Nem tudtuk a rendszerváltás hónapjaiban, hogy a köztársaság legfontosabb korlátai már akkor készen álltak. A több száz éves polgári fejlődés és függetlenség hiányában torzult versenyképtelen kultúránk, a közvagyonnak már akkorra javában folyó konvertálása a pártkárderek kezén, az antiszemita hagyomány összeállása az antikommunizmussal, az etatizmus és a radikalizmusok mátrixa, amelybe belefoglalódik majd a pártszerkezet.
Az eufória mögött magánnyereségekkel kalkuláló gondolatok formálták a rendszert, a legtöbb résztvevő hamar, már ’93 körül rájött, hogy az átlépés az illúziók teremtette szabad, gazdag világba lassú és verejtékes lesz, ha egyáltalán lesz − ezért a közjótól és a komolyan vehető politikai értékektől a magánjavaik gyarapítása felé fordultak. A politikai osztályt egyre inkább a legrosszabb magyar politikai hagyomány — az önzés diktálta széthúzás − kerítette a hatalmába, miközben egyre cizelláltabb technikával ámították és vezettél orruknál fogva választóikat, akik ezt fokozatosan észrevették, de egyúttal − arra való szociális kompetenciák nélkül, hogy ezen változtassanak − bele is fásultak.
A politika egyetlen hatalmas üzleti vállalkozássá vált, és az a trend máig csak erősödik. Elvileg — ha visszafordulás nem, de még csak konszolidáció sem jön ebben a trendben − minden a fokozódó igazságtalanság, az egyre többeket elérő elszegényedés, a legrosszabb esetben a hatalomért vívott mind kíméletlenebb, a legválogatottabb eszközöktől sem visszariadó bandaharc, és az ország versenytársaitól történő végletes leszakadása felé mutat.
Gyermekkorunk illúzióit a jámbor, szabadságszerető magyar népről, a legkisebb királyfiról, a jóság és az igazság győzelméről elsodorta − a magyar valóság.
A rendszerváltás tapasztalata számomra? Immár elmondhatom, jól ismerem önmagunkat. Olyan bizonyossággal, amely nem meríthető könyvekből. Olyan illúziótlansággal, amelyet nem adhat semmilyen ellenséges propaganda. És pont ez kell ahhoz, hogy hathathatósan lehessen végre tenni önmagunk érdekében.
(Béndek Péter)