A
második világháborút a győzelem mértékéhez viszonyítva csekély
véráldozattal, de Európában és Ázsiában egyaránt az Amerikai Egyesült
Államok nyerte meg.
A két, korábban ellenlábas főhatalom, Németország és Japán a totális katonai vereség után ráadásul a talpra állását is csak attól remélhette, hogy az Egyesült Államok rendelkezésére bocsátja az újrakezdéshez szükséges forrásokat, főként a pénzt.
Az új helyzetben értelmét vesztette az első világháború után kialakult pénzpiaci parcellázódás, a dollár, a frank és a font helyett mindenhol általánosan a dollár vált elfogadottá. Az elfogadást az általános gazdasági kényszereken kívül nagyban segítette, hogy az Egyesült Államok kilátásba helyezte az esetlegesen feleslegesnek ítélt jegybanki aranykészletek fix, harmincöt dolláros unciánkénti áron történő átváltását, ami legalábbis komoly illúziókat keltett azzal, hogy azt ígérték, az új rendszer az 1914-ig kiválóan működő aranystandard szabályait követi. Az 1944-ben konstruált és az elfogadásának helyszínéről Bretton Woods-inak nevezett rendszer a piaci zavarok elhárítására létrehozta a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot, azzal az igénnyel, hogy a két intézmény állítsa helyre a gyengélkedő gazdaságok egyensúlyát.
Az eredeti tervezet szerint az IMF olcsó és jó feltételű rövid hiteleket adott volna, a Világbank pedig olcsó hosszú lejáratú kölcsönökkel segítette volna a megrendült nemzetgazdaságok szerkezeti átalakítását és az egyensúly visszaállítását. Ebben az értelemben a két ikerintézmény nem sokáig működött. Talán az angol font - a rendszer társtartalék valutája - 1965-ös leértékelése volt az utolsó tisztán alkalmazott beavatkozás.
A font leértékelése súlyos károkat okozott több, fontban tartalékoló országnak, és ez elindította az államok masszív menekülését a brit valutától. Ennek eredményeként milliárdos IMF-dollárinjekcióra volt szükség a lyuk befoltozására. A dollár gyengülését az Amerikai Egyesült Államok már erőből oldotta meg. Máig érő hatása van, hogy 1968-ban "ideiglenesen" felfüggesztette az aranyra történő átváltást, majd 1973 óta beszüntették az árfolyam védelmére szolgáló intervenciós kötelezettséget is, azaz a dollár árfolyama szabadon mozgóvá vált.
Ettől a ponttól számítható, hogy egy magántulajdonban lévő bankrendszer, a Federal Reserve képessé vált a Földünk legnagyobb részén a pénzforgalmat irányítani, saját kamat- és árfolyam-elképzeléseit országok sorára ráerőltetni. A kilencvenes évek politikai változásai pedig megnyitották az utat az addig tilalmi zónának tekintett területek, a volt szovjet blokk irányába is. Időközben az ikerintézmények működése is brutálisan megváltozott.
Az 1989-ben meghirdetett washingtoni konszenzus, a liberalizálj, deregulálj, privatizálj elve vált az IMF és a Világbank működtetésének centrális elemévé. Ahova a lábukat betették, lényegében utat nyitottak a multinacionális tőkének az érintett, "megsegített" ország gazdasági kulcspozícióinak megszerzéséhez. Folyó jövedelmek és vagyonok kerültek át szemvillanás alatt nemzeti rendelkezés alól a multinacionális szektorhoz. A dollár ilyen önérdekű nyomulásának veszélyét korán felismerte az európai közösség. Egy közös piac és az arra épülő közös pénznem megteremtésének szükségszerűsége már a hetvenes években felmerült. A Werner-terv erről szólt. Az ötlet felmerülésétől eltelt másfél évtized viszont elegendő volt a dollárnak, hogy az euró már ne saját irányítású pénzként, hanem a dollárt felváltó mutációként jöjjön létre. A 2008-ban kezdődött pénzpiaci válság erre egyértelműen rámutatott, amikor a bajba jutott európai nagybankokat a Federal Reserve-ből dollárinjekcióban részesítették, így kerülve meg az Európai Központi Bankot.
Az állampapírok korábban tiltott felvásárlása mára az Európai Központi Bankban is mindennapos gyakorlattá vált. Ennek bizonyítéka továbbá a színfalak mögötti heves sürgölődés, ami a dollár mellé az egységes piacot is gyorsan tető alá kívánja hozni a TTIP (Transatlantic Trade and Investment Partnership) kereteiben.
A tervezet megismerhetősége az érintett közönség számára igencsak korlátos, nem terjed túl azon, amit a közvélemény kicsikar, valamint javarészt kimerül a hivatalos nyugtatásokban, hogy nem fog fájni. A világgazdaság más tájain azonban intenzíven folyik a dollárhegemónia lebontása.
Terjed a nemzetközi fizetési forgalomban a nemzeti valuták használata. A BRICS-csoport gazdasági ereje és főként növekedési potenciálja komoly fenyegetés, beleértve a közös beruházások finanszírozására létesített beruházási bankot. A Kína által nemrég elindított szervezés az Ázsiai Infrastruktúra-befektetési Bank létrehozására pedig felkeltette több európai ország, köztünk hazánk érdeklődését is, ügyfélként és társtulajdonosként egyaránt.
Mi sem természetesebb, hogy az Egyesült Államok talán még az Európával történő kereskedelmi megállapodásánál is nagyobb lendülettel dolgozik a csendes-óceáni térség országaival kötendő kereskedelmi megállapodás tető alá hozásán.
Talán nem áll túl messze a valóságtól a feltételezés, hogy a tucatnyi országban eluralkodó, gerjesztett politikai és háborús bizonytalanság Ukrajnától Irakig, Afganisztántól az arab térségig, nem más célt szolgál, mint azt, hogy ezeket az országokat alkalmatlanná tegye arra, hogy ebben az átalakulásban határozott, a saját érdeküket követő döntést hozzanak.
Forrás: Magyar Hírlap
A két, korábban ellenlábas főhatalom, Németország és Japán a totális katonai vereség után ráadásul a talpra állását is csak attól remélhette, hogy az Egyesült Államok rendelkezésére bocsátja az újrakezdéshez szükséges forrásokat, főként a pénzt.
Az új helyzetben értelmét vesztette az első világháború után kialakult pénzpiaci parcellázódás, a dollár, a frank és a font helyett mindenhol általánosan a dollár vált elfogadottá. Az elfogadást az általános gazdasági kényszereken kívül nagyban segítette, hogy az Egyesült Államok kilátásba helyezte az esetlegesen feleslegesnek ítélt jegybanki aranykészletek fix, harmincöt dolláros unciánkénti áron történő átváltását, ami legalábbis komoly illúziókat keltett azzal, hogy azt ígérték, az új rendszer az 1914-ig kiválóan működő aranystandard szabályait követi. Az 1944-ben konstruált és az elfogadásának helyszínéről Bretton Woods-inak nevezett rendszer a piaci zavarok elhárítására létrehozta a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot, azzal az igénnyel, hogy a két intézmény állítsa helyre a gyengélkedő gazdaságok egyensúlyát.
Az eredeti tervezet szerint az IMF olcsó és jó feltételű rövid hiteleket adott volna, a Világbank pedig olcsó hosszú lejáratú kölcsönökkel segítette volna a megrendült nemzetgazdaságok szerkezeti átalakítását és az egyensúly visszaállítását. Ebben az értelemben a két ikerintézmény nem sokáig működött. Talán az angol font - a rendszer társtartalék valutája - 1965-ös leértékelése volt az utolsó tisztán alkalmazott beavatkozás.
A font leértékelése súlyos károkat okozott több, fontban tartalékoló országnak, és ez elindította az államok masszív menekülését a brit valutától. Ennek eredményeként milliárdos IMF-dollárinjekcióra volt szükség a lyuk befoltozására. A dollár gyengülését az Amerikai Egyesült Államok már erőből oldotta meg. Máig érő hatása van, hogy 1968-ban "ideiglenesen" felfüggesztette az aranyra történő átváltást, majd 1973 óta beszüntették az árfolyam védelmére szolgáló intervenciós kötelezettséget is, azaz a dollár árfolyama szabadon mozgóvá vált.
Ettől a ponttól számítható, hogy egy magántulajdonban lévő bankrendszer, a Federal Reserve képessé vált a Földünk legnagyobb részén a pénzforgalmat irányítani, saját kamat- és árfolyam-elképzeléseit országok sorára ráerőltetni. A kilencvenes évek politikai változásai pedig megnyitották az utat az addig tilalmi zónának tekintett területek, a volt szovjet blokk irányába is. Időközben az ikerintézmények működése is brutálisan megváltozott.
Az 1989-ben meghirdetett washingtoni konszenzus, a liberalizálj, deregulálj, privatizálj elve vált az IMF és a Világbank működtetésének centrális elemévé. Ahova a lábukat betették, lényegében utat nyitottak a multinacionális tőkének az érintett, "megsegített" ország gazdasági kulcspozícióinak megszerzéséhez. Folyó jövedelmek és vagyonok kerültek át szemvillanás alatt nemzeti rendelkezés alól a multinacionális szektorhoz. A dollár ilyen önérdekű nyomulásának veszélyét korán felismerte az európai közösség. Egy közös piac és az arra épülő közös pénznem megteremtésének szükségszerűsége már a hetvenes években felmerült. A Werner-terv erről szólt. Az ötlet felmerülésétől eltelt másfél évtized viszont elegendő volt a dollárnak, hogy az euró már ne saját irányítású pénzként, hanem a dollárt felváltó mutációként jöjjön létre. A 2008-ban kezdődött pénzpiaci válság erre egyértelműen rámutatott, amikor a