A
magyar néptánc, e páratlan örökségünk nemcsak gyönyörködtetni, hanem
tanítani is tud minket. Miért is csodálkoznánk ezen, hiszen nem
sejtjük-e, hogy csak az szép, ami igaz? Jelen cikkünkben a harmonikus
párkapcsolati szerepekre, a jó házasságra fog minket oktatni.
Egyes
bölcsek azt mondják, a teremtett világ felfogható úgy is, mint ami a
két nem között feszül ki. De nem olyan értelemben, mintha százalék
szerint, képlettel, matematikailag lehetne besorolni az eseményeket, a
létezőket e két pólus közé húzott számegyenesre. Inkább két párhuzamos
síkjaként, eltérő megközelítéseként az eseményeknek. Úgy, mintha az
egész világ egy szőttes lenne, és a két nem ennek vetülékfonala és
láncfonala volna. Egyik nélkül sem valósulhatna meg a világ nagy
szőttese.
Ilyen
értelemben, ebből kiindulva felfedezhetjük, hogy a magyar néptánc
egyféle rejtett nyelven az életről beszél. És teszi ezt a nemi szerepek
kiemelésével, saját helyén való megjelenítésével.
A
néptáncban – azon belül is a páros táncban – van egyfajta, a
kettősséget, így a nemiséget érintő organikus rend. Mindig a férfi az
irányító, a tánc formájának kitalálója, míg a lány az, aki minél
figyelmesebben leköveti, és szépséggel telíti meg ezt a formát. Egy
egyszerű, és kézenfekvő párhuzam jut eszünkbe: a férfiak teremtik meg a
házat, mint keretet, a nők pedig feldíszítik, otthonná varázsolják azt.
Eszerint tehát a két nem közül a férfi az aktív, a nő pedig a reaktív
szerepet játssza. Magyarán mindegyikőjük aktivitása, koncentrálása,
részvétele megnyilatkozik és szükséges, csupán más-más módon.
Legegyszerűbb példát véve ez éppen olyan, mint egy randevúra hívás. Ahol
a fiú hívja el a lányt, akinek aktivitása pedig a válasz formájában
nyilatkozik meg.
Most
azonban egy konkrét gesztust kívánunk bemutatni, és titkait – ahogy
lehet – felfedni, hogy hasznunkra váljék tisztelt őseink tudása saját
nemi szerepünk szépségének felfedezésében. Több tájegység páros
táncában is előfordul, hogy a fiú ahhoz, hogy magasabbra tudjon ugrani
csapásolás közben, a lányra támaszkodik. Ez az elem is, bár nem
konkrétan, de megfigyelhető az életben. A nő az, akinek karjaiban, mint
szerető, gondoskodó alapon, a férj megpihenhet a kimerítő harcok vagy a
mindennapi munka után. A nő az, aki főz neki, mos neki, gondoskodik
róla, hogy a férfi így mindkettejük érdekében és mindkettejük
dicsőségére minél „magasabbra tudjon ugrani”. Ha nem lenne ott a lány,
aki támasztja a csapásoló fiút, sokkal kisebb teljesítményre lenne
képes, és ha nem lennének nők, akik gondoskodnak férjükről, bizony jóval
nehezebb volna az életben előrejutni a férfiaknak is. Gondolhatnák
egyes asszonyok, hogy de hát ez milyen igazságtalanság! Hogy csak övé a
dicsőség! Csak ő építhet karriert! Csak ő csapásolhat! De ahogy egyszer
egy fiú azt igen őszintén kifejezte: „Nem is lenne értelme kiállni
csapásolni, ha nem lennének ott a lányok!”, ebből látszik, hogy a
látszat ellenére egyáltalán nem független ez a lányoktól. Egyrészt a
lányok motiváló szerepe miatt sem, másrészt pedig azért sem, mert amikor
két ember egy párként táncolni kezd, akkor ők tulajdonképpen egy
testként működnek, nem különválaszthatók maradéktalanul egymástól. Egy
kölcsönös testsúlyviszonylatban vannak, és egy kerek rendszerként
mozognak együtt. A táncuk a kettejük tánca lesz együttvéve, a közös
táncuk. Így amikor a fiú kiáll csapásolni, ő sem csak magáért áll ki.
Hanem akkor képviseli azt a lányt is, akivel táncol és akire
támaszkodik. És az, ha ő ott jól teljesít, mindkettejük örömére és
dicsőségére válik. Van, hogy szinte ráncigálja vállánál fogva a lányt az
ügyesen csapásoló fiú. Hát ki mondaná, hogy nem járul hozzá, hogy nem
hős a leányka, aki ezt kiállja?
Tulajdonképpen
az a gondolat, hogy én miért nem állhatok ki úgy, mint egy fiú, egy
önzőségből fakad, mégpedig hogy az ember már csak a saját személyében
képes gondolkodni. Már annyira atomizált egyedként képzeli el magát,
hogy nemhogy mint egy király, egy egész birodalmat, vagy mint egy
nemzetségfő, egy egész nemzetet képvisel, de már kettő személyben, egy
emberpárban sem tud gondolkodni. Csak én, én és én. De a mélyére
tekintve a dolgoknak, ez egy téves azonosulásból következik. Hogy az
adott ember önmagát teljesen saját személyével tekinti egyenlőnek.
Pedig ez korántsem igaz. Az ember nem csak egy ember, nem csak egy
létező a sok között, hanem mivel saját képmására teremtette őt az
Isten, mindent képes megismerni, mondhatjuk: minden és mindenki képes
„lenni”. Így tud lenni egy személy is, egy házaspár is, egy nemzet is,
de az egész világ is. Nem szabad az embernek ilyen pókhálókat fonnia
maga köré az önzés fonalából. A végtelen gyermekei vagyunk, és jogos
örökösei. Hát miért börtönözzük be magunkat?
De
van egy másik jellemzője is annak a gesztusnak, amikor a fiú a páros
táncból kissé kilépve egyedül csapásolni kezd, a lány pedig mellette
áll, nagy figyelemmel várakozik, hogy a fiú egy apró árulkodó
mozdulatára rögtön reagálva újra hozzálépjen, hogy forgásba
lendülhessenek. Táncházakban nagyon szeretem nézni ilyenkor a
várakozóállásban lévő lányokat, és én magam is nagyon szeretem ezt a
várakozást megélni. Mert nagyon figyelmesnek kell lenni, és olyan finom
jeleket kell meglátni, ami igazán kihívás az ember számára. A lány
ilyenkor nagy figyelemmel ügyeli, milyen derekasan csap a fiú, mintha
csak ő tenné, és koncentrál, mikor kell visszatérnie. Olyan ez, mint
amikor a nők főznek otthon a család férfitagjainak, és nagy örömmel,
készenlétben várják, vajon mikor jönnek haza a komoly, hőn szeretett
urak.
A
fentiekből látható, hogy milyen kiterjedt elemzésekre adhat okot, mily
sok rejtett üzeneteket hordoz magában akár egyetlen mozdulat is
évszázados táncörökségünk szövedékében. E miatt azt javaslom
mindenkinek, aki táncol, elemezze értelmével is, ha van hozzá kedve,
megismervén a világ rendjét általa, aki pedig nem táncol, hát táncoljon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése