A betegségek terjedésének új ismeretei alapozták meg Imogene Rechtin 1910-es, balszerencsésen végződött kampányát egy egyetemes emberi szokás betiltásáért.

A széles körű közegészségügyi válságok és a betegségek terjedéséről alkotott elképzelések fejlődésének idején a csókolózás könnyen elkerülhető betegségátvivő volt. Imogene Rechtin szerencsétlenségére a legtöbb ember nem volt hajlandó lemondani róla. Illusztráció: Meilan Solly / Pillanatképek a Newspapers.com-on keresztül, ajkak vektor: Vecteezy
Imogene Rechtint undor és rettegés kerítette hatalmába. Egy 1910-es cincinnati női társasági rendezvényen a fogadó sorban állva figyelte, ahogy a háziasszony közeledik, és az előtte álló "30 vagy 40 nő" mindegyikét egy-egy arcon vagy ajkán adott csókkal köszönti.

"Bárcsak lenne valami, amit fel tudnék mutatni, ami megakadályozná, hogy megcsókoljanak" - gondolta magában.

A baktériumoktól mélyen gyökerező félelemmel rendelkező, kétgyermekes, középkorú anya Rechtin már régen meggyőzte a férjét a "promiszkuitással" járó káros egészségügyi kockázatokról. Abban az időben egy Rechtin osztályába tartozó nőnek aligha telhetett el úgy nap, hogy ne találkozott volna egy-két csókolózással. A szájon puszilás volt a szokásos üdvözlés a barátnők között, olyan gyakori, mint manapság a kézfogás. Ez a cincinnati estély, a baktériumok nyílt cseréjével, az utolsó cseppnek bizonyult Rechtin számára, aki a következő másfél évben egy rövid életű, nagyrészt sikertelen országos mozgalom élére állt a csókolózás gyakorlatának elhagyása érdekében.

Egy 1911-es újságcikk az Egészségügyi Világszervezetről, Rechtin fényképével.
Egy 1911-es újságcikk az Egészségügyi Világszervezetről, Rechtin fényképével A Kairói Bulletin

A csoportját Egészségügyi Világszervezetnek nevezve Rechtin körleveleket terjesztett, amelyekben a csókolózás ellen érvelt, és 5 centes hozzájárulásért "Kiss Not" feliratú gombokat postázott. Ő és több száz követője - többségük nő - a csókolózás ellen kampányolt mindenféle környezetben, a hálószoba magányától a baráti összejövetelekig.

"Csak egységben lehet elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy meggyőzzük a civilizált világot arról, hogy a csókolózás káros és egészségtelen" - jelentette ki Rechtin nyilvános felhívásában.

Az újságírók gúnyolódását és az orvostársadalom megvetését elszenvedve, a törekvés végül nem tudta befolyásolni a közvéleményt. Rechtin aggodalmai azonban nem voltak teljesen alaptalanok. A széles körű közegészségügyi válságok és a betegségek terjedéséről alkotott elképzelések fejlődésének idején a csókolózás könnyen elkerülhető betegségátvivő volt.

Egészen a közelmúltig Rechtin története többé-kevésbé a történelem homályába veszett. Most azonban egy új cikk a Journal of Social History című folyóiratban beszámol a szerencsétlen sorsú kampányáról.

"Alapvetően igaza volt" - mondja a tanulmány szerzője, Peter C. Baldwin, a Connecticuti Egyetem társadalomtörténésze, aki újságarchívumok átkutatása közben bukkant Rechtin történetére. "Alapvetően megértette, amit az orvostudomány akkoriban tanított nekünk".

Rechtin undorának hátterében a betegségről alkotott változó felfogás állt. A polgárháborút követő évtizedekben az orvosok és a kutatók a baktériumok kialakulóban lévő ismereteire építettek, hogy megcáfolják a fertőzések okairól szóló elavult elképzeléseket, például a miaszmaelméletet, amely a rothadás és a szemét szennyezett levegőjét tette felelőssé. A szakértők kezdtek rájönni, hogy a valódi bűnösök mikroszkopikus baktériumok és vírusok, amelyek könnyen átvihetők emberről emberre.

Ez a felfedezés "elindítja azt a ... fejlődést, amiért az emberek megőrülnek" - mondja Nancy Tomes, a New York-i Stony Brook Egyetem progresszív korszakának történésze, a The Gospel of Germs (A baktériumok evangéliuma) című könyv szerzője: Men, Women, and the Microbe in American Life (Férfiak, nők és a mikrobák az amerikai életben). "A századfordulóra az alkalmi fertőzések - köhögés, köpködés, tüsszentés, kézrázás - már csak az alkalmi fertőzésekről szólnak. ... Bármilyen bőr-bőr érintkezés ... tényleg csak [van] szinte fóbiás jellege"."

Amikor Rechtin elkezdte a kampányát, a tífusz, a kolera és a szifilisz járványok még gyakoriak voltak. A 19. században Európában az összes haláleset egyharmadáért a tuberkulózis volt felelős, amelyre akkor még nem ismertek gyógymódot.

A század első felében a közegészségügyi tisztviselők olyan kollektív polgári intézkedésekkel igyekeztek felvenni a harcot e betegségek ellen, mint a csatornázási munkálatok és az alacsony jövedelmű lakások kiürítése. De ahogy a baktériumok "láthatatlan fenyegetése" egyre szélesebb körben ismertté vált, mondja Tomes, a szakértők egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az emberi viselkedés megváltoztatására.

"A régi közegészségügy ... a fertőző betegségek forrásait az ember környezetében kereste; az új az emberben magában az emberben találja meg" - írta Hibbert Hill egészségügyi tisztviselő 1913-ban.

1896-ban New York City egy köpködésellenes rendeletet fogadott el, amelynek célja a tuberkulózis terjedésének megfékezése volt, és amelynek büntetése akár egy évig terjedő börtönbüntetés is lehetett. Másutt az orvosok a közös katolikus úrvacsorakehely használatát "közegészségügyi veszélyként" ítélték el. Az iskolaszékeknek küldött körlevelekben a közegészségügyi keresztes lovagok, mint Charles V. Chapin, arra kérték a tanárokat, hogy oktassák a gyerekeket a nemi betegségek veszélyeire és a fogmosás erényeire.

"A gyerekeknek meg kell tanítani, hogy a testük a saját tulajdonuk, hogy a személyes tisztaság kötelesség, [és] hogy a száj az evésre és a beszédre való" - írta Chapin 1901-ben.

Ezzel az elmozdulással a közegészségügyért való felelősség végérvényesen a városházáról a külvárosokba került, ahol a Rechtinhez hasonló nők gyakran vezették a munkát. A nemi politika már régimódi elmélete szerint a helyes viselkedés és viselkedés normáinak érvényesítése szilárdan a nők által uralt otthoni szférába tartozott.

Tomes szerint Rechtin idejében a tehetős nők már régóta használták ezt az ideológiát arra, hogy "kimozduljanak a házból", és a társadalom javítását célzó kampányok élére álljanak. Paula Baker történész 1984-ben egy korszakalkotó esszéjében ezeket a mozgalmakat "önkormányzati házvezetésnek" nevezte, egy olyan módszernek, amellyel "a nők az anyaság előnyeit igyekeztek a közszférába vinni".

"A nők a férfi politikai vezetőket segítő gyalogos katonákként váltak kritikussá" - mondja Tomes -, egyfajta "alulról szerveződő sokkoló csapatként" a progresszív ügyekért.


Rechtin a cincinnati nappalijában hozta létre az Egészségügyi Világszervezetet, és Tomes szerint egy már "jól kitaposott utat" követett. Még a csókolózással szembeni ellenségessége sem volt teljesen példa nélküli. Baldwin lapja szerint több korábbi egészségügyi kampány is megpróbálta korlátozni a gyakorlatot, bár nem egészen ilyen buzgón. Egy Avis Boyce nevű atlantai nő például 1907-ben beutazta az országot, hogy véget vessen a babapuszilgatás elterjedt gyakorlatának. Ahogy a Chicago Tribune-nak nyilatkozta: "A csókokat nem lehet pasztörizálni". (Boyce elismerte, hogy a felnőttek "reménytelen esetek", akik valószínűleg soha nem hagyják abba a csókolózást).

Mintha csak a jövő Rechtinjeit akarná inspirálni, 1908-ban a Washington Post még egy cikket is közölt, amelyben egy philadelphiai orvos azt mondta, hogy "szilárdan hisz abban, hogy egy generáción belül eljön a nap, amikor egy félelmetes csókellenes mozgalom jön létre".

"[A] csókolózás gyakorlatilag az alsóbb osztályokra fog korlátozódni", jósolta, "a művelt emberek úgy nőttek fel, hogy belátták a szokás rossz tulajdonságait".

Korának más egészségügyi kampányaihoz képest Rectin csókolózás elleni kampánya korántsem volt szokatlan. A 20. század fordulóján wellness-guruk és evangéliumok szédítő sora jelent meg, némelyikük sokkal bizarrabb és alaptalanabb volt, mint a csókolózás betiltása.

Rechtinéhoz hasonlóan sok ilyen kampány az emberi viselkedést tekintette a betegségek elleni védekezés kulcsának, és különösen a kéjes, tisztátalan vagy túlzott indulatok megfékezésére törekedett. Sylvia Tesh politológus 1982-ben megjelent közegészségügy-történetében ezt az irányzatot ahhoz a széles körben elterjedt hithez kapcsolta, hogy a betegségeket úgy lehet legyőzni, ha "ledobjuk magunkról az ősi "mesterséges" szigorításokat, és a természetjognak megfelelő módon élünk".

Sylvester Graham, a Graham-keksz feltalálója óva intett a hús és a meleg ételek betegséget okozó tulajdonságaitól, ehelyett az egyszerű vegetáriánus életmódot szorgalmazta. A több tucatnyi böjti hóbort azt követelte, hogy követői mérjék meg a székletüket és naponta végezzék el a beöntést, hogy elkerüljék a széklet "önmérgezés" veszélyeit.

Sok ilyen kampány sokkal sikeresebb volt, mint Rechtiné. Horace Fletcher, a "Nagy Rágó" azt javasolta, hogy addig rágjuk az ételt, amíg az "el nem folyik", és természetes módon le nem folyik a torkunkon; tanácsa olyan népszerűnek bizonyult, hogy a "fletcherize" kifejezés is ebből született, ami azt jelenti, hogy lassan és alaposan rágjuk meg az ételt. "Soha ne nyeljünk le semmit erőszakkal" - írta. "Biztonságosabb előre megszabadulni tőle, mint megkockáztatni, hogy a gyomorba kerüljön".

A századforduló összes bizarr egészségügyi trendje közül azonban Rechtiné volt talán a leginkább tudományos alapokon nyugvó.

Baldwin szerint "csak sokkal később, ebben az időszakban kapunk hatékony kezeléseket" a gyakori betegségekre. "Tehát megcsókolni valakit, aki esetleg tuberkulózist vagy szifiliszt hordozhat, komoly aggodalomra adhatott okot."

Rechtin végül több mint 1000 követőre tett szert, köztük mintegy 70 menyasszonyra, akik az esküvőjükön "Kiss Not" gombot viseltek. A sajtó részéről azonban könyörtelen ellenségeskedéssel szembesült.

"A cikkekből egyértelműen kiderül, hogy a riporterek nevetségesnek találják ezt az egészet" - mondja Baldwin. "Úgy gondolják, hogy amit mond, az a maga nemében annyira abszurd, hogy azzal színesíthetik a cikküket, hogy hosszasan idézik őt."

A tréfás karikatúrákkal zsúfolt, erősen illusztrált oldalakon a riporterek "keményszívűnek" és "hidegvérűnek" nyilvánították Rechtin kampányát, míg a képregények a csókellenes "fogadalmak" megszegése miatti örömüket képzelték el a pároknak.

Az orvosi és tudományos közösségek hasonlóan elutasítóak voltak. A kritikák nagy része, írja Baldwin, az ötletet gyakorlatlannak és túlzónak, sőt paranoiásnak állította be. Egy prominens tisztviselő a Washington Postban megjelent vezércikkében Rechtin szervezetét "az élvezetek megelőzésére létrehozott társaságként" kárhoztatta.

"Vegyünk egy holdfényes éjszakán egy elsötétített zugot, ahol a sugarak egy függőágyban tétlenül ringatózó pár körül játszanak; ilyenkor álljon munkába a csókellenes társadalom, és nézzük meg, mi történik" - állt a cikkben. "Nem lehet visszatartani, és nincs értelme próbálkozni... amíg jó, vörös vér folyik az amerikai ifjúság ereiben".

Baldwin szerint Rechtin korának emberei túl sokat tiltakoznak. Megvetésük mögött az állt, hogy nem akarták átengedni a nőknek a testi autonómiához való jogukat - írja, és hozzáteszi: "Különösen a fiatal nőknek kellett résen lenniük, hogy bármelyik férfi, akár idegen, akár megbízható barát, megragadja őket, és megpróbálja megcsókolni őket".

"A 'Csókot nem' gomb részben az olyan férfiak ellen irányult, akik megkísérlik az első csók erotikus játékát, mielőtt a nő bármilyen hívogató szociális jelzést adna" - folytatja Baldwin. "Amikor az amerikai újságok gúnyolódtak Rechtin csókellenes kampányán, akkor egy bevett mintát követtek, amikor a nem kívánt szexuális közeledést viccként kezelték."

Tomes rámutat, hogy a korábbi, köpködés elleni közegészségügyi kampányok az alsóbb osztálybeli férfiakat vették célba, amiért azok a gazdag nők útjába köpködtek, hogy felkeltsék a figyelmüket - ez az utcai zaklatás egy formája, amely Rechtin idejében gyakori volt.

"[De] ami Imogene esetében érdekes, hogy ő tényleg a saját osztályához tartozó férfiak ellen lép fel" - mondta Tomes. "Tényleg megpróbál egy olyan határt felállítani, amit ma úgy ismerhetünk fel, hogy "ne érj hozzám a beleegyezésem nélkül"."

Végül Rechtin kampánya nem élte túl kritikusait. Másfél évnyi kampányolás után az Egészségügyi Világszervezet eltűnik a nyilvántartásból. "A kampánya lényegében sehová sem vezet" - mondja Baldwin - "és ... egy csomó problémába ütközik".

Rechtin már régen meggyőzte a férjét a "promiszkuitásos csókolózás" káros egészségügyi kockázatairól.

Az 1920-as évekre a nők szexuális politikája drámaian megváltozott. "Az 1920-as évek "új nője" elvetette a 19. századi nőiességet azzal, hogy átvette a korábbi férfi értékeket és viselkedést" - írta Baker 1984-es esszéjében. Baldwin eközben azt mondja, hogy "ezek a modern nők ugyanúgy élvezik a szexet, mint a férfiak", így a csókellenes kampány veszélyesen divatjamúltnak tűnik.

Nem sokkal később a hatékony antibiotikumok bevezetése drámaian megváltoztatta a közegészségügyet, nagymértékben csökkentve a gyakori fertőző betegségekbe való belehalás kockázatát. A minden csók mögött megbúvó rejtett baktériumoktól való félelem átadta helyét a koszhoz és a betegségekhez való lazább hozzáállásnak.

Tomes végül úgy véli, hogy Rechtin sikertelen kampánya egy olyan időszak terméke volt, amikor a közegészségügy filozófiája változott, a társadalmi problémák viselkedésalapú megközelítésétől a célzottabb tudományos megoldások felé. "[Rechtin] egyfajta átmenetet képez arra, amivé a közegészségügy vált" - mondja.

A fogyókúrázó sarlatánok és nagy rágcsálók, akik Rechtint az ő idejében túlszárnyalták, hamarosan szintén visszaszorulnak. 1910-ben Abraham Flexner, az Egyesült Államok tudományos igazgatója és politikusa sikeresen szorgalmazta az orvosi gyakorlat hivatalossá tételét és az általa "kuruzslásnak" nevezett alternatív wellness-guruk nagymértékű visszaszorítását.

Baldwin számára Rechtin története végső soron azt tükrözi, hogy a "tudomány követése" mennyire kevéssé számíthat a közegészségügyben. Ami a csókolózás veszélyeit illeti, Rechtinnak igaza volt, de ahogy az idő bebizonyította, az egyik újságcím szavaival élve, egyszerűen "túlságosan élvezetes időtöltés volt ahhoz, hogy eltöröljék".

https://www.pokolafoldon.hu/blog/a-no-aki-azert-kuzdott-hogy-veget-vessen-a-csokolozas-artalmas-fertojenek