemzetért, az egész közösségért készül, hogy az élet megújhodjon, gazdagodjon, a kultúra virágozzon. A probléma ott van, amikor különböző „művészek” azért kiáltanak ki valamit, azért énekelnek valamiről, mert arra „megkérték” őket, s akkor a megrendelő abszolút erővel, a pénz erejével maszturbálja bele mondanivalóját az immár csak tollforgatóvá, levitézlett zsurnalisztává alacsonyodott művészemberbe…

Bonyolult kapcsolatrendszerek kusza szövevényén keresztül lehet ma igazán érvényesülni, gondolom, ez nem lehetett másként ezelőtt száz esztendővel sem, ha valaki akár egyetlen apró ponton képes volt csatlakozni a nagy irodalmi vérkeringéshez, kivívhatott magának némi helyet, engem csupán az bosszant, hogy mintha a XX. század elején sokkal több irodalmi nagyság jutott volna szóhoz, mint manapság. Számomra kifejezetten érdekes a dolog, és ha jobban, mélyrehatóan meggondoljuk, akkor láthatjuk, hogy a Nyugat folyóirat sem csinált mást, mint teljesen elnyirbálta a tradíciókhoz kötődő szent szálakat, s a modernitás jegyében olyan dőreségek szivároghattak be az országba, mint a liberális rothadás, a feminista pusztítás, és a baloldalról kiinduló, ott pöffeszkedő hazugság: a szociáldemokrácia… Elismerem, hogy ez már vérbő politika, de éppen itt van a jó öreg kutya elásva: már a XX. század elején felhasználta az átkos politika az irodalmat szócsövének, gondolatainak megjelenítéséhez, a társadalom formálásához. Amíg nem létezett a televízió, ahol mindenféle propagandát le lehet zakatoltatni, addig a folyóiratok, heti- és napilapok töltötték be a szócső szerepét, hogy az emberek megkapják a káros dózist a bomlasztásból!

Az irodalomban vaskos véleményeket kell átadni, nem pedig érdekeket dédelgetni…

Nincs lehetőség levedleni a művészetből fakadó szentséget, tisztaságot, véresen komoly bölcsességeket; ha az ember eladja tollát a pénznek, és a pénzt uraló hatalmasságoknak, hátat fordít a Mindenségnek, annak az erőnek, amely őt művésszé teszi, amelynek köszönheti valódi, hamisítatlan, egészséges gazdagságát, ez pedig a legmesszemenőbbekig dőre cselekedet. Ebből egyenesen következik, hogy nagy alkotók szinte minden esetben magányos alkotók voltak, akik nem csatlakoztak egyetlen közösséghez, társasághoz, de még igazán egy folyóirat gárdájához sem, mert így tudták tökéletesen megőrizni természetes egyediségüket, egyéniségüket.

Az egészen biztos – legalábbis számomra szembetűnő -, hogy manapság az ilyen egyedül alkotó művészek vannak leginkább ellehetetlenítve, korlátozva, semmibe véve; helyette úgy rendezték el az életet, hogy bizonyos érdekvédelmi körök mentén lehessen haladni, ha valaki előbbre szeretni jutni, akár csak egy-két lépéssel. Mintha a magányos alkotó fertőző beteg lenne, holott csupán tiszta, vagyis teljes!

Ahogy a századfordulón felfedezhető, hogy milyen gazdag művészeti élet folyt Magyarországon, úgy ez a mai nap már abszolút nem mondható el, alig egy évszázad alatt gyökeresen megváltozott minden. Az 1900-as évek elején felemelkedett néhány, jó egy tucat rendkívül kiváló alkotó, közben eljött a Nemzet életében – az I. világháború gyalázatával – egy fájdalmas törés, elhunyt a költőkirály, majd a konszolidációnak nevezett förtelmen felbuzdulva az ország belesodródott a II. világháborúba; az azt követő szocialista berendezkedés idővel felemelte a söpredéket a legfelsőbb szintre, és így mindenféle hulladék alakok kerülhettek az irodalmi és művészeti élet krémjébe, ahol kirobbanthatatlan elemekké váltak…

(Hiába próbálom egyszerűen, közérthetően elmagyarázni a folyamatot, az Olvasó csak alapos vizsgálódás után érheti meg igazán ezen szöveget, s csak a történelem tanulmányozásával képes magáévá tenni a szöveg megkérdőjelezhetetlen értékét!)

Ha jobban meggondoljuk, és ebből fakadóan eljutunk a természetes végkövetkeztetésig, világosan látnunk kell, hogy a történelmi és társadalmi változások óriási hatással voltak a tényleges irodalom állására – ez nem csak a feldolgozott témákban mutatkozott meg, hanem a különböző kisebb korok népszerű íróiban is, vagyis, hogy ki került piedesztálra -, valamint maga a politika is egyfajta szájízt képviselt a művészeti életben, nem ritkán önkényesen, határozott kardcsapásokkal vágott utat egy-egy olyan alkotónak, amelyik hajlandó volt tollát szolgálatba állítani, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy társadalmi, történelmi, politikai változásokat népszerűsítsen. Ha ezt az elgondolást magunkévá tesszük, máris kinyílik egy újabb kapu, és tisztán láthatjuk, hogy az irodalom társadalomformáló ereje, valamint a társadalom irodalomformáló ereje kölcsönhatásban van, amelyet semmiféle módon nem szabadna bolygatni, különösen a hatalmat zárnám ki, hogy még véletlenül se szólhasson bele a művészeti fejlődésbe.

Láthatóvá válik a XX. század folyamán – ha lebontjuk azt egyes évtizedekre -, hogy minden egyes kicsi korban valakik a háttérből belenyúltak az irodalom fejlődésébe, amelyet egyszerűen nem tudok fejlődésnek nevezni, lévén, hogy nem az! Különböző irányzatokat dolgoztak ki az 1900-as évek első évtizedében, majd a tízes, húszas, harmincas években, és így tovább, eljutva egészen a 2000-es évek legelejéig. Azért használom a kidolgoztak szót, mert ezek soha nem természetes módon fejlődtek ki, nem maguktól buktak ki az alkotókból, mindig volt valahol a világirodalomban egy vagy két költő, író, aki, vagy akik valamiféle irányzatot hoztak létre, majd a sajtó termékein keresztül ráerőszakolták az emberiségre. Fejlődés helyett dekadenciának nevezném az irodalom alakulását a XX. század elejétől napjainkig; ez a folyamat egyfajta erőteljes, őrült tempóban loholó rothadás.

(Itt megjegyezném, hogy ez a fajta hanyatlás sokkal erőteljesebben nyilvánul meg a festészetben és a zenében…)

A valódi gyöngyszemeket a nagy könyvesházakban elvétve találhatjuk meg, csak akkor, ha egy-egy régi klasszikust varázsolnak új borítók mögé, egyébként manapság érdemes inkább antikváriumok dohos könyvei között válogatni. A jelenkor íróit – vegyük ide immár az egész világirodalmat – olvashatatlan embereknek tartom, mert a szöveget messzemenően a történet fölé helyezik, nem számít, hogy honnan merre tartunk, csak a szöveg számít, amelyet legjobb esetben sem nevezhetünk nívósnak. Természetesen, tiszteletet érdemelnek a kivételek, ám azok a fehér holló kategóriába esnek…

Szemléletesen úgy tudnám megfelelően érzékeltetni, hogy Ady Endrétől eljutottunk Parti Nagy Lajosig, Móricz Zsigmondtól Esterházy Péterig… Ha élnek még Magyarországon olyan emberek, akik rajonganak a magyar irodalomért (ahogy én is!), azok máris láthatják, az előbbi mondatból, mekkora züllés gördült végig Hazánk irodalmán, mert a halhatatlanok helyére hitvány szövegfirkászokat ültettünk. Azért merem leírni, hogy mi magunk ültettük őket, mert az általunk megválasztott kormányok tüntették ki a jelenkorban alkotó írókat, költőket Kossuth-díjakkal, és mindenféle plecsnikkel.

Nincs ma olyan ember, vagy társaság, amely aktívan, gondosan átrostálva a műveket, komoly irodalomszervező szerepben működhetne. Rengeteg folyóirat hömpölyögteti nevenincs alkotók firkálmányait, amelyek különböző devianciákról szólnak; az életet próbálják megragadni, közben fogalmuk sincs az élet valódi súlyáról, az események mibenlétéről; írnak fiatal írók, még társaságuk is van, de vajon érdemes azért mindezeket fenntartani, hogy a semmiről írjanak? Folyamatosan olyan érzésem van – és minél inkább lejjebb ások, annál inkább -, hogy valakik bizonyos érdekek miatt nem akarják, hogy a magyar irodalom fenségesen tündököljön, igaz értékeket adva az embereknek. Más magyarázatot jelenleg nem tudok elképzelni, ezért borzaszt el a jelen állapot, a magyar irodalom hányatott sorsa, amely tulajdonképpen száz esztendeje végigkíséri Magyarország történelmét, mint egy súlyos, tébolyult sötétség, amely megfojt, megbénít – szándékosan – minden alulról szerveződő próbálkozást. Azok a fórumok, szövetségek, kiadók, amelyek arra lennének hivatottak, hogy nemzeti irodalmat, valamint építő jellegű műveket bocsássanak a társadalom egésze elé, némán hallgatnak, amint ténylegesen előremutató szövegekkel találkoznak, mintha a minőségi irodalmat cenzúrázni kellene ebben az országban; cenzúrázzák is.

Érdemes utánajárni mindennek, amit az ember hall, lát, tapasztal, érzékel valami módon, mert a mai világ minden fronton a becsapás művészetével él: az egyik oldalon elővarázsol valamit a cilinderből, adományoz valami jónak látszót, majd a másik oldalon kilopja a pénztárcát, a lehetőséget, az adomány tiszta értékét a nadrágzsebből.

Miért nincs ma nemzeti irodalom?

Ez a kérdés unos-untalan kicsuklik belőlem, mintha csak félrenyeltem volna néhány gondolatmorzsát; akik ma írnak, csupán magyarországi írók, ez pedig igen távol áll a magyar íróktól. Versek is születnek a jelen kor viharvert hétköznapjaiban, ez igaz, de azok a versek semmiféle módon nem kapcsolódnak a múlt nagy költőihez, márpedig belőlük táplálkozva, felfelé kellene fejlődnie az irodalmi alkotásoknak, mert ha Adyt vagy Móriczot vesszük szellemi alapnak, akkor a mára felépült ház nem más, mint egy kiváló alapra épített rogyadozó, leomlásra ítélt épület. Ha az ember felfelé fejlődik - márpedig fejlődés esetén arról kell beszélnünk, hogy valahonnan eljutunk valahová, és mindig az előzőnél jobb és jobb dolgokat hozunk létre -, akkor egy tisztes szemlélő értetlenül áll a mai állapotok előtt, mert a jelen helyzet oly bárgyú képet fest, mintha hirtelen a villamosság korából visszatértünk volna a kőkorszakba. A velős, fájdalmasan valóságos művek helyett hitvány regényirodalmat produkálnak, varázslókat és vámpírokat és házasságtörő szeretőket alkotnak a szerzők, természetesen hatva ezzel az olvasótáborra, miközben úgy próbálják beállítani, hogy mindezt a való életből vették, ők már készen kapták a történetet, éppen csak leírták; az egész gondolat arra enged következtetni, hogy ismét fel kellene újítani a tyúk és a tojás történetét: vajon melyik volt előbb? Nem tudom, mikor volt a hazai irodalom utoljára ilyen botrányosan szétzilált helyzetben…

Nem kívánom megkerülni az emberiséget, mert ők adják a nagy művészeket, akik aztán hozott anyagból munkálkodva rávilágítanak a kor visszásságaira, dőreségeire, ez persze csak akkor van így, ha a művészek igazi tehetségek, ezáltal becsületesek, és gondot fordítanak arra, hogy előrébb tereljék az elbutított társadalmat, ha ez nincs így, akkor egyszerű módon meg kell kérdőjelezni az alkotó művésziességét, tehát kijelenthető, hogy az illető egyáltalán nem művészember; a kiadók azért nem foglalkoznak komoly értékekkel bíró regények, novellás- és verseskötetek kiadásával, mert azokra nincs igény, az emberek szívesebben foglalkoznak ponyvákkal, tudományos-fantasztikus irodalommal, különféle manókkal, démonokkal, varázslókkal, mert nem képesek felfogni a velős mondandókat, nem képesek átlátni egy-egy komoly mű eszme- és gondolatvilágát, ezért fordulnak a könnyed témák felé, amelyek értékeket nem képviselnek, és mivel az emberek inkább a hitvány művek felé nyúlnak, és a kiadók csak és kizárólag a profitért dolgoznak, elvetve a művészet dicső alkotói, formálói erejét, ezért nem jelentetik meg azokat a műveket, amelyek valódi értékekkel bírnak, mert az emberek nem vásárolnák meg a köteteket. Ha még megjelentetik a művet, akkor nevetségesen alacsony példányszámban, mert a piacon nincs rá kereslet, örülni kell, ha néhányszáz darabot el lehet adni belőle…

Nem hiszem, hogy a teljes egészében végiggördülő hanyatlás pusztán száz esztendő terméke volna, biztosra veszem, hogy az egész folyamat jóval előbb elkezdődött. A XX. század az egészet csak felerősítette, a rothadást felgyorsította, érezhetővé tette, méghozzá oly módon, hogy az emberek ebből szinte semmit nem vettek észre. A filmgyártás, ahelyett, hogy felemelte volna az irodalmat, ahogyan kellett volna tennie, s karöltve, boldog frigyre lépve halhatatlan műveket hoztak volna létre, természetes módon elkorcsosították az irodalmat, többek között azzal, hogy nyakatekert, lehetetlen módozatokkal ültették át az írott művek fenséges világát a filmvászonra. Nem állítom, hogy minden egyes film rossz, vagy szándékos torzításokkal operáló alkotás lenne, mert tény, hogy készültek kiemelkedő alkotások, de többségében ártott az irodalomnak a film „művészet”.

Móricz Úri muri című könnyed, mégis igen komoly regényét 1949-ben dolgozták fel, az az alkotás kommersz mivoltában nem lett kiemelkedő film, de itt-ott felfedezhető benne a régi korok igényessége, az, hogy a rendező a színészekkel karöltve igyekezett valamit létrehozni, ám a pár évvel ezelőtt készült Móricz regények adaptációi már a botrányosan gyenge minőséget sem igen viselik el; gondolok itt az Égi madár és a Pillangó című produktumokra.

A szövegnek nem tiszte filmkritikai hangot megütni, sem azt nem hivatott boncolgatni, hogy milyen furcsa kötelék lehet az irodalom és a filmművészet között, pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy a vizuális „művészet” milyen módon satnyította el az írott művek érdemi létezését. Komoly tanulmányokat igényelne a két művészeti ág összevetése, továbbá kötetekre rúghatna a megírt gondolatok sokasága, ez a szöveg terjedelmét tekintve nem alkalmas arra, hogy kielégítő, abszolút velős gondolatokat bemutasson.

Egyébként is az irodalom, ezen belül a magyar irodalom az, amely hozzám közel áll, úgy is mondhatnám, az én sziámi ikerpárom, hozzám van nőve, és fáj, ha ütik, gyalázzák, bagatellizálják; magyar íróként csak és kizárólag a Magyar Nemzet irodalmát tudom megváltoztatni, megújítani, felvirágoztatni, hacsak fel nem lépek én is Joseph Conradnak, aki lengyelként megújította az angol irodalmat. Magyar író vagyok, és nem magyarországi, számomra a magyar életérzés azt jelenti, hogy teljes egészében felvállalom magyarságom, a magyar hitvilág és hagyomány egészét, a magyar történelmet minden buktatójával, gáncsoskodó alakjával együtt; magyarságom azt jelenti, hogy ennek a dőre népnek gyomorforgató aljasságait kívánom tisztességesen megváltani, átformálni szent cselekvéssé, hogy az örökkön-örökké csak bólogató, fejet hajtó mitugrászok helyett végre büszke Nemzet lehessünk, egységben.

Ha pontosan utánaszámolok, immár tizenhat éve foglalkozom írással. Eddigi életem nagyobb részét szövegek olvasásával és megírásával töltöttem, a magyar és a világirodalom tanulmányozásával, valamint a különböző korok és tájak, országok költészetének olvasásával. Engem minden érdekelt, és érdekel ma is, ezért szívesen olvasok komoly gondolkodóktól esszéket, különféle irodalomtörténeti tanulmányokat, mert engem az is mindig foglalkoztatott, vajon egyik-másik író miként vélekedett a kortársairól, vagy az előtte lévő időkben alkotó művészekről. Nekem mindig nagyon tetszett, hogy egyes írók hajlandónak mutatkoztak arra, hogy komoly kérdésekkel foglalkozzanak: leírják egy adott ország helyzetét, mindenféle értelemben, vagy akár egy egész régió jövőjéről elmélkedjenek hosszú oldalakon keresztül.

Amilyen gyalázatos a magyar irodalom jelen helyzete, olyannyira nagyon szüksége volna ennek a hányatott sorsú intézménynek aktívan dolgozó művészekre, akik valóban hajlandóak lemerülni a szegény emberek szintjére, akik képesek hátrahagyni az interjúk bársonyszékeit, a stúdiókat, a szalonok hivalkodó rothadását, és képesek arra, hogy leüljenek szalonnázni egy nagykőrösi parasztemberrel, vagy belépjenek egy külvárosi koszos kocsmába, hogy megigyanak néhány kisfröccsöt a törzsvendég segédmunkásokkal. Az emberközpontúságot emberek nélkül el sem lehet képzelni. Aki csak egy bizonyos szint felett képes érvényesülni, működni, élni, az hiába ír az élet gyalázatos fertőjéről, sorai hiteltelenül kavarognak a hideg szélben, napfény és áldás nélkül.

Móricz Zsigmond gyalog járta az országot, hogy élményeket szerezzen, hogy beszélgessen a parasztokkal, hogy lássa a vidéki élet nehézkes alakulását, majd az élményeit beleszőtte szépen a műveibe, s ezzel halhatatlan regények, novellák sokaságát adta közre, a világ gazdagítására. Rendkívül egyszerű ez a fajta életvitel, talán éppen ezért esik nehezére sok-sok gazdagságba szakadt szerencsétlennek, akinek minden idejét a pénz óvása, fukar kezeinek ápolására pazarolja.

Abban hiszek, hogy meg lehet újítani a magyar irodalmat, fel lehet virágoztatni, de ahhoz drasztikus, mindent felforgató változásokra van szükség, különben megmarad ez a rothadással terhes állapot. A bűz érezhető, teljesen szétroncsolja az orrot, nem értem, hogy mások miért nem érzik.

Hiszek a szabadságban, annak megtartó, felemelő erejében; hiszek abban is, hogy minden embernek joga van hozzá, mégis, akik ma a demokráciáról, s a demokratikusan felálló irodalomról papolnak, soha nem is ismerték a szabadságot, képtelenek megérteni valós tartalmát. Márpedig más választás nincs, csak az, ha teret engedünk mindenkinek, aki értékekkel bíró, időtlen műveket képes kiadni a kezei közül!

Talán nem elvetendő az a gondolat, hogy aki írónak vagy költőnek születik, már az anyaméhben átok szállt rá, mivel az irodalmi életben nehéz érvényesülni, ugyanakkor a halhatatlan műveket őrző asztalfiókok degradálják, egészen megnyomorítják a papírlapokon nyugvó Isteni kinyilatkoztatást, innen kiindulva az alkotó érezheti elátkozottnak magát, mert nem képes érvényesíteni a szent forrásból táplálkozó tudását. Szabó Dezső egykoron megírta Az elsodort falu című kiváló regényében, hogy nincs szomorúbb látvány egy magyar tehetségnél, akinek tudását álszent ügyeskedők, sötétből munkáló kérlelhetetlen mitugrászok zsigerelik ki, s azok fölözik le a művek nyomán keletkezett földi javakat, a művész pedig nehézkes körülmények között, éppen csak tengődve tölti életét.

Ha valaki remekül ír, akkor nem ritkán elhallgatják létezését, ha mégis előtérbe vetítik művészetét, mások élik fel a mű által megtermelt javakat, de még akkor is félremagyarázzák a velős regényeket, színműveket, költeményeket, ennél pedig nem lehet elképzelni nagyobb ostobaságot. A szándékosság oly híven felfedi az érdekek ösvényeit, hogy csak a vak nem látja át a hálózat ezernyi buktatóját, aljas csapdáját!

Nincs pénz az irodalomra, ez a hivatalos gondolat; én azonban azt mondanám, hogy addig nem is lesz, amíg meg nem jelenik az akarat, mert a korrupcióra milliárdokat is elő tudnak bányászni, írott művészetre ennek a töredékét sem; ha megjelenik igényként a művészi magyar nemzeti irodalom, akkor lesz rá pénz, ha nem, akkor ily áldatlan állapotok kötik gúzsba a nagy művészeket. Amíg a társadalom elbutított műsorok ezreit kapja, és a sport álmegoldásaival operálnak a világban, addig lassan elvérzik az irodalom, és a nagy írók, költők az asztalfiókba rejtik csodálatos műveiket. Márpedig szükség van szellemi táplálékra, hogy az ember fogékony legyen a szépre és a jóra, meglássa a dolgok mögött lappangó képmutatást, a hazugságot, a gyalázatot; szükség van magyar nemzeti irodalomra, hogy a magyar ember magyar lehessen saját hazájában, amelyet az ősök szereztek meg vérük hullásával, s tartottak meg testük gyötrésével, a munka erejével; szükség van arra, hogy ezt a kibelezett Nemzetet végre új vérrel töltse meg az írók, költők, irodalmárok bölcs együttese…

Ezen szöveg csak kísérlet, hogy egy sebtében felvázolt képet mutassak az Olvasónak. Egy olyan képet, amely képes rávilágítani néhány vaskos hiányosságra, ám terjedelmét tekintve nem alkalmas, hogy mélyen szántó erősséggel megoldásokat nyújtson a pusztító betegség orvoslására; azért írtam, hogy felkiáltsak a magyar irodalom hányatott sorsa miatt, és hogy bebizonyítsam felszínesen ívelt mondataimmal, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik…

http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3679-a-magyar-irodalom-hanyatott-sorsa