"Az emberiség története egyenlő a fegyveres konfliktusok történetével.”



Mit mondhatnánk hát az ember egyik, évezredekkel ezelőtt domesztikált társáról, a lováról. Mivel lehetne mérni a lovak történetét. Azokét a lovakét, melyek ha nem is önszántukból, de tevőlegesen óriási részt vállaltak választott társuk, az ember nagyra törő terveinek megvalósításában, s szó szerint húsukat, vérüket, gyorsaságukat, kitartásukat s az életüket adták egy másik faj érdekeiért. Ha nem fonódott volna össze az ember és e nemes élőlények küzdelmes, sokszor heroikus története, ha csak a mezőgazdaságban földművelésre és a húsáért történő tenyésztésre korlátozódott volna létük. Soha nem ihlették volna meg művészek százait, kik lenyűgöző alakjukat, s csodás tulajdonságaikat a pillanat varázsába zárva őrizték meg az örökkévalóságnak. Azért mert értékesnek találták ezeket a lényeket, melyek akár az életük árán is életet adtak.

Úgy igaz, a katonalovakról van szó, melyek tudása, de méginkább engedelmessége vagy egykori alkalmazhatóságuk szelidített, a kevésbé militarista lakosság számára is elfogadhatóbbá tett verziója az, amit ma a díjugrató, millitary versenyeken láthatunk. Nézzünk meg egy-két sportágat, hogy is néztek ki 2-3 ezer évvel ezelőtt. A nehézatlétika alapszámaiban a gerely mibenlétét úgy érzem nem szükséges firtatni. Ellenben a diszkosz, mely egy körbeélezett korong, vagy a kalapács, mely egy korántsem sima vassúlyban, hanem egy szegekkel kivert fejben végződött, már elég alkalmas volt az ókori csataterek elit hadrendjének, a nehézgyalogos hoplita phalanxnak megzavarására, esetleg az akkor még zömében könnyűlovas, szárnybiztosító feladatot ellátó lovasság visszatartására. De nézzük csak kifejezetten a lovassági és gyalogos roham megfékezésére kiötlött eszközöket. A vassulymot (négy hegyben végződő térbeli alakzat, mely akárhogyan eldobva mindig három hegyével lefelé, eggyel pedig felfelé állapodik meg) egyértelműen középkori találmánynak tudják be a régészek, viszont egyértelműen ókori gyökerekre vezethető vissza. A tűzben edzett hegyes karók - „lilium”-ok - 80-90 centiméter mély gödrök alján meredeztek 4-5 sor mélységben, melyeket 2,5 méter mély vízesárok, 1,5 méter széles egybefont, kihegyezett nyársakkal teli árok, valamint a fullánkok - „stimuli” - szegélyeztek, melyek földbe ágyazott fatuskók voltak felmeredő vastüskével a végükön. Gyors és csúfos véget érne azon pályaépítő tevékenysége, aki ehhez hasonló akadályparkot építene egy nemzetközi díjugrató versenyen. Pedig elképesztő a hasonlóság, hogy milyen terepakadályokat küzdettek le lovaikkal az akkor méltán félisteneknek tartott lovasok.

Gondoljunk csak bele, a régi korok emberét áthatotta a küzdelem a természet erőivel, de méginkább saját fajtársaival szemben. Az ember az őt körülvevő világot - mellyel szimbiózisban élt - más szemmel, egy komplexebb szemléletmóddal kezelte. Tudta, hogy a forma meghatározza az alkalmazhatóságot és fordítva szintúgy. A lovas-nomád népek lovai egyszerűen nem az akkor használt nehézkes szekér vontatására voltak kitalálva, valamint az ökrök által vont szekéroszlopot a menetoszlop lovaskatonai elő-, oldal-, és utóvédelmével lehetett  a legkönnyebben és leghatékonyabban megoltalmazni az ellenséges rajtaütésektől. A portyázások során - lévén több vezetéklovat vittek eleink magukkal - a ló a sereggel együtt gyorsan mozgó élelmiszerraktárat is jelentett. Itt természetesen nem arra kell gondolni, hogy a kifosztható területen, élelembő vidéken a legjobb hátaslovát fogyasztotta el a portyázástól megcsömörlött ősünk, de a sérült lovak mindenképpen e sorsra jutottak. A korabeliek hitvilága szerint inkább váljék életet adván az őt elfogyasztó részévé (testileg és lelkileg), mint varjak eledelévé. Alaposan belegondolva semmi kivetnivalót nem találhatunk ezen az eszmefuttatáson. Ne feledkezzünk el azonban a lovakat körüllengő tiszteletről sem. Szabad ember, önálló gazdaság nem létezhetett nélküle. Amíg a ló volt a fő közlekedési eszköz, addig nemesember mindenhova lovon járt. A letelepedés után a mégoly szegény ember is, ki maga volt kénytelen rétjét kaszálni, akkor is lovon ment ki a határba és igyekezett szert tenni legalább egy mindenes lóra. A lovak megkülönböztetett szerepét leghívebben talán nyelvünk őrzi. A XIX.-XX. század fordulóján a lő szőrére még több mint háromszáz, színére pedig mintegy negyven szavunk volt, melyek középkori voltát korabeli oklevelek is megerősítik.

