Nő a munkaerő ázsiója és a bére is. Nem kell mindig a számunkra konyhakészre csomagolt, nyugati mantrákon csüngeni…
Máig él a neoliberális közgazdász- mantra, miszerint a béremelések gerjesztik az inflációt, bár manapság, amikor vannak érezhető, nem elinflált béremelések, és nincs infláció, kissé elcsendesült az igehirdető kórus. Sajnos ez a gondolatfertőzés gyakran a hazai jobboldal egyes hangadóit is eléri, a mantra kitalálóinak legnagyobb örömére. Az epigonoknak pedig elég lenne gondolkodniuk azon, hogy a nálunk átlagos termelékenységi szintben elmaradó Lengyelországban miért tudnak magasabb bérszínvonalat megvalósítani, nem is beszélve a csehekről.
A hazainál jóval magasabb béreket fizetnek ezekben az országokban „inflációs” rém nélkül, stabil árszínvonallal. Evidenciaként elfogadhatjuk, hogy az uniós átlag hatvan–hatvanöt százalékának megfelelő termelékenységi szinthez nem az átlagos uniós bérszínvonal huszonöt–harminc százaléka dukálna. Érdemes megvizsgálni tehát, hogy hazánkban mivel magyarázható az alulfejlett bérszínvonal, és az ahhoz való szinte görcsös ragaszkodás.
Érdemes a vizsgálatot a rendszerváltáskori gazdasági átalakítás körüli ügyekkel kezdeni. Közismert, hogy a rendszerváltó kerekasztali ellenzéknek nem volt koherens gazdaságpolitikai elképzelése, főként nem arról, hogy miként vezet az út az állami és szövetkezeti tulajdonból a magántulajdonon alapuló gazdaságba. A politikai hatalomból 1990-ben ideiglenesen kimaradt, de a gazdaságiban továbbra is nagyon erősen jelen lévő, divatos neoliberális gondolatműhelyek kottáiból dolgoztak. Ezeket a volt állampárt „reformműhelyeiben” már egy évtizede csiszolgatták.
Az „elvek” gyakorlati kivitelezői – főként a pénzügyi szektorban – akadály nélkül vették a rendszerváltást. Főbb üzeneteik: a fellendülést a külföldi tőkebehozataltól lehet várni; a tőke oda megy, ahol kedvező (ha lehet, nincs is) az adó; a tőke becsalogatásához nagyon kedvező hazai adottság az alacsony bérű, de jól teljesítő, képzett, fegyelmezett munkaerő; a tőke nem szereti az erős érdekképviseletet, a szakszervezeteket.
A gazdaság tulajdoni átalakítása történelmi léptékkel mérve szemvillanás alatt megtörtént e mantrák mentén, és halad tovább máig, legsúlyosabb következményével, az alacsony bérszínvonallal.
Az igazi felzárkóztató gazdasági fellendülésnek ez ma a fő akadálya.
A nyugati sajtó a magyar átalakulást viszont példaértékűnek, az átalakítókat pedig nagyszerű demokratáknak és reformereknek ismeri el. Kevésbé törődik azzal, hogy ennek a politikának az eredménye a szánalmasan alacsony bércsapda és maga a csaknem három évtizedes, stagnálásközeli gazdaság. Minden ennek felszámolására irányuló kormányzati kísérletet pedig károsnak mutat be.
Emberi számítás szerint ott lehetne sokkal többet fizetni, ahol sokkal több értéket állítanak elő, ahol a bérköltség lényegében a nyugatival összehasonlítva bagó, ahol egy-egy munkaerőn havi két-háromezer eurót lehet keresni, és annak jó részét még adó előtt ki is lehet vinni az országból. Ez minden kétséget kizáróan a multinacionális szektor, amelynek becsalogatásához oly hasznosak voltak a panelmantrák és máig túlélő mutációi.
Előbb rá lehet venni azonban az oroszlánokat a húsmentes táplálékra, mint a multikat a masszív béremelésre. A sorozatban kötött stratégiai megállapodások ezt a célt nem érik el, legfeljebb azt, hogy olcsó bérért és jókora munkahely-létesítő állami forrásokért tartják, esetleg néhány tízezerrel emelik a foglalkoztatást.
A hazai kis- és középvállalkozások adják azonban folyamatosan a foglalkoztatottak legnagyobb hányadát.
A szektor felkarolására szinte minden kormányzat ígéretet tett, de ezek sorozata inkább üres jókívánsághalmaz maradt. Itt van azonban az alultőkésítettség, a magas adószint, sőt előlük még a piac egy részét is elszerettették a multikkal.
A legnagyobb kárt a mezőgazdaság és az erre ráépülő élelmiszer-gazdaság szenvedte el, de a hazai kiskereskedelem is a szenvedő felek sorait bővítette. Ennek ellenére mégis a bérszínvonal dinamikus, ha nem is kirobbanó fejlődését éppen ettől a hazai kis- és középvállalkozói szektortól várhatjuk.
Ehhez azonban meg kellene szabadulni az idült, görcsös gazdaságpolitikai dogmáktól, amelyek egy egész kérdéssort generálnak. Miért ér egy-egy multinacionális, gyatrán fizetett munkahely húsz–harminc millió forint állami rásegítést, és miért nem érnek meg a kis- és közepes cégek munkahelyei legalább öt–tíz milliónyit? Miért nincs az állami munkahely-létesítő forrásokért nyílt verseny? Nem elgondolkoztató, hogy miközben a GDP előállításában a hazánkban működő multinacionális szektor meghatározó, az exportban pedig döntő szerepet játszik, közben a vállalati nyereségekből származó költségvetési befizetésekben éppen a hazai kicsik és közepesek viszik a prímet? Nem puszta szócséplés arról értekezni, hogy milyen gazdaságpolitikai veszélyekkel jár, ha a bankok a kis cégeknek kevesebbet hiteleznek, amikor a legtöbb hazai bank mérlegében a kicsik és közepesek csak néhány százalékkal szerepelnek, ahelyett, hogy felismernénk, hogy a külföldi tulajdonú bankokat nem fűzi tartós érdek ezekhez a kis cégekhez? Nem arról kellene inkább érdemben értekezni, hogy ez miért van így és miként kell megváltoztatni? Nem arra kellene törekedni, hogy az uniós források nagyobb része tőkepótlásként és ne hitelként jusson a cégeknek, és ennek megfelelően megszervezni a források helyes felhasználásához a biztosítékokat, tanulva abból, hogy a hitelekkel kellő mennyiségű negatív tapasztalatot gyűjtöttek be főként a devizaalapú kölcsönökkel a hazai kis- és közepes cégek? Nem azon kellene gondolkodni, hogy miként nyitunk új és új piacokat bel- és külföldön a kis- és közepes cégeknek ahelyett, hogy azon aggódunk, hogy jó lesz-e a német konjunktúra, hogy fogynak-e a német autók?
Dinamikus bérfejlődés ugyanis vagy a kis- és középvállalkozásoknál lesz – vagy csak nagyon szerény. Ha a kis- és közepesek tartós és érdemi állami rásegítésekkel, de képesek lesznek felvenni további háromszáz-ötszázezer embert, óhatatlanul emelkednek a bérek, mert keresett lesz a jó munkaerő.
A multik is kénytelenek lesznek emelni és az államnak is növekednek a bevételei, így több juthat bérekre, egyebek mellett az egészségügynek. Nő a munkaerő ázsiója és a bére is. Az azonos méretű Csehországban sokkal erősebb a hazai szektor, jobb a foglalkoztatási helyzet, és jóval magasabbak a bérek.
(MH)