Sz. Kovács Péter: Autentikus panoráma

Jó ideje azon gondolkozom, milyen módon lehetne előrelépni az életben, megtenni egy, vagy akár kettő-három lépést, hogy valami módon minőségbeli fejlődést érhessek el; nem az zavar, hogy nincs pénzem, mert az nem érdekel, a pénz értéktelen valami, az sem zavar, hogy nem ismernek meg az utcán, ez inkább áldás nekem, mint átok; az bosszant, hogy a gondolataimat csak egy nagyon szűk rétegnek tudom átadni, azok sem olvassák el minden soromat…

Minőségben emelkedni olyan dolog, mintha az élet láthatatlan hierarchiájában feljebb lépnél lépcsőfokokat. Útmutatás mindenhol felfedezhető, de én nem nagyon veszem észre őket, csak olykor-olykor egy-egy integető, bólogató angyalt, egyébként sokkal inkább hangok üzennek nekem, mintha a fejemben dúdolna valaki, akit első pillanatban nem ismerek meg. Álmodom gyakran… Álmokban sokszor a legképtelenebb filmkockák peregnek, őrjítő, dühös, kusza képek, amelyeknek megfejtését meg sem próbálom, erőmet az ébrenlétbe fektetem, a valós ébrenlétbe, mégis úgy érzem, álmodom, álomvilágban tobzódom, azt mondanak, amit akarnak, én pedig elhiszek mindent. Megváltást várok, noha tudom, azt igazán várhatom. Várakozni reggel, hogy felébredjek, napközben, hogy éber legyek, este, hogy jöjjön az ihlet, éjszaka, hogy valami bőséges jót adjak ki a kezem alól, aztán pedig arra várok, hogy jöjjön a drága álom; aludni szeretek, pedig nem alszom sokat. Várni a levelet, az üzenetet, lehetőséget, egy hírt, hogy a színművet vihetem a színházba, hogy a novellámat megjelentették ebben és ebben a folyóiratban, hogy a kiadó megjelenteti egy novelláskötetemet, vagy akár egy regényemet… Várni és várni és várni; őrület…

Panaszkodni nem szeretek, valamikor nagyon szerettem, és okoltam mindenkit: politikusokat, nagytőkéseket, magát a történelmet, a zsidóságot, az ostobákat… Most sokkal jobban, ha úgy tetszik, tisztábban látok a kérdésben: a fentebb említett elemek közül mindegyiknek részben valós szerepe van a világ felfordulásában, de legelsősorban, legbiztosabban, legvalóságosabban magának az embernek a hiányossága, dőresége, oktondi viselkedése, mert a világ egy kifordult bendőhöz hasonlít, ahol megmaradni csak nagy nehézségek árán lehet, mert a bűz és a rothadás elviselhetetlen. A zsidók farkasok, ez kétségtelen, és az ostobák bedőlnek nekik, ez megint tény, én viszont azért vagyok hibás, mert nem akarok semmit tenni mindezek ellen, hogy megvilágítsak sötét pontokat, mert az ostobáknak értelemre lenne szükségük, világos gondolatokra. Írni és írni és írni és írni kell, ezt tudom, meg is teszem, naponta több órát töltök írással; most éppen a harmadik krimimet akarom befejezni, de halogatom a munkát, nincs tökéletesen előttem a kép, nem látom át mélységében a művet, meg aztán halogatom, óvatos duhajként haladok előre, hogy a végére érjek. Talán egy fél fejezet van még hátra, mégis olyan lassan készül, mintha hármat kellene megírnom, vagy egy fél regényt. Az elmúlt egy hétben két komoly esszét is megírtam, másik kettőt kijavítottam, akár meg is jelenhetnének… Többrétegű, többszólamú gondolatvilágom szerteágazó, felölel számos témát: a kortárs magyar irodalomtól kezdve a százötven évvel ezelőtt lezárult amerikai polgárháborún át egészen a katolicizmusig, a misztikáig. Egy bizonyos szintig, csak óvatosan, csipegetve, ízlelve a politika is érdekel, de amint megérzem romlottságát, kiköpöm. Író vagyok, ez azonban elég szegényes megfogalmazás, sokkal inkább irodalmárnak vallom magam, kicsit filozófusnak is, pedig távol áll tőlem a hagyományos értelemben vett filozófia. Szeretek több mindenről írni, tollam alá fogni a legkülönfélébb témákat, eseményeket, így nem okoz nekem gondot délelőtt novellát írni egy fekete macskáról, délután meg nyugodtan, teljes emberként tudok cikket írni a bevándorlók szakadt hordájáról. Majdnem minden érdekel…

Elsősorban az élet minősége érdekel, az a fajta minőség, amely megkérdőjelezhetetlen, szétdúlhatatlan, elhazudhatatlan; olyan világ után ácsingózok, amelynek egészséges felépítését csodálhatnák mindenütt; érdekel az, amit jobb híján valóságnak nevezhetünk, és a valóságot most nem kapjuk kézhez, nem élvezhetjük, mert a kiiktatott érzékszervek álomkórban szenvedve tapogatóznak az életben, mint a nagyon rosszul látó szerencsétlenek, csak botladoznak. Valóságot szeretnék látni, igazi, tényekkel operáló valóságot!

Irodalmi munkásságom lényege az emberi kapcsolatok boncolgatása, a történelem kárpitjának felfejtése, amelyet hanyag kárpitosok húztak egy rogyadozó, korhadt tákolmányra. Nincs semmi, amivel neki lehetne lódulni az életnek, itt állok, maholnap huszonhat esztendős leszek, és nincs annyi pénzem, amiből egy apró kis lakást tudnék venni magamnak, hogy nekiiramodjak a nagyvilágnak. Talán én vagyok a felelős, talán a társadalom, talán az elsikkasztott lehetőségek; lehet, hogy Magyarország megnyomorítása az én krízisemet is magával vonta.

Szomorú helyzetben vagyunk ma, ez nyugodtan, ép ésszel kijelenthető; egyszerre kell élnünk ebben a világban, el kell fogadnunk a jelen lehetőségeit, vívmányait, s közben erőnek erejével lázadni is kell ellene, de nem érdemes lerombolni az eddig felépített társadalmat, célszerűbb továbbgondolni a lehetőségeket, ha egyáltalán lehetséges a továbblépés. A jelenben élni, elfogadni és feldolgozni a múltból ránk köszöntő hagyatékot, ez sem kis dolog, ezzel is meglehet küzdeni tisztességgel, már csak azért is, mert az egyik oldalon gazdag kincsek maradtak ránk örökségül, a másik oldalon meg szétdúlt társadalom, elorozott javak, felelőtlen gazdálkodás tekint fel a talpunkra, és mi ezen a nagy egészen járunk. Rosszabb az ingoványnál ez a fajta talaj… A mai, az abszolút most élő, ember számára nehéz az élet, de nem pusztán anyagi értelemben, hanem szellemi, lelki értelemben is; kultúra ma nincs, oktatás nincs, egészségügy nincs, a civilizációt meggyilkolták, az állam nem állam, és a vallásnak köze nincs a valláshoz! Egy olyan világban, ahol nem találni egyetlen kapaszkodót sem, vajon merre lehetne nyúlni, hogy fennmaradjunk a kulimász tetején? Egyáltalán fenn tudunk maradni, van annyi lélekjelenlétünk, hitünk, akaratunk, erőnk, kitartásunk, szeretetünk, békességünk; vajon van annyi vallás a lelkünkben, hagyomány után sóvárgó tekintetünk, amelynek segítségével megőrizhetjük a Jóistentől származó hagyományt, a tiszta erkölccsel?

Erkölcsről ma kár beszélni, az emberek nem ismerik…

Államról beszélni megint nem érdemes, mert az emberek félre vannak tájékoztatva…

Hit és vallás helyett ezoterikus sarlatánok beszélnek misztikáról, csodáról, életmódról, teljességről…

Merre lehet ebben a fertőben fordulni? Jó lenne egy olyan társadalomban élni, ahol nem a vérét akarják szívni az embernek, ha a másik, aki velünk szemben áll, nem a pénztárcánkban akarna turkálni, hogy kiimádkozzon onnan magának néhány forintot… Egyelőre csak álom a normális társadalom képe, a mai társadalom semmiképpen nem normális!

Nagyon szeretem a nyugalmat, a kora őszi napokat, amikor szélcsendes időben aranyló porszemek vibrálnak a szikrázó levegőben, az idő még meleg, tart a vénasszonyok nyara, a gyümölcsök harsogva hirdetik érettségüket, és a táj lenyűgözően szép maskarába bújik oly módon, hogy nem változtat a külsején. A kora ősz az én mindenem, a betakarítás körüli teendők a valósághoz közeli állapot cselekvései; megnyílik a kert, ezer dallammal muzsikálnak a szőlőtövek, a madarak maholnap költözésre adják a fejüket, hogy új, melegebb tájakat ismerjenek meg, s titkon már készül minden a halálra, amelyet csendes agónia előz meg… Milyen csendes nyugalom szokott dorombolni az őszi tájak felett! A természet ismeri a csendet, hiszen lét- és alkotóeleme, ezért nyugalmat keresve mindig kihúzódom a kertbe, meghallgatom a fák susogását, azok értelmesebben szólnak, mint az emberek; néha hallgatom a csendet szétszaggató madárcsicsergést, az ólban visító disznók zajongását, vagy a baromfik gajdolását, még sincs olyan érzésem, mintha nyugtalanság törne a világra, az állatok a természet margóján tökéletes nyugalomban elvannak, nem úgy mint az emberek, akik az élet sűrűjében foglalnak helyet. A természet sosem csúnya, nem ismeri a csúnyaságot… Mindig szép; tavasszal, amikor éppen feléled súlyos kábulatából, fonnyadt halálából; nyáron, amikor zsongó burjánzással érnek a gyümölcsök, és virágtengerek hullámoznak a földeken; ősszel, amikor beérnek a gyümölcsök, aranyló porszemek szállnak a feltámadó széllel, de még akkor sem csúnya a természet, amikor esőtől ázottan, vihartól csapzottan elterülnek a növények, megőrzi méltóságát, szépségét; télen pedig, amikor mindent eltakar a hó, a szűzi fehérség, egyszerre felmagasztosul a halál misztériuma, és nem marad más, mint a befelé fordulás magányos csendessége, a hófúvás zenéjétől kísérve…

Szeretnék néha elvonulni egy csendes hegyoldalra, aprócska házba húzódva; szeretném szemlélni a szemben húzódó hegyhátakat, szőlőtőkéket, és szeretném nézni a világ felett vonuló öreg felhőket, az esőtől duzzadt puttonyokat, és mindent, amit csak szememmel meg tudok látni. Naphosszat írnék, s éppen azért jönnének elő a mélységből a képek az emberiségről, mert távol vagyok tőlük, elválaszt minket több kilométer egymástól, valamint a láthatatlan, megfoghatatlan fal, amelyet én magam emelnék csendből. Az élet bizonytalansága a mai ember egyetlen vagyonkája, mása nincs is, mindent elvettek a különböző érák, a hatalmak, amelyek váltakoznak; elvették az ember értékeit, s az emberek mindezt hagyták, lesütött fejjel még ők kértek elnézést.

Néha előfordul velem ilyesmi, hogy nem tudom, mit akarok írni, egyszerűen leülök, aztán nekilódítom a nagy szekeret, a vaskos szövegfolyamot, aztán lesz belőle valami. Arra gondoltam, hogy talán egyfajta számvetés lehetne ez a kis szöveg, afféle elemzés, számadás, a listán szereplő dolgok bal oldaláról átcsoportosítom a történéseket a jobb oldalra, megmentve néhány dolgot az utókornak; mostanában egyre többet foglalkoztat az utódlás kérdése, s ebből fakad, hogy át szeretnék örökíteni gondolatokat, hogy majd a gyermekeim olvashassák, amikor elég érettek lesznek ahhoz, hogy a saját apjuktól olvassanak szövegeket. Az idő halad megállíthatatlanul, mint egy óriási fergeteg, mint egy súlyos lavina, maga alá temet múltat, a múlttá váló jelent, emlékeket, látomásokat, gondolatokat, de ami megmarad – mert bizony megmarad ez-az – azzal lehet valamit kezdeni, akár le is lehet írni.

Nagy munkák tervezeteit készítettem mostanában. Spirálfüzeteimben regényötletek szerepelnek, krimiből most van három regényre való jegyzetem, szépen, gondosan elkészítettem őket; a nagy regényfolyamom jegyzetei között most négy regényjegyzet pihen a nagy nekirugaszkodás előtt. Balzac ötletéből indultam ki, ő akarta megírni az emberi sorsok nagy regény együttesét, legjobb tudomásom szerint meg is írt 93(!) kötetet, a 120-ból, merthogy annyit tervezett. Én 50 kötetet terveztem, abból lejegyeztem már négyet… Dolgozom, haladok előre, most éppen van időm is, mert a fizikai világ zaklatása kívül esik a jelenemen, most senki nem zaklat munkákkal, építésekkel, festésekkel, nyugodtan ülhetek, más dolgom nincs, mint leírni a gondolatokat, a képeket, amelyek vadul felbukkannak bennem. Eddig azt hittem, elég akarni, elég megtervezni az elkövetkezendő néhány esztendő eseményeit, hogy miket és meddig és hogyan szeretnék megírni, aztán majd a Sors elintézi, érdemes mindent a Jóistenre bízni, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem egészen így van. Nem elég tervezni és akarni, édes kevés az akaratot hadrendbe állítani. A félelmet ki kell iktatni teljes egészében, mert az visszarántja, kérlelhetetlen csápokkal visszacibálja az embert a kút mélyére, és akkor lehet újra mászni, és akkor megint leránt a félelem nevű szörnyeteg, megint mászhat az ember; néhány évet elbaltáztam így, nem vettem észre bizonyos jeleket, noha azok erőteljesen a fejemen doboltak vaskos, kemény husángokkal. Nincs semmi más, csak a hit felborzolt, éppen nyugvó felülete, s a félelem valahol a másvilág felé tendál, mert nekem nincs rá szükségem, az éberséget félelem nélkül is el tudom érni.

Nincs egyetlen kincsem sem, csak az írói tehetségem…

Az sem igazi kincs, inkább hiúságból táplálkozó konok hit, amelynek érdeméről most nem beszélnék, az alkotásról már írtam néhány sort; a kincs, amelyet vadul, kissé félve őrzök nem más, mint az írói tehetségre rakódott gyenge hiúságom, az a fajta érzéshalmaz, amelyen keresztül fájdalmat érzek, amikor valaki erőteljes kritikával illeti művészetemet; igaz, komoly, véren keresztül csontig hatoló kritikát ez idáig még nem kaptam, de az olykor-olykor felcsendülő elmarasztaló áriák már megérintettek, s olyankor nem éppen kellemes a világ. Ez a hiúság űz, hajt, ettől loholok az irodalom hatalmas mezején, hogy előrébb vigyem a szekeret, a talentumok puttonyát.

Próbálom megérteni a társadalmat. Igyekszem, ezt nem vitathatja el senki, mégis állok egy helyben, szemöldökeim gyakran felszaladnak a homlokom közepére, és nem értem, miért van ennyi árulás, hazugság, gyilkosság, förtelmes vélemények, hitvány ígéretek, aljas tekintetek… tudom jól, értenem kéne mindent, de azért ez a világ nem ilyen egyszerű, emberek élnek benne, ódivatú kisasszonyoktól az ultramodern kisfiúkig, és aggszüzektől a hedonista vállalkozókig; mindenki megfordul ebben a felfuvalkodott, felfordított világban, ahol abszolút förtelem libeg egyik pontból a másikba, megmérgezve magát az elterülő életteret… Hazudnak az emberek, ez nem kérdés! Elsősorban önmaguknak, megtagadják igaz valójukat, s legtöbbjüknek egész életük során, nyomorult mivoltuk nyüszítő kicsinységében meg sem fordul a fejükben, hogy másképp is lehetne élni, minőségi, tiszta létben, fenséggel parolázva. Szomorú… Néhányan már felfogták, hogy az élet nem csak zabálás és ivás keveréke, és hogy nem csak szexről szól az élet, vannak szerelmek, irodalom, színház, misztika, csodatenger, Tejút, csillagok, és égbolt, amelynek túlfelén a mennyek országába szólítanak a Földön működő keresztény hitközségek; nincs lét, csak dőrén megkomponált, erősen kifacsart élet van…

Politika helyett érdemes volna megtanítani az embereket az egészséges önismeretre, a misztika csodáira, a valódi Istenhitre; el lehetne magyarázni a szerencsétlen, meggyötört tömegnek, hogy mire tanít a Biblia, és hogy miért beszélt oly rejtélyesen Jézus; el lehetne mondani a dolgozó embereknek, hogy a világ nem az ő boldogságukra rendezkedett be, a rendszer gyilkolásra lett létrehozva, és rabszolgaságba taszít; el kellene magyarázni, szépen, érthetően, hogy a világ egy csodálatos élettérként lett létrehozva, mégis néhány aljas gazember átgyúrta ezt az életteret szemétteleppé, ahol a gyilkosság jutalmat érdemel, és ahol az árulást kitüntetik… Az igazság ma nem számít, nem tarthat igényt az érték megjelölésre! Az igazság üldözendő, megvetendő, sárba vetendő, nem bír jelentőséggel, akár a létezésből is ki lehetne vetni, csakhogy ez nem ilyen egyszerű!

Az igazság maga végtelen egyszerű, világos, magyarázatra sem szorul, ma mégis az igazságot pártolók, hirdetők kénytelen magyarázni, hogy merre keressék az igazságot, akik hirtelen indíttatástól elindultak egy világosság felé tartó úton; botrányos világunkban az abnormalitás szerepel igazságként, a meghamisított emberkép jelenti az egészséges emberképet, s ami egykoron rossz volt, elvetendő, beteg, erősen aberrált, az ma egészséges, tiszta, majdhogynem szent, és ennek a fordítottja is igaz: amit a régiek előszeretettel használtak, megéltek, szerettek, azt elvetik, megátkozzák, hamisnak kiáltják ki a mai élet nagy vezetői, az úgynevezett ideológusok. A betegség ma erénynek számít. A társadalom betegségét nem könnyű gyógyítani, oda nem elég kenőcs, vízben oldódó cseppecskék, tabletták, a társadalom bajaira irodalom kell, és valós zsurnalisztika, tisztességes tanítás…

Elnézem az íróasztal mellől az utca világát; néha ricsajozó cigányok mennek el az utcán felfelé vagy lefelé, máskor egy lovas kocsi döcög át fásult unalommal az ablak előtt, az egész életnek van valami tartalma, megfoghatatlan gyönyörűsége, amely a békére és derűre épül, s ezt leírni is nehéz, nem még megmutatni. Kék az ég, ragyogó napfény zsongítja a növények színtengerét, virágok bólogatnak a föld felé, hogy némi nedves levegőt szippantsanak; az égen madarak szárnyalnak kényes íveket rajzolva, összeverődve, szétrebbenve, különös alakzatokat formálva, s az egésznek nincs semmi értelme, látszólag a véletlenek kusza fonalán halad minden, lineáris pályán, közben pedig az egész mélyén erőteljes, masszív, kérlelhetetlen rend feszül, él, lélegzik, ez az, ami igazán megfoghatatlan, csupán érezni lehet; az élet mélységében, ahol igazán már nincs semmi, amit felhozhatnánk, ott van maga a Jóisten, mégis oly nehezen találunk le hozzá, oly nagy nehézségek árán küzdjük lefelé magunkat, hogy meglássuk, megízleljük, megvizsgáljuk az élet aprócska rezdüléseiben a halhatatlan csodát, az unio mysticát, amely nélkül nincs lét, sem világ, csak élet van, és dőre pokol…

Írok, és az aprócska szünetekben el-elnézem a kinti világot, a néhány perces szünetben megpróbálok felcsippenteni valamit abból, amit látok. Lehet, hogy csak egy fekete-fehér tarka macska rohan át az úton, egér után loholva, lehet, hogy egy kutyaugatás felráz kötött munkámból; mindenben valamit keresek, amiről nem tudok beszélni, csak tudom, hogy ott van, hogy létezik.

A minőségi élet utáni vágy nem idealizmus, hanem realizmus! Az Istenhit sem dőre ájtatosság, sem szilárd bigottság, hanem valóság, és az utána való kesergő epekedés. Misztika után vizsgálódni nem Istenkáromlás, se nem emberiségellenes cselekedet, viszont a gyilkosság ember és Isten ellen való vétek! Tapasztalni, megélni, meglátni, meghallani, és érezni – ezek lehetnének a tiszta élet alapjai, amelyek segítségével minőségi életet lehet teremteni, elérni. Az életszínvonal külső máz, az életmód benső erő, teremtés, összekapcsolódás a Jóistennel… Jó életszínvonalon lehet élni, miközben az életmód selejtes, fals, bárgyú, és lehet gyenge életszínvonalon élni, s az életmód pedig fenséges, tiszta, többszólamú dallamok szimfóniája… Természetesen az utóbbi többet ér mindenféle értelemben.

Nyár van, ilyenkor van szezonja a lecsónak. Nem tudom, ki mennyire szereti ezt a fenséges ételt, amelyhez alig szükségeltetik valami, leginkább gyümölcs és zöldség, gondolok itt a paradicsomra és a paprikára, valamint kell hagyma, egy kis olaj, só, bors; ha valaki szereti, akkor belever egy-két tojást, és belekarikáz lecsókolbászt, virslit… Fejedelmi étel, jobban szeretem hús nélkül, tojás nélkül, csak úgy magában, egy kis kenyeret tépve hozzá. Valaki rizst főz mellé, az sem rossz, de legjobb tarhonyával, ha feltétlenül betétet kell hozzá készíteni…

Aki nem szereti a lecsót, az nem tudja kiélvezni igazán a nyarat, és annak csodálatos, egészséges terméseit! A nyár egyébként is arról szól, hogy megvonjuk magunktól a húst, és gyümölcsöket, zöldségeket vegyünk magunkhoz; kiváló ehhez a szemlélethez a lecsó; gyorsan elkészíthető, egészséges, ízletes… Miközben odakünn dohog a forró nyár, s az emberek földekre vonulnak dolgozni, otthon, a felhevült konyhában készülő lecsó este várja a munkásembereket, hogy megízesítsék a dolgos nap gyötrelmeit, fáradozását; ennél már csak az lehet jobb, ha az emberek összeállnak közösségekbe, aztán ott kint, a mezőn főznek kiváló lecsót nagyobb bográcsban, vagy üstben, hogy mindenkinek jusson. Ennek több jó oldalát is felfedeztem: közösségépítő ereje van, a közös étkezés mindig, minden korban felemelő érzés, olyankor elfelejtjük a haragot, gyűlöletet, mondhatnám azt is: az asztaloknál dőlnek el a nagy veszekedések, ott születnek nagy békülések, az ételek páráiba, illatfelhőibe burkolva a békességet; a közös étkezések – különösen, ha nagy társaságban történik – mindig egyfajta filozofálást indít meg, felfakadnak bennragadt gondolatok, kicsit rejtegetett meglátások, vélemények a világ folyásáról, és azokat evés közben, vagy a hűvösben elfeküdve meg lehet vitatni, amikor már egyik-másik munkásember bóbiskol a megtelt gyomor terhétől; megoszlanak a terhek: az egyik paprikát hoz a lecsóhoz, a másik paradicsomot, a harmadik leemeli otthon a szögről a bográcsot, a negyedik elhozza fűszereit; mindig mindent meg lehet oldani, s a nyári barátkozások, kapcsolatépítések kiváló módja a nyári közösségi lecsófogyasztás.

Még a legmagányosabb lélek is olykor szívesen kilép a csendes halhatatlanságból, a gondolatok bűvköréből, hogy megossza észrevételeit másokkal, nem feltétlenül azért, hogy kicsikarja idegenek tetszését, pusztán a közlésért, hogy előadja élőszóval azokat a gondolatokat, amelyeket ő már csendesen, gondolati szavakkal már megálmodott, kialakított magában.

Állandóan azt hallom, hogy a magyar irigy, széthúzó, hazug… Biztosan van ebben némi igazság, én azonban másképp látom, legyen bármily erős ez a fajta reklám, amely degradáló hangvételétől fogva elfogult. Mert a magyar nem feltétlenül irigy, nem feltétlenül széthúzó, és bizony nem egészen jó szó rá a hazug! Tényként elfogadhatjuk, hogy erős nyomás alatt áll a Nemzet, immáron száz esztendeje, az erkölcstelenség elviselhetetlen nyomása megrogyasztja a legerősebb gerincet is; különböző sajtótermékek szolgáltatnak dőre féligazságokat, hazugságokat, irigységekről regélnek olyan emberek, akiknek hallgatniuk kéne, hogy ne derüljön ki sötétségük, s mindezek tetejében oly magasztosan mívelik a hazugság átkos diplomáciáját, mintha kötelező volna. Mit tegyen egy Nemzet, ha mindenhonnan aljas erkölcstelenséget áramoltatnak felé? Előbb-utóbb a legelszántabb, legszilárdabb jellem is meginog, és ha nem veszi észre botlását, el is esik hamar… A nyomás alatt vergődő társadalom hozzáidomult ahhoz az erkölcstelen társasághoz, amely megkreált ilyen gondolatokat, hogy a magyar irigy, széthúzó, hazug… Nyilvánvaló, hogy ez volt a legrosszabb, amit a magyarság tehetett, de a fent trónoló hatalmasságok évtizedek, évszázadok alatt szűkítették a folyosókat, a végén pedig már csak ez a nagyon rossz út maradt, amelyet ma járunk, mindannyian.

Ennek köszönhető, hogy ma családtagok hazudnak egymásnak, ennek tudható be, hogy a gyermek meglopja a szüleit, és ez az egész folyamat tehet arról, hogy – nem csak a magyarság – az egész emberiség irigy, széthúzó, hazug… A három förtelem közül talán a hazugság a leggyalázatosabb, már csak azért is, mert az képezi a másik kettő alapját. Mert, ha irigy vagyok, azzal azt hazudom magamnak, hogy az a valami nekem jár, pedig a valóságban tudom, hogy nem jár. A rejtett irigység igen ritka, és nehéz elodázni, általában észrevehető bárkin. A széthúzás már erősen nyílt és visszataszító magatartásforma, de ebből sem zárhatjuk ki a hazugságot, ugyanis önhazugság álnok erejéből gondoljuk azt, hogy a másikat megfosztjuk eredményeitől, javaitól, s az irigységet használjuk fel, hogy a hazugságunkat realizáljuk – így működik a modern társadalom.

Alig találkoztam olyan emberrel, aki ne lett volna irigy! Ez borzasztó…

Miközben a mai világ modernségére, emberi jogaira hivatkozik, azt mondja, fejlettek vagyunk, demokráciában élünk, szabadok vagyunk, nyugalom és békesség honol a világon, addig a valóságban a modernség rothadás, az emberi jogok nem léteznek, a fejlettségünk alul marad a középkori ember fejlettségén, a demokrácia életképtelen, hazug világot szült, szabadok nem vagyunk, mert a pénzügyi világ nyomásának köszönhetően rabszolgák vagyunk saját hazánkban, és a nyugalom, békesség története sem igaz, hiszen háborúk dúlnak erre-arra, és jelenleg a migránsok konok csürhéje okozza a nyugtalanságot…

Ez volna a haladó, modern, liberális világ…

Nem kívánok politizálni, csak úgy áramoltatom a gondolatokat.

A közösségek erejében hiszek, a kis társulásokban, ahol mindenkinek megvan a jól megállapított helye, ahol élhet, dolgozhat, gyarapodhat; kialakíthatnak az emberek számukra élhető környezetet, és nem ül a fejük felett egy illegitim társulás, amely nem ért máshoz, csak a bűnözéshez. Ha valaki ellop valamit, büntetést rónak ki rá, ha egy ember meggyilkol egy másik embert, börtönbe vetik, megbélyegzik, úgy mondják: bűnhődnie kell… De mi van azokkal az alakokkal, akik súlyos milliárdokat áramoltatnak egyik pontból a másikba, olyan pénzeket, amelyekhez semmi közük? Mi van azokkal, akik indirekt módon népeket irtanak, kórházak leépítésével emberek százainak, ezreinek haláláért felelősek? Nem egy esetben kitüntetik, vagy hatalmat kap a kezébe!

Szép dolog az emberség, meg a keresztényi testvéri szeretet. A megbocsátás erejében is hiszek, de ez nem azt jelenti, hogy eltűröm, hogy bárki jöttment megraboljon, megfertőzzön dőre elveivel, és mindezekért még én legyek hálás.

Biztos vagyok benne, hogy az a dolgom, hogy írjak az emberiséget ért, érő dőreségekről, gyalázatokról; dolgom az is, hogy valami módon eggyé kovácsoljam a széthullott lelkeket, a munkától elbódult emberállatot, s mindezt nem erővel, erőszakkal, terrorral kell elérnem, hanem tiszta lélekkel, erős akarattal, vidám és bölcs szavakkal, élvezhető művek sokaságával. Mást nem tehetek; írok. Nehéz dolog ez, akármilyen pozitívan álljunk is az élethez; az emberiség elbutított állapotában alig olvas, ha mégis, akkor csak ostoba, súlytalan szemétregényekkel etetik magukat, olcsó szavakat kortyolnak méregpoharakból, eltorzított világokról szeretnek olvasni, más dimenziók univerzumairól, és az egésznek nincs értelme, nincs tartalma; üres locsogás ma az irodalom, ez pedig nem jól van így. Az irodalom szerepe minden korban fontos volt, ez ma mégis másképp van. Nem lehet igazán súlyos mondatot írni, mert az emberek nem értik meg… Nem értik, nem tudják felfogni, hogy mit írt le az író, miről kíván értekezni szépen megmunkált szavaival. Ez több mint botrányos…

Két évvel ezelőtt esszék írásába kezdtem. Elsősorban önmagam tisztítására írtam őket, aztán már megjelent bennem az igény, hogy színesebb, minőségben magasabb életet biztosítsa magamnak; pusztán gondolatokat vetettem papírra az államról mint intézményről, ember alkotta dologról; az emberiségről, amely néhány évszázada betegségeket terjeszt; elkezdtem felfejteni a számomra érdekes történelmi időszakok mocskos szöveteit; foglalkoztam esszéimben zsidókkal, cigányokkal, magyarokkal, globális értelemben emberek cselekedeteivel, s mindezek végén súlyos megállapítások, rendkívül tömör, valóságos, szilárd gondolatok bontakoztak ki a fejemben, amelyeket szívesen átadok másoknak. Nem jó mindegyik esszém. Egyik-másik túlságosan rövid, mintha megspóroltam volna a betűket, pedig ki kellett volna dönteni a hatalmas dézsát, amelyben szavakat tárolok. Aztán vannak olyan esszéim, amelyek túlságosan borongósra, túlzottan súlytalanra sikeredtek; ezeknek a szövegeknek a tartalma élő, fontos téma, feldolgozásra szoruló kérdéseket vetettek fel, mégis a forma, maga az esztétika eltört, kicsorbult, vagy csak megrepedt, és én már nem akartam megjavítani. A legtöbb szövegemet később átírom, vagy ha lesz elég erőm később, kidobom őket.

Íróként emberekkel kell foglalkozzam, ez pedig nem egyszerű. Emberekkel, akiknek vannak önálló gondolataik, álmaik, vágyaik, túlkapásaik, dőreségeik, hazugságaik; értéket képviselnek, értéket hajszolnak, s közben értéktelenségeket zabálnak fel a padlóról; emberekhez kell szólnom, miközben az emberiség nagy része nem kíváncsi, nem érdeklődő, nem élő, hanem álomkórba süllyedt félkarú óriások, csak éppen törpévé zsugorodtak az évek fakító sivárságában. Gondolatot adni szent cselekedet, erre már gyermekként sokat gondoltam, amikor még nagyapámmal beszélgettem régmúlt időkről, amikor én még nem is éltem, tehát misztikus volt előttem a múlt. Gondolatokat adni másoknak, tiszta képeket – ez lehetne a valódi csoda, a teremtőerő tökéletes kihasználása!

Minden írónak a saját korának társadalmán kell javítania, ez íratlan, ám annál fontosabb szabály!

Íróként nem lehet dőreségekkel telefricskázott műveket megjelentetni, mert akkor a szentség kerül máglyára, az igazságot pedig otrombaság száműzni, hiába ez az egészséges magatartás manapság. Az igazságot őrizni kell, nem azért, mert meg akarják ölni, vagy, mert hozzá akarnak toldani másfajta igazságokat, hanem azért, hogy a kellő időben napfényre kerüljön. Igazságból nincs kettő, biztosan állítom, megölni nem lehet!

Ha én leírok valamit, annak mások számára nincs súlya, mert azt mondja az emberi dőreség, és azt horkantja fel, hogy ki ez az ember, a nevét életemben nem hallottam, nincs mögötte semmi, ám, ha húsz év irodalmi munkásság után írok le egyes gondolatokat, mindjárt más színben tűnik fel a szöveg, mert az emberek neveket akarnak. Minden cipő ugyanolyan anyagokból készül, mégis, ha rásütnek egy bélyeget, amely a márkát jelöli, máris drágább, olykor három-négyszeres az ára, mint a márkátlan cipőnek. Se minőségben, nyersanyagokban nincs különbség, de a márka már megszokott. Így van ez az emberekkel is: ha valamit egy miniszter állít, az biztosan megalapozott, ha öreg, Nobel-díjjal jutalmazott író ír egy regényt, az csak jó lehet, és így tovább… Pedig ma már tudhatjuk, hogy a miniszter hazudik, mert dilettáns, a Nobel-díj pedig nem fokmérő, láthatjuk, hány és hány esetben tévedtek, olyan alkotókat tüntettek ki, akiknek a színvonala a harmadosztályt sem ütötte meg: gondolok itt Hemingwayre, Kertész Imrére… Mindezek azért lehetségesek, mert az emberek nem éber figyelemmel hallgatják a másikat, nem éber szemekkel olvasnak, hanem rábízzák magukat a sajtóból ömlő gondolatskálára, így megkímélik magukat a gondolkodástól.

Milyen cipőt vegyek? Nem értek hozzá, nem tudom, milyen anyagokból készült cipőket érdemes vásárolnom, ezért veszek Nike-t, Adidast, Pumát, aztán alig egy év múlva kidobhatom a lábbelit, mert kilyukad a talpa, elválik a ragasztásnál… Mindez lefordítható a műszaki cikkekre, autókra, eszmékre, politikára… Nem felejtem el, amikor tíz évvel ezelőtt házibuliba mentem, és még koraeste két csomag barna Szofit tettem a zsebembe, aztán a buli kellős közepén kért tőlem egy kisasszony cigarettát, aztán fanyalogva nézte a jól ismert puha csomagot, de eljött számára a segítség, mert megkínálták őt arany Marlboróval, az pedig köztudottan márkás cigaretta, így azt illesztette a szájába. Mindkét cigaretta ugyanolyan módon készül, mivel mindkettőt Magyarországon gyártják, ugyanolyan dohányt töltenek a hüvelyekbe, talán az erőssége különbözik… De az arany Marlboro márkás cigaretta, úri dohánytermék, a Szofi meg proli cigi…

Konzumidiotizmus…

Mindenből megvenni a legjobbat, amiket márka szerint osztályoznak, úri, fényűző világot létrehozni, nagy házat, két-három külföldi autót a garázsba állítani – ezek kellenek a mai embernek, mert a fokmérő a pénz… Egy vagyonért vásárolnak ma karórákat… Öltönyt, szintén egy kisebb vagyonért, és cipőket, nadrágokat, alsóneműt… Ez valódi idiotizmus, ugyanis a pénzzel nem jár együtt ész, tiszta szív, emberség, minőség…

A minőséget keresem régóta. A tiszta fényt az alagút végén, a csodák birodalmát, ahol a természetben otthonra lelhet az ember, és ahol nem kell hallgatnia értelmetlen szócséplések özönét; olyan világot keresek magamban, ahol nyugodt pedantériával tudok másoknak adni valamit, amit még senki nem alkotott meg, amiről még senki nem hallott semmit, de értékkel bír, képes csodákat szülni.

A minőséget nem lehet márkákban, egyszerű nevekben mérni! Lehetne az én nevem akár 33-as is, de lehetne asztal a nevem, ugyanazokat a sorokat írnám, mint Sz. Kovács Péterként, tehát a név maga nem érdekes, az csak név. Ha már fogalommá válik masszív, kitartó, minőségi munka folytán, megint egy másik kérdés, de ezen azért el lehetne szöszölni néhány évig egyhuzamban.

A mai életben semmi misztikus nincs, mintha mindent átkozottul realistának kéne látni, mint azok, amik nem tapinthatók kézzel, nem is léteznének. Valódi realizmus elképzelhetetlen misztika, lélek, Isten nélkül – nem létezhet a reális gondolkodás misztika nélkül!

Azon kellene először elmélkedni, mit jelent az, hogy valami reális, tehát valóságos? Valóság az, amit látunk, ha kinyitjuk a szemünket? Nem, az nem valóság… Valóság az, amit a tévében láthatunk? Az sem valóság, meg sem közelíti azt… Akkor mi lehet valóság, valóságos? Az, amit az ember belül, önmagában érez…

Az irodalomra tettem fel az életemet, ilyen szempontból mindenképpen rokonságot érzek Krúdy Gyulával, aki kétségtelenül az egyik legnagyobb magyar író volt, gondoljunk csak a Szindbád-novellákra. Azok a patetikus szövegek, amelyeket Krúdy papírra vetett, halhatatlanságtól és tisztaságtól csillogtak, túlragyogva minden földi homályt. Én is szívesen írnék patetikus szövegeket, de én inkább szürke eminenciás vagyok, mint szenvedélytől lobogó hős lovag, trubadúr, dalnok; nekem magány kell, nyilvánosság nem, én nem állnék ki a világ elé szónokolni, színészkedni, nekem a toll a fegyverem, bár ez agresszív gondolat, inkább a szerszámom. Szavak az építőelemeim, amelyekből vázakat hozok létre, s így kerülnek a papírra a mondatok, amelyekből aztán épületek lesznek, kisebb-nagyobb épületek, ezek a regények és a novellák, meg persze a többi művek.

Küldetéstudat, talán ez lehetne a legmeghatározóbb, legprecízebb mondat, amelyet meg tudok fogalmazni a munkásságommal kapcsolatban: én azért születtem, hogy megírjam a regényeket, és átadjam az emberiségnek azokat a dolgokat, amelyeket magamba szívtam más könyvek lapjairól, kihallgattam zenékből, megláttam arcokon, éreztem szívvel-lélekkel; én nem fordíthatok hátat senkinek, nekem írnom kell, amikor csak tudok. Küldetés, tehát valaki küldött. A Jóisten, természetesen, de itt nem arra kell gondolni, hogy én lennék egy újabb Messiás, dehogy, én pusztán egy szürke kis építőmunkás vagyok, aki szavakból, mondatokból házakat épít, regényeket ír, amelyekbe bárki behúzódhat, ha egy kis magányra, szórakozásra, tanulásra vágyik.

Ilyen az élet, ez bizony nem mindig olyan egyszerű, mint első látásra tűnik. Mert vannak olyan emberek, akik csak egyéni boldogságra vágynak, számukra az élet egy harctér, ahol meg kell ölni mindenkit, aki nem egy véleményen van velük, a természettel és a természetes életmóddal szembehelyezkedve állnak, haladnak; destruktív cselekedeteikre mindenféle bölcsességet találnak, s a bölcsességek tekergetésével aztán szétrombolnak természetesen felépülő hierarchiákat, társadalmakat, embereket… Mindezzel mit lehet kezdeni? A kérdés már önmagában a lázadás gondolatát sugallja, hiszen mindezt el kellene fogadni, némán, balga birka módjára, de azért az emberekből még nem veszett ki teljesen a jóérzés, a tisztánlátás képessége, az élet szeretete. Valamit kell kezdeni a mai világgal, különben az utánunk érkező fiatalok romba dőlt életteret fognak kapni, ha egyáltalán születnek utódok a későbbiekben.

Azért születtem, hogy mindezekről írjak. És azért, hogy a kertben álljak a szőlőtőkék mellett, és elmerengjek azon, mi végett is születtünk erre a bolygóra, ebbe az országba, ebbe a világba. Miért születtünk bele ebbe a világba? Sokan fel sem teszik ezt az egyszerű kérdést…

Mert az nem áll, hogy csak kibukunk a békés anyaölből a jéggé dermedt világba, és itt az iszonyat húrjait pengetjük napestig, és rabolunk és gyilkolunk és megszűnünk emberként élni és elkárhozunk, mint holmi felső világból levitézlett hitvány patkányok; a tüzet egykoron azért táplálták száraz venyigével, illatos hasábokkal, hogy meleget teremtsenek, s a tűz vöröslő fénykörénél otthont leljenek a világban eldurvult emberek; a tűz jelentette a tisztítást, a békét, az életet, s a közösség együttes erővel újult meg a következő napra, hogy újra ember lehessen, újra élhessen, mert az estébe fáradt nap mindenkit meggyötört… Saját fajunkat nem védelmezzük, hogyan akarunk kenyeret adni a messziről ideszakadt falánk állatoknak? A kapukat bezárták minden ólálkodó veszedelem előtt, az éhes hordákat nyílvesszőkkel, forró szurokkal távolították el a várfalak tövéből, mi pedig önkényes humánumból fakadóan kitárjuk kapuinkat a gyilkos hadak előtt, hogy lassú mészárlással, öldöklő falánksággal magukba zabáljanak minket mind egy szálig… Humánumról beszélnek, pipiskednek olyan alakok, akik soha nem ismerték a humánumot, ezt az elhullott, korcs tetemet élesztgetik, miközben arra kellene figyelni, hogy a faj megmaradt csonkjaiból új életet fakasszanak, hogy ötven év múlva még magyarul beszéljenek a Kárpát-medencében.

A magyarság érték, kulturális, hagyományőrző, tökéletes érték, amelyhez foghatót senki emberfia nem találhat a Földön; hiába kutatja végig valaki a mesés Indiát, az Inkák Birodalmát, Mezopotámiát, esetleg a forró Egyiptomot, a kultúra túlcsordult poharát csak a magyarság hagyományaiból kortyolhatja az ember élvezhető, bő kortyokban. Mindent védeni kell, természetes értékeinket ugyanúgy, mint az eszmei értékeket, a magyar gondolatokat! Felelősséget vállalni az utókorért, egyáltalán nem dőre cselekedet, s nem mindegy, hogy unokáink magyar földön magyar szavakkal ásíthatják ki magukból az éjszakát, vagy idegen nyelvezettel adhatják a másik tudtára fájdalmaikat! Csak önmagunkban lelhetünk menedéket, és a sok kis ember, az élettel megtelt emberek adhatnak annyi meleget és fényt, hogy össze lehessen ülni egy éjszakai éneklésre a hidegben.

Elnézem a magyarságot ebben az ezerszer sújtott korban, és alig találok reménysugarat, csupán erre-arra pislákoló tüzecskéket látok, a nagy sötét puszta feneketlen feketeségében, amely magába nyel mindent: fajt, embert, értelmet, jóságot, becsületet… Ebben az irdatlan sötétségben mindenféle alakok kóborolnak tévelyegve, álomvilágban lebegve, aprópénzért bicskát rántanak, hogy megszerezzék erővel a napi bódulathoz szükséges szereket; rablók, közönséges bűnözők hada terpeszkedik az országgyűlés bársonyszékeiben, szavaznak, szónokolnak, üres frázisokat okádnak pénzt habzsoló szájukkal, s közben elfelejtik, hol születtek, mely nyelvet beszélik, milyen földön élnek…

Ugyan ki lehetne az az író, aki mindezt tökéletes művek egész folyamán képes lenne átfogni, értelmezni, bemutatni, felvonultatni? A könyv párbeszéd, az írott szó erőtől duzzad. De semmit nem ér a szöveg, ha posták poros levéltáraiban, kiadók és folyóiratok szerkesztőségeiben kullognak, a szövegek csak akkor nyernek értelmet, ha avatott szemek falják magukba éhezve, szomjúhozva, hogy feltöltsék tápanyaggal a megszikkadt, sóvárgó agyat.

A mindent átölelő, tökéletesen kielemző életet szeretném elérni. Látni akarom a világ legapróbb rezdülését, érteni akarom az elhangzott szavak mögött lappangó félelmet, megvetést, boldogságot, kicsattanó örömet, hogy átfordíthassak mindent az olvasóknak, hogy értelmet nyújthassak ódon ezüsttálcán, arany kehelyben. Szépen megmunkált képeket kívánok a magyar olvasók elé terjeszteni, mert a magyar olvasók éheznek a valóság könyörtelen igazsága után, amely egyszerűségében élvezi a kegyet, hogy Istentől származhat, egyszerűségében jó, s jóságában töretlen szépségű mimikával beszél.

A minőségi élet után epekedhet bárki, amely ma nem élvezi a divatos áramlatokat. Jobb, ha az ember aljas féregként csúszik a porban, kúszva közelíti meg az aranypalotát, s némi alamizsnáért hazug zsoltárokat, bőszülten selejtes imákat köhög a küszöbre, és megsértődik, ha elűzik onnan. Ezt mondják: aljas féregnek kell lenni, el kell tűrni a gyalázatot, és akkor is fel kell nyalni a padlót, ha szálkák hasítják fel a nyelvet! Dőre beszéd!

A modernség teljesen más képeket von az ember arca elé; drága ideológiák kanásztáncot járnak kivénhedt porondon, különböző eszmék vérfertőzéssel mardossák egymást, s mindezek tetejében mérhetetlen üresség, szikkadt emberekké korcsosult mezítelen csigák vonaglanak… A modern kor vívmányai üresek, ezért kénytelenek betegségekkel megtölteni magukat, hogy némi értelmet szerezzenek…

Hol van ennek az útnak a vége?

Még mindig keresem a válaszokat…

Betegek vagyunk mindannyian – ez a szomorú igazság, egyben a valóság! Ők azért, mert az emberiségre szuszakolják minden dőreségüket, mi pedig azért, mert szomjas borjúkként magunkba hörpöljük a méreggel feltöltött lőréket! Boldogulást keresve az ember leragad az arany csengésénél, forradalmi ostobaságokat locsog kiürült hajnalokon néma hangszórók felé pislantva, és hallgatja a csapból ömlő őrületet, mert elveszítette minden képességét, hogy teljes életet éljen – elfelejtett gondolkodni.

Néha, üres éjszakákon, fáradt napok pihenőjén, felsikoltok éjszakai álmomból, hogy mi lesz akkor, ha magyar beszédet nem fognak ringatni ezek a békés hegyek, vagy nem fog magyarul csacsogni a kék Balaton a szőlőhegyek felé; felrettenek a legmélyebb álomból is, és idegen, érthetetlen maszlagokat hallok, és megdöbbenve tapasztalom, hogy emberek beszélnek, beszélnek, nem értek semmit, csak az iszonyat vonja el a halál hidegtől fagyos kezét a homlokomon.

Nem kérek semmit! Pusztán annyit szeretnék, hogy a magyar szülőföldjén otthon lehessen, hogy ne érje sérelem, hátrány azért, mert ezt a fenséges nyelvet ragasztották ajkára születésekor az angyalok; azt kérem, hogy ne legyen hátrány, ha valaki magyarnak születik, s ne átkozzák idegen népek, se ostoba barbárok ne akarják elfoglalni meggyötört Hazánkat!

A magyarság, az Istenhit, a Haza szent fogalmai, mint a Szentháromság áll fel előttem, fényesen, győzedelmesen, ezer igét hirdetve néma ragyogásban, fenségesen, mint a királyok, akik tiszta hatalommal bírtak, nem a hatalmat szerették, hanem a szeretet hatalmát. Mi lesz akkor, ha a jövő generációk nem fogják ismerni a Haza fogalmát? És mi lesz akkor, ha a felcseperedő gyermekek nem fognak tudni olvasni?

Ezt ép ésszel nem lehet végiggondolni…

Reménység nélkül nincs élet, értelem nélkül álomkóros hullák bűzlenek életnek hazudott állapotban.

A tudást kellene megóvni, azt a fajta tudást, amely a lélekből ered, oda is tér vissza, amely soha nem volt kézzelfogható, ebből egyenesen következik, hogy soha nem is lesz az; olyanfajta tudást kellene az embereknek ajándékozni szép szóval, hívogató verseléssel, mélységétől szép mondatokkal, amelyek megtanítanak élni, mert a mai ember csak ölni tud… Sosem felejtem el, amikor kezembe került Hubay Miklós A dráma sorsa című munkája, amely a magyar drámairodalommal foglalkozik igen valóságos képekkel, kiváló gondolatokkal operál, magához vonva tanúként és aktív szemlélőként régen holt írókat, például Móricz Zsigmondot. Hosszan, bő sorokra eresztve ecsetelgeti Hubay remek gondolatait, hogyan látta Móricz a magyar drámát az első világháború előtti időkben, majd hogyan látta a háború után, a húszas évek végén, és a harmincas évek derekán. Nagyon tetszett a könyv, már csak azért is, mert értettem minden sorát, mintha mindig azt olvastam volna, mintha az anyatejjel magyar drámairodalmat szoptam volna fogatlan számba, hogy véremmé váljanak a nagy írók halhatatlan művei, s a csodálatos deszkák primadonnáit néztem volna éjszakákon át, óvodás koromtól az öregkori vakságig, s egy megújult élet reinkarnációjában most aratnám le előző életem büszke, autentikus tudáshalmazát. Életemben kétszer voltam színházban, talán háromszor… Mindegyik alkalommal iskolai programként jelentem meg e jeles intézményben, azóta egyszer sem, mert vagy pénzem nem volt, vagy időm, vagy partnerem, egy szép nő képében, akivel elballaghattam volna megnézni egy kiváló színművet. Kiváló színművet… Ezzel szemben megírtam a Vörös csillagot, egy – érzésem szerint – remek komédiát, amelyben kardhegyre tűzte a kommunista ideológiát az azt kiszolgáló balgákkal egyetemben, s mindezt nevetségessé tettem néhány velős párbeszéddel; ezzel finomítottam a vérig hatoló pengén, ugyanakkor nevetésre késztettem az olvasókat, amely sosem elvetendő cselekedet – nevetésre serkenteni embereket Jóistenhez méltó cselekedet. A semmiből megírtam a színművet, el is küldtem egy pályázatra, még azt sem mondták, hogy van véleményük róla, egy sort nem írtak, telefonon nem hívtak, a pályázatot nem tudom, ki nyerte, nevét elfújta a szél…

Eltelt vagy három év, közben megismerkedtem Krúdy Gyula művészetével, elolvastam A vörös postakocsit, valamint a Szindbád-novellákat. Krúdy mesterművei a novellák, ez kétségtelen, a magányos alkotó finom porokból összevarázsolt rezgő, vibráló, keringő képek szógazdagsága lenyűgöző, s mindezek felett ott lebeg a nyelv magabiztos művelése, a mondatok erőlködés nélküli összeillesztése, a történetek gazdagsága, s az árnyalatokból kicsendülő hangok mérhetetlen tisztasága, amelyet nagyon kevés írónál találhatunk. Szindbád történetei azonnal, egyetlen novella elolvasásával magukba szippantottak, megettek, magukévá tettek, erőszak nélkül, békésen, csodával hatva rám. Egy egész nyarat arra szenteltem, hogy áttanulmányozzam a százvalahány novellát, elolvastam a Purgatóriumot és a Francia kastélyt, megnéztem Huszárik Zoltán kiváló filmjét, amelyben Latinovits Zoltán játszotta a főszerepet; mondanom sem kell, az ég adta tehetség halhatatlan művet alkotott, mind a rendező, mind a főszereplő képében…

Hosszas vajúdás, kilométerekre rúgó lélekfutás után nekiálltam, hogy megírjam a novellákból a színművet, mert engem érdekelt egy színmű Szindbád életéből, színre kívántam vinni a csábító, halhatatlan hajós utazásait, hajótöréseit, gyötrődéseit, halálait, feltámadásait, szerelmeit, történeteit, s mindenét, amit csak felmarkolhatunk a százegynéhány novellából. Elkészült a mű, két felvonásban, egyszerűen…

Később – amikor már elég sokat ültem a kijavított mű felett – olvastam át újra, s meghatódva vettem tudomásul, ezt a művet nem én írtam. Nem én írtam a Szindbád című színművet, hanem egy felettem álló hatalom, amelynek minden tehetség, minden tudás, mélyből fakadó éleslátás a kezében van; én pusztán szorgalmas diákként, nyelvemet kiöltve körmöltem le a sorokat, és a hajdani eufórikus felajzottságból alig maradtak emlékképek, csak a munka, az alkotás lázas bősége maradt meg, a fáradhatatlanul átgépelt órák, amikor azzal sem törődtem, hogy enni vagy inni kéne. Hubay sorai jutottak eszembe, esszéi, meglátásai, mert ez a drámaíró aggódott a magyar drámairodalom sorsáért, és azt akarta, szerette volna, de talán csak halk sóhajjal óhajtotta, hogy maradjon életben a drámairodalom, ha már virágozni nem tud, mert – esetleg – nem engedik…

A Szindbádot mindenképpen ajánlanám színházak számára! Nem azért, mert én írtam, és nem azért, mert az én nevem trónol vastagon a cím felett, hanem azért, mert valódi, autentikus művekből készült, feljebbvalóm tiszta akaratából, iránymutatásával, így aztán, nyugodtan kijelenthetem, bárki neve szerepelhetne a cím felett, akár a boltos bácsika teljesen hétköznapi neve is, mindez érdektelen. Maga a mű a fontos, az pedig kiváló, én csak leírtam.

Erről a tudásról kellene értekezni hosszan, de én nem fogok.

Csak azt lenne érdemes meglátni, hogy mindenkiben remegnek ilyen-olyan tudások: valaki kiválóan falaz, vakol, valaki remek pincérként tud lavírozni tíz-tizenöt tányérral is terebélyes tálcán úgy, hogy nem önti ki a forró levest; valaki el tud énekelni egy csodálatos, magasságból aláhullott élő dalt fenséges előadással, s valaki hanyag mozdulatokkal olyan képeket fest, amelyekre ember aligha lenne képes… Ezt nem vesszük észre, helyette biztos jövedelem után nézünk, s elhullajtjuk tehetségeink gyöngyszemeit a sáros hétköznapok bűzlő téesztelepén. Hány és hány magyar tehetség kényszerül levetnie tehetsége bíbor palástját, aztán overált, kesztyűt kénytelen húzni, hogy vasat vágjon, maltert keverjen, autókasznit kalapáljon, boltban áruljon értéktelen vackokat… A tehetséggel oly dőrén bánunk Magyarországon, mintha bizony természetes adottság lenne, holott ezért a talentumért megküzdenek más országok szülöttei!

Biztosan mindenkiben rejtezik olyan képesség, amelynek alapjairól fogalma sincsen, egyszerűen, erőlködés, mindenfajta útmutatás nélkül képes hozzányúlni az adott dologhoz, anélkül, hogy valamikor képzésben vett volna részt. Ezt az Istenadta tehetséget kell megragadni tíz körömmel, mert az ilyenfajta tudás az, amellyel az ember született, ezzel válik az ember hasznos tagjává egy olyan társadalomnak, amelyben sarlatánok operálnak kivénhedt ideológiák mentén szédelegve.

Elég nagy baj, hogy itt a Kárpát-medencében tehetséggyilkos világot élünk; ha megjelenik a nyílt színen egy ígéretes, valódi, hamisítatlan tehetség, akinek minden porcikájában maga a Jóisten csörgedez fenséges forrásként, az első dolog, amit a magyar vezetők, igazgatók, művészeti akarnokok el akarnak érni nála, az a megváltoztatás, hogy idomuljon a korhoz, az ízléshez, a politikai és társadalmi ideológiákhoz, ezt pedig nem tudják elérni máshogy, csak úgy, ha roncsolnak a tehetség tudásán, így pedig kedvét szegik, bármily erős hittel is bírjon; egy tehetségben megmásítani a felbuzgó talentumot felér egy gyilkossággal, mert éppen az Isteni kinyilatkoztatást próbáljuk meg elhallgattatni, az időtlen csobogást, a hihetetlen erővel bíró cipekedést akarjuk meggyengíteni, mindez pedig – lássuk be – abszolút és gyalázatos dőreség… A világnak divatra van szüksége, amely meghatározza a közízlést, s általában a közízlés nem más, mint egy undorító giccsparádé, amely élvezhetetlen. Ehhez lekorcsosítani egy művészt igen ostoba cselekedet – azt is írhatnám: Isten ellen való vétek. A kor szelleme, a divat, az izmusok bűzlő csokra nem való emberi fogyasztásra, ezek művirágok feltupírozva frissen szedett virágokká, mégis élvezhetetlenek, az ember nem talál bennük fogódzót, mélységet, tartalmat, csak ürességet, s itt-ott némi beteg, káros utalást.

Sokan azzal a butasággal lihegnek értetlenül, hogy miképpen lehet felismerni egy valódi tehetséget… Nem tudom eléggé érzékeltetni, hogy mekkora badarság egy ilyen kérdés, hiszen önmagáért beszél egy valósan működő művészember, minden sora igaz, valós, időtlen, minden ecsetvonása csodálatos, minden zenei hang, amit kiad magából, vagy egy hangszerből, örökéletű! Ha valaki nem veszi észre a csodákat, azért nem azt az embert kell okolni, aki előidézi őket, hanem azt, aki vak süketségében képtelen bármit is érzékelni.

A művészet nem falakkal, karámokkal, hazug paravánokkal körülhatárolt terület, ahol megszabott mozgástérben lehet mozogni, alkotni, gyarapítani a már meglévő vívmányokat; a művészet inkább faldöntögető, karámromboló erővel bíró megnyilatkozás; szabad, végtelen alkotói folyamat, amelyet határok közé szorítani aljasság, eszméletlen butaság.

Emberekhez kell szólnom, emberi hangon, s emberi érzések, gondolatok, dallamok áramoltatásával elérnem a tisztító, jobbító hatást. Nincs lehetőségem elsikkasztani a tehetséget, hogy megőrizzem a magam számára könnyen elérhető eszközöket, mindent meg kell osztanom másokkal, hiszen nem csak az enyém a talentum, nem belőlem fakad, én is úgy kaptam, mint egy kiváló szerszámot. Ezért szoktam hangoztatni beszélgetések alkalmával, hogy nem én vagyok a fontos, hanem az általam leírt szövegek, azok tartalmazzák a mondanivalót, a tanításokat, a falak lerombolását, én csak másodlagos vagyok ebben a felosztásban. Nincs sztárélet, tévészereplés, zengzetes interjúhalmok; én létezem, az íróasztal, a sok-sok kézirat, és az azokból felépülő művek; irodalom van, csillogás nincs!

A kérdés csak az, mennyire lehet autentikus egy velős körbetekintés, várfokon állás a hűvös harmattal megült mező felett, a szemlélődés hullahegyek torz mosolya felett, és merev kézzel való integetés, amikor a mélységben háború dúl, s emberek hullanak? Hitelesnek lenni nem csoda, nem irigylésre méltó állapot, ez inkább a valós érték, az élethez való hasonulás büszkesége, és a valóság egyetlen arcának feltárása!

Azért kezdtem el színműveket írni, mert benső kényszert éreztem, hogy valamit írjak a színpadra, hogy emberek keringjenek, járkáljanak, beszéljenek képzelt, ám nagyon valóságos problémák körül, s közben nagyon szívemen viseltem a nevetés szentségét mint a Jóisten szikráját, tehát írtam egy komédiát, egy egyszerű, hamisítatlan komédiát, de akár szatírának is lehetne nevezni, hiszen egy politikai ideológiát zúztam benne össze. Később megírtam a Szindbádot, amely nem komédia, mégis meg lehet mosolyogni a hajós gondolatait, cifra mondatait, kicsapongó udvarlásait… Nevetés nélkül nincs élet; az ember természetes állapota a derű… Ez a gondolat vezette tollamat akkor is, amikor regényeket írtam, amikor novellákat körmöltem éjszakákon át; még a legsúlyosabb, legmegrázóbb műveimbe is a derűt akartam beleplántálni, hogy az ember érezhesse a csodát, a fennkölt büszkeséget, az időtlen hitelességet.

Kertelés és mellébeszélés nélkül kijelenthetem: jó író vagyok, méghozzá magyar író!

Mindezeket túlhaladva elmondhatom, hogy az életemben teljességre törekszem, az igazság feltérképezésére, előadására, mert hiszem és tudom, hogy csak hiteles életet élő ember lehet hiteles író, aki az életet összekeveri a művészettel, felcserélve próbálja megalkotni őket, az tévelygő, hamis hangokkal operáló zenész. Az ember élete a valódi mű, a tökéletes alkotás, a szövegek, festmények, zeneművek pusztán a koronát, a díszes palástot, a trónust jelentik. Külsőség, valójában minden belül, a lélekben dől el – ezt nem árt megjegyezni, eszünkbe vésni…

Marad magyar ember a Kárpátok bércein belül ötven esztendő múlva?

És lesz magyar irodalom, amikor elvonulnak a pusztító hordák, a súlyos kultúrmocskot cipelő termeszek?

Mely ponttól kezdődik a minőségi élet, s mely ponton törik derékba a tisztesség?

Ha nem olvassák soha az életben soraimat, ha egyetlen ember sem gondolkodik el felvetett gondolataim egészén, vagy akár részletein, akkor is leírok mindent, ami megmozgat, aggodalommal tölt el, amin – érzésem szerint – változtatni kell, és mindig, akármikor szót emelek az összefogás mellett, mert csak így maradhatunk meg, mi magyarok. Nincs más lehetőség, nem áll módunkban luxus dölyftől vezérelve kiárulni a maradék értékeket, mi nem adhatjuk át vérrel megszerzett honunkat, irodalmunkat, kultúránkat, mert a magyarság szent és sérthetetlen, ősidők óta vonuló nyelvvonulat, büszke tudás, patyolatfenség… Tanulni, gondolkodni, összefogni, szeretni! Ezek lehetnek a jövő kulcsszavai, erőt generáló kifejezéseink, hogy a magyar végre feltekinthessen a porból.

Vajon lehet erkölcsöt adni egy nemzetnek?

A kérdés groteszk volta nem mosolyogtat. Mert külső adományként nem adható, viszont belülről, a tűzzel lobogó lélekből kifejleszthető, előhozható a mélységből, hogy a roppant sötétségben világítson, utat mutasson. Erkölcsben élni, tiszta keresztény erkölccsel, értékrendekkel – ebben látom a lelki, majd pedig a nemzeti megújhodást.

Természetesen, ezt valahol el kell kezdeni, és nem hiszem, hogy erre a Parlament, vagy a média alkalmas hely lenne. Ezeken a helyeken csak hazudni és ígérni tudnak, egyetlen ponton nem lehet felfedezni a tisztességes határozottságot, maszatolva hörögnek álhírek nyomán selejtes zsurnaliszták, levitézlett képviselők, dőre szóvivők. Otthon kell rendet teremteni, elhullajtani a férges gondolatokat, kigyomlálni az élősködőkkel megtelt kertet, megszeretni újra a párunkat, gyermekünket, rokonságunkat, s akkor elindulhat egy folyamat, ám addig, amíg az emberek hazug elvek, irigységek ösvényén haladva meglopják egymást, addig csak széthullás juthat osztályrészünkül, és a feneketlen halál. A gyenge szél elfújja a Nemzetet…

Nem csak a Nemzetről írnék, noha rendkívül fontosnak tartom az összetartozás ápolását, a nyelv kincseinek megőrzését, az irodalom felemelését, és egyáltalán, megadni a magyar művészetnek azt, ami jár neki. Mondhatnánk, hogy a mai magyar tehetséges művészek szélmalomharcban őrlik fel tehetségüket, elvonulva, magukra maradva, el nem ismerve tengetik életüket, mindenféle levedlett munkákat vállalnak magukra, hogy megéljenek, miközben unalmas percemberkék publikálnak értékkel alig bíró lapokban; olyan emberek írnak, festenek, zenélnek, faragnak ma, akikben alig szunnyad valamiféle tehetség, inkább erőtlen, dőre izmusokhoz igazítják mondanivalójukat, így nyerve el a publikáláshoz járó nevet, anyagi támogatást, egyáltalán a helyet az irodalmi palettán. Aki egy kicsit is ad magára, és nem kívánja tudását aprópénzért szétszórni, az elefántcsonttoronyba, fellegvárba vonul, ahonnan remek a kilátás, tény, de mégis a mellőzöttség keserű kenyerét majszolhatja unos-untalan.

Érthetetlen, milyen felfordult világot éltet a mai emberiség. Az értéktelen értékesnek számít, a csapnivaló művészet díjakat vonszol maga után rögös utakon, a lekaszált, kiégett tarló szépségdíjat nyer, s az erőtől, élettől duzzadó táj harsonái hallgatásra vannak ítélve. Micsoda penetráns hullaszag terjeng a mai művészeti életben? Aki ma ír, nem kíván semmit közölni, nem akar adni, nyelvet éltetni, igényes irodalmat felemelni, csak írni, dőre, épületes marhaságokat kirázni a lúdtollból, de ez még nem irodalom, főleg nem minőségi irodalom.

Időközben hátrahagytam huszonötödik életévemet, immáron huszonhat esztendős vagyok. Haladok egy általam kitűzött úton, előrefelé, legalábbis én remélem, hogy előre és felfelé tartok; folyamatosan írok, akár mindennap kezembe veszem a művészetemet, hogy átadjak valamit az utókornak, ami még nincs, s ami abszolút belőlem került napvilágra. Nem vagyok elájulva magamtól, ettől függetlenül tudom, hogy jól írok, jót írok, ezért nem értem, miért nem jelenhetnek meg a szövegeim lapokban… Ha jobban belegondolok: túlságosan színvonalasak a szövegeim…

Nyugodtan bárki rám sütheti az elbizakodott, hivalkodó, önelégült jelzők valamelyikét, vagy akár mindegyik jelzőt együttesen, én az önbizalom egészséges állapotából nyilatkozom szövegeimet illetően. Nem felfuvalkodva kívánok dorbézolni, hanem alkotni szeretnék, nyugodt, csendes, élhető környezetben, és a célom az, hogy megjavítsam a mai magyar társadalmat, nem pedig az, hogy bárkinek is ártsak, bárkit is eltiporjak, elpusztítsak. Szándékaim nemes voltáról értekezni nem kell – önmagát adja…

Számos dolog, gondolat, meglátás, forma, lehetőség érdekel, képes vagyok elemezni apróra szeletelt témákat, egészen a sejtekig visszamenve, ugyanakkor képes vagyok egységesen, átfogóan tanulmányozni egy problémakört, kérdéskört; széles spektrumon mozogva haladok előre, néha lassabban, máskor gyorsabban, de mindig a teljes vizsgálatra törekszem, és igyekszem objektív képet adni, hogy a diagnózis ne fals legyen. Objektíven, az eseteket mélységeiben átvizsgálva kijelenthetem, hogy a mai művészeti életben nem találni tehetséges, mélyből fakadó tudással rendelkező művészt, csupán sarlatán firkászok, piktorok, muzsikáló dilettánsok vonaglanak feltupírozott valóságuk ritmusára… Elég alaposan áttanulmányozni a mai Magyarország életében fellelhető művészeket, máris láthatjuk, merre tart az alkotó, milyen céljai vannak, mit tud adni, és mit vesz el ennek fejében.

Hamvas Béla szavaival élve nincsenek egyéniségek, pusztán egyszerű, hamisítatlan, dőre senkik tapodják a flasztert. Arcélük nem homályos, hanem láthatatlan, és azért láthatatlan, mert nincs nekik. Ebből fakad, hogy nem a kicsinységüket akarják megnövelni élvezhetetlen alkotásaikkal, hanem egyáltalán valami kicsinységet próbálnak kicsikarni az elsatnyult világban, természetesen, sikertelenül… Egy-egy ideológiahullám felkarolja, felrepíti őket irigyelt magasságba, ám egy-két szűk esztendő, és el is felejtik az emberek a nevét, nem azért, mert megjegyezhetetlen, hanem mert soha nem is jegyezték meg igazán, valóságos lenyomatuk nincs az életben, ezért korrumpálódnak, eladják a lelküket is, noha azzal nem ők rendelkeznek. Ostobák, vakok, süketek, élvezeteket hajszolók, túlságosan hangosak, exhibicionisták, törtetők, akarnokok, zsarnokok, pénzéhesek… Ezeket a jelzőket a senkik egyszerre viselik magukon, tehát nem kell csodálkozni, hogy egy olyan Magyarországon élünk, ahol majdhogynem lehetetlenség érdemi életet lefolytatni! Ehhez már csak fűszerként járul hozzá az a tény, hogy a senkik azért, mert senkik, mérhetetlen étvággyal igyekeznek magukba zabálni mindent, amihez csak hozzáférnek: sikert, hatalmat, pénzt, kapcsolatokat… Ilyen emberekből álló társadalomban nem könnyű feladat minőségi irodalmat, filmet, festészetet, zenét létrehozni, ugyanis a tökéletes tehetség megnyilvánulása irigységet von maga után; egy tehetség felbukkanásakor bizonyosodik be a senki tökéletes senkisége… Ha a társadalom senkikre épül, mindenféle módon igyekeznek ellehetetleníteni a tehetségeket, az egyéniségeket, mert el akarják kerülni a lebukást, irigységük acsarkodó képmutatása félelemmé korcsosul, s félnek attól, hogy kiderül az igazság, és összeomlik gondosan összehazudott életük palotája, ahová pedig évtizedekre berendezkedtek. Az igazságra nincs szükség a Földön, mondhatnák akár a senkik, de nem teszik, mert az egyenességet nem ismerik, pusztán hazudni tudnak, megtéveszteni, zavarosban halászni, megalkudni, senkikként viselkedni.

Elolvastam néhány irodalmi folyóiratban publikáló embernek a munkáját. Vettem a fáradságot, és átolvastam vagy húsz novellát, hogy képet kapjak arról, mikről írnak ma az emberek, milyen stílusban alkotnak, milyen fogalmazási készséggel operálnak az irodalmi életben. Olvastam kortárs „nagy” írók műveiből, hogy tudjam, minek köszönhetik a rengeteg díjat, az elismerést, a nagy példányszámban kiadott műveket. Olvastam és olvastam… Aztán gondolkoztam erről-arról, és hamar rá kellett jönnöm, én nem tudok úgy alkotni, ahogy a mai írók a folyóiratoknál, mert ilyen csapnivaló irodalmat én nem tudnék kiadni a kezemből, képtelen vagyok ilyen összehányt semmit megírni. Még mindig az objektivitásnál tartunk! A se eleje, se vége történetek vonulnak előre, aztán vissza, majd körbe-körbe, s a végén nincs semmi tanulság, történet is alig, csupán folydogáló, csordogáló ostoba szöveghalmaz van, és ezt novellának nevezi az alkotó… Senki…

A gondolatmenet valódisága a reakciókban mérhető le igazán, autentikussága az olvasókhoz jutás pillanatában derül ki. A senki felhördül, megbotránkozik, kikéri magának, tajtékzik, vért kíván, az az ember pedig, aki ésszel és lélekkel él, csendes belenyugvással fejet hajt a sorok felett, és egy halk sóhajjal megállapítja, hogy tömör igazságot olvasott.

Sokat gondolkoztam már a fentebb leírt sorokon, több éven keresztül kerülgettem a témát. Mindig előjött, mint egy kócos ördög, egy pajkos kisgyerek, akit nem lehet elzavarni, mert mindig mellénk szegődik, folyton láb alatt van. Nem tudtam menekülni a senkik bemutatása elől, de most megtettem, ártó szándék nélkül, objektivitásra törekedve. Az érdemi életet óhajtván fel kellett állítanom egy pontos diagnózist, hogy sikeresen lehessen gyógykezelni egy társadalmat, amelynek tagjai túlságosan elvakult fényözönben táncolnak vállalhatatlan zenére ugrálva. Törékeny a mostani világ, súlytalan és ostoba… Nincs mihez igazodnia, ezért beteg pótlékokat talál; nincs miért küzdenie, ezért feneketlen dőreségeket állít csatasorba, hogy elpusztítsa önmagát, valamint a világot, amelyben él!

A hírnév, a csillogás helyett jobban szeretem a vidéki csendes életet, amikor nem túr bele semmi a nyugalmas hétköznapokba, amikor minden gondom az, hogy milyen közvetlenséggel írjam meg a mondataimat. Megállok a szőlőtőke mellett, leszakítok egy testes fürtöt, és gondolkodom az égre tekintve, miközben a lédús szemek leve a pólómra hullik. Teljességet nézek, amikor a fákra nézek, s a pillanat ihletett voltában ott látom a Jóistent, mert – higgye el nekem mindenki! – ott van. Fákat nézek, köveket, fűcsomókat, számba teszek egy szem szőlőt, ízlelgetem az édes, zamatos gyümölcsöt, érzem a semmihez nem hasonlítható valóságos, vidéki illatot – ilyenkor teljes ember vagyok, nem érdekel, ezáltal nem zavar semmi. Csak az képes minőségi életet élni, aki képes elmerülni a természet csendjében, hogy megvizsgálja önmagában a kérdésekre adott válaszokat, akár csiszolhat is rajtuk, elmerenghet újabb megoldandó feladatokon, csodálkozhat, lélegezhet, békülékenyen elpihenhet a finom, békés ölben, eggyé válhat a Jóistennel. Egyes pillanatokban több csoda rejtezik, mint a csillogó felületű hazugságokon.

Szívesen vernék hidat. Két pont között kellene átívelő hidat építeni, hogy azon az erős alkotmányon emberek vonulhassanak új célok, új gondolatok felé, akarattal, szent hittel, törekvéssel. Ha le akarnám egyszerűsíteni mondandómat, akkor ezt kellene írnom: azért írok, hogy hidakat építsek, de ez így nem a teljes igazság, a célom ennél sokkal többszólamúbb, sokkal összetettebb… Nehéz egyáltalán a bensőmből felbuzgó képekről beszélnem, az egész rendkívül bonyolult, noha erről egyszerű szavakkal kéne szólnom. Sok mindent szeretnék, elsősorban Rendet! Szép rendbe terelni az életet, megalkotni egy közösséget, összehívni férfiakat és nőket, hogy élvezzék az élet adta lehetőséget, hogy töprengjenek, gondolkodjanak, és meglássanak mindent, amit csak érdemes látni, érezzenek, figyeljenek, rendet teremtsenek, és tartsák is fenn azt.

A világ szörnyű hely, viszont jogunk, sőt kötelességünk, hogy élhetőbbé, teljesebbé, fenségesebbé tegyük; nekünk – mai embereknek – kötelességünk, hogy a világ szörnyűségét elpusztítsuk! Fel kell számolni az aljas érdekek mentén keletkezett ebül szerzett javakat, s ha más megoldás nincs, szét kell osztani a szegények között, hogy azok is élhessenek, megszabadulhassanak terheik egy részétől. Habzsolni bárki tud, a zabáláshoz nem kell tudomány, viszont megállni az evésben, azt mondani, hogy elég, másnak is szeretnék juttatni, az már embert próbáló feladat.

Gondos munkával kiválasztottam, hol kívánok letelepedni, hol szeretnék családot alapítani. Magyarföld vagy Zalaszombatfa település, ez a két helység nyerte el a tetszésemet, de fekvésénél, szépségénél, valamint nevénél megpihenve, elgondolkodva, jobban tetszik nekem az előbbi. Magyarföldön élni, alkotni, gyarapodni, gyermekeket nevelni – ennél nem tudok fenségesebbet elképzelni! A zalai táj – egyéni meglátásom szerint – olyan vidék, amely leginkább hasonlít a magyarság bölcsőjéhez. A szép dombokkal hullámzó vidék maga a bölcső, az erdők az életet adó oxigént lehelik ki a világba, s a patakok, folyók, tavak a tiszta vizet, az élet elengedhetetlen elemét adják. Szerelmes vagyok Zalába, ezt a szerelmet nagyapámtól örököltem, aki Lentiben született. Nekem oda kell visszatérnem, ahonnan ő elszármazott, hogy nemzzen egy lányt, aki az én édesanyám lett; az én visszatérésemmel bezáródik egy hihetetlenül színes, kalandos, ezer viszontagságot körbeölelő lánc.

Ez az élet, úgy hiszem, részválaszokat már kaptam arról, mit is jelent élni, alkotni, tudni, figyelni, látni.

Rengeteg tudást halmoztam fel az évek során, már csak realizálnom kell őket, ez a nagyobb munka, ebbe tört bele annyi, de annyi bicska. Van még munka, nem tagadom, ennek kell nekirugaszkodni, hogy az élet kiteljesedjen…

http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3664-autentikus-panorama