(Az Aradi 13 balladája)
Bősz sortüzet ordító, bosszú hajnala
Ontotta vérét, hazánk négy, rettentő fiának,
Kiket győzni szült, feledve sorsuk, valaha!
Istennél a kegyelem! – fals hangzott fel!
Az ördöggel kacsintó, cinkos vérbíró
Ajkáról az aljas parancsszó: - halnod kell!
Némaság lett úrrá! S a dicsőség rézágyúi?!
Hallgatag meredtek, most arany napjainkat
Fosztó mennyre mért csapást, e gyilkos úrfi!
De mindez hiába, e kegyetlen acsarkodás,
Mert hőseink nagysága erényükben rejlett,
Min nem diadalmas a portestet aggó Más!
Nyelvükben egynémely tán idegen volt,
De szívükben mind magyar! A szabadságot
Félték ők, mert biz az csak magyart olt!
E mély, viseletes órákban is hagyta, őket,
Tiszta lánglelkük nyugodni, ám túllépve
Árnyékán, éltükben kísértve a gaztevőket!
Búcsúzóul levelek hullottak: - Szeretlek…
Istenem, hazám, jó testvér, drága arám,
Gyermekem, az Úrhoz tér atyátok…értetek!
Vérrel írott, könnyben ázott, megsárgult,
Papirosra körmölt „bűn”, késő őszi levelek,
Emléke síró fuvola, hattyúdalán elárvult!
Homlokukon csókkal üdvözültek, bajtársak,
Kezet rázva, szemeket olvasó kimérten, áldást
Kértek nem kegyelmet, könnyű utat kívántak!
Virradt a pribék, a négy bátor lerogyott,
Imára fogta gyónó papjait, mikor a többit
Rabláncán bicegve, árkába, az őr behozott!
Kilencre bitót kért, kilenc tolvaj gyámfát,
S a víg porkoláb nyakukba júdás kötelét
Koncolta, halhatatlan tettük, rabló igáját!
Kiszenvedtette jussuk kínjában mindet,
Alássan hajbókolt, de lám, az idő oldotta,
S eltörpült most, nem hiába, vélük, jót, így tett!
Így üzen e távolságból, a jövendő mának:
Szívetek a helyén, az Úrban mindig nemes,
Cselekedetben, - ha úgy kell, - életek a hazának!