A történelmi korszakokat a történészek megpróbálták egzaktan meghatározni és általában egy sorsfordítónak nyilvánított eseményt, csatát mérföldkőként a két korszak határára állítani. Valójában ezek a pontos meghatározások rendkívüli összemosódottságot eredményeznek, s ennek következtében sokkalta inkább folyamatokra reflektálnak, melyeknek időbeni kicsúcsosodásuk egy térben és időben meghatározható eseményhez köthető. Tehát az idők kezdete óta folyik a verseny a mozgékonyságot lehetővé tevő gyorsreagálású, de kisebb védelmet élvező és a vele szembenálló nagyfokú védelmet biztosító, megsemmisítő pusztításra képes, ugyanakkor lassú haderőtípusok között. Ez a folyamat megfigyelhető volt az ókorban és az Iraki válság XXI. századi történetében szintúgy. Nehéz lenne a mérleg nyelvét egyértelműen az egyik vagy a másik irányba végérvényesen elmozdítani. Ezen szembenállások (a rájuk jellemző harcosokkal és lovaikkal, felszerelésükkel) jelen voltak a történelem összes nagyobb összecsapásában több-kevesebb arányban, és alkalmazásuk sikere egy roppant összetett, komplex elegyet képezett, mely a hadvezér pillanatnyi éleslátásán, az ellenfél lehetőségeinek, beszűkülésének megérzésén, egy adott taktikához való görcsös ragaszkodás észrevételén keresztül döntötte el az adott ütközetet az egyik vagy másik fél győzelmére. Ki kell hangsúlyozni tehát, hogy egyik sem volt jobb-rosszabb a másiknál, egyszerűen más volt. Olyan, amilyen az adott szituációban előnyt tudott kovácsolni másságából.

Az előbbi példát felhozva, az ókori csatatereket és csataleírásokat tanulmányozva az ütközeteket évszázadokon keresztül a nehézfegyverzetű gyalogság helytállása, együttmozgása döntötte el, mely az arcvonal közepén helyezkedett el. A széleken az esetek döntő többségében könnyűgyalogság vagy könnyűlovasság volt hívatva az ellenséges bekerítő manőverek kivédését. Itt elsődlegesen a gyorsaságon, a pillanatok alatti manőverezésen volt a hangsúly, az arcvonal közepe irányába nem igazán hozták be a lovasságot, lévén ilyen frontális támadás a megsemmisítésüket vonhatta volna maga után. Laza rendben, általában 2 méteres fronttávolságokkal álltak fel. Források szerint a szkíták vezették be az ék alakzatot, melyet azután átvettek mások is. Az ellenséges arcvonalhoz közeledvén a vágtába ugratási terepszakasz 90 méterre volt tehető és 2-4 nyíl kilövésére volt predesztinálva. Kb. 45 méteres távolságban - mivel a lovas íjász csak bal oldalán tud tüzelni - jobbra fordulva elvágtat az ellenséges arcvonal előtt és lő egyfolytában, míg újra jobbra nem fordul, hogy ezúttal hátulról lőjön. A „párthus lövésként” elhíresült taktika értelmében az ellenséges arcvonal előtt hírtelen lefékezett a lovasság, majd visszafordult és visszatérvén a saját porfelhőjükbe lövéseket adtak le ellenségeikre. Láthatjuk, hogy mekkora terhelésnek lehettek kitéve a lovaik lábai, mindez természetesen ín- és bokavédő nélkül. Mekkora összeszokottság szükségeltetett a feladat pontos és hibátlan végrehajtásához. Ezzel kapcsolatosan szembesültem egy problémával egyszer, az illető komolyan gondolta balkezességét és próbált mindent fordítva csinálni. Régen az emberek csak elvétve voltak az írás képességének birtokában, a legtöbb kultúrában jobb kézzel ettek és ballal tisztították a hátsójukat. Ezért vonta a közös étkezésekről történő kiközösítést a (jobb, márpedig az volt a büntetés) kéz levágása. Az összes lovasíjjász tehát bal kézbe tartotta az íjjat és jobbra fordult. Képzeljük el, ha történetesen 20 balkezes a 600-ból és szembefordulnak a vágtázó társaikkal. Tehát régen nem igen törődtek az ekképpen eltérő agyi működésekkel. A párthus lovasság zömét az arisztokraták kísérőiből és szolgáiból álló könnyű, lovasíjjász csapatok adták, míg az arisztokrácia a magát kataphraktész névvel illetett nehézfegyverzetű lovasként talpig, a lova pedig szinte csüdig pikkely vagy sodronyvértben. Nagy Sándor már helyez nehézlovasságot a szárnyakra, de még mindig nem a középkorban szokásos harceljárás szerint küzdeti őket. Ahol annyira zárt alakzatban nyomultak előre, hogy fém ért a fémhez, összeértek a lovasok térdei. Nehéz volt sokáig így együttartani a támadó éket, valószínűsíthető tehát, hogy a sok gyakorlás ellenére is csak 100 méteres vágtában csapódtak az ellenség soraiba, ahol el lehet felejteni a filmeken látott szavatolt lómegállítási technikákat. Az első 4-5 sor emberből csak egy összenyomorított massza maradhatott. Ehhez szintúgy nehézlovak kellettek, kik vitték az írdatlan súlyt, s rettenthetetlenül gázoltak át az ellen pajzsfalán. Ezt az eljárást a normannok „dolgozták” ki s váltak jó időre a csataterek vitathatatlan uraivá. Azonban ehhez a lovasrohamhoz lehetőleg sík, jól belátható, megfelelő szélességű (hogy elférjen az arcvonal) terület és megfelelő keménységű, tehát nem a sártól ragadós talaj szükségeltetett.

Egy ókori harceljárásról írtam, és nézzük csak, mi történt 1298-ban a göllheimi csatában, ahol Habsburg Albert seregében 600 főnyi magyar könnyűlovas harcolt, hátrafelé lőve, páncél nélkül. De ugyanúgy említhetnénk az 1278. évi dürnkruti (morvamezei) ütközetet is, „..ahol a kunok a magyar hadrend előtt össze-vissza száguldoztak..”, külön elem voltak a magyar hadvezetésben, felderítettek és üldöztek, míg a nehézlovasság rohamozott (akár a párthus arisztokrácia). Igaza volt Hérodotosznak, hogy a történelem ugyanazon dolgok spirális ismétlődése eggyel magasabb idősíkban. 1146-ban a Lajta folyó mellett, az 1167-es zimonyi csatában a magyar nehézlovasság is szilárdan küzdött. Illetve az 1312-es rozgonyi csatában Csák Máté 1700 lándzsással támadott királyára, ahol is mindkét fél lovagi jellegű ütközetet produkált. Vélhetőleg a magyar hadvezetés volt az egyetlen a középkori harcmezőkön, aki a nehéz és a könnyűlovasságot egyaránt alkalmazta. Más népek más módon próbálták a védelem és a gyorsaság közötti harmóniát megtalálni.

Ne higgyük, hogy a nehézfegyverzetű lovasság egyértelműen a középkor szüleménye. A nehézfegyverzetű római lovas, a clibanarius, melyet joggal tekinthetünk a páncélos lovasság fejlődése utolsó szakaszának is, már Kr.u. 69 óta létezett, amikor Vespasianus szarmata zsoldosokat fogadott szolgálatába. A II. századtól a kontosz (lándzsa) használatában is változás áll be. Addig ugyanis fej fölül szúrtak lefelé egy kézzel egyensúlyozva a fegyvert, a nehézlovasság megjelenésével viszont a szálfegyver lekerült a hónaljba, mely sokkal biztosabb fogást, valamint a ló és lovas testsúlyának összegződését eredményezte a sebességgel megszorozva, egy viszonylag kis felületen (a lándzsa csúcsán) összpontosulva. A kengyel használatot megelőző időben, a római négyszarvas nyerget használva is roppant nagy átütő erőt eredményezett ez a változtatás. A Szaszanida előkelő Kr.u. 450-ből származó ábrázolásán már keresni kell a különbségeket egy keresztes hadjáratok kori francia nemessel szemben.

A nehézlovasság kialakulását több tényező is segítette:


  • a szomszédos királyságoknak, államoknak, népeknek volt ilyen egységük, ami egy esetleges konfliktuskor történő alkalmazásuk szükségességét vetítette előre, tehát egyszerű védekezés politika,
  • amennyiben az adott nép nagy ellenségeinek volt ilyen fegyverneme,
  • amennyiben az adott nép régi ellenségének, esetleg a szomszédos (megtámadni kívánt) népeknek nem volt nehézlovassága, de ezen egység alkalmazása győzelemmel kecsegtethetett,
  • az adott nép arisztokráciája tudta biztosítani az előállításhoz szükséges tetemes anyagi erőforrásokat.

Várhegyi Kálmán gyűjtése