Még bénán csüng a kar,
de a friss vérkeringés életet lehel belé.
Megforgatja dermedt ujjú keze recsegő csuklóját,
ökölbe gémberíti, lendíti, akar!

Nincs mi útját állja!
Nehéz vasért nyúl, könnyedén csapja vállra. Ólom
lábai vinni kezdik, a mára lélekkel vértezett,
még lomha, de nekifeszülő testálja.

Hallgasd, hogy éneklő
hegyek között a sereg lódul. Harsány mezőkön
üdvözlő vadak szökellnek körött, szerelmetes dalban
mátkamadarak visznek hírt, míg érted jő.

Tábori postád az,
mi édesanyád vigasza, hogy vagy még büszkeség
apácskádnak és kedvesedben hűségtartó, szép
pilácsszavad; „a türelem nehéz, száraz!”

Gyermeked lesz őrződ!
Homlokán anyja csókjával, áldott becsületed.
Csak gyere haza egyszer, a várakozás hosszú strázsa!
Értünk nem kell gyáván, futva mentsed bőröd!

Szolgáld meg nemzeted!
Bátran, mint illik győzelemre szánt honvédeknek!
Szégyent ne vallj! Mindig csak igazat! Gyalázat ne töltse
el szívedet, csak példás igyekezeted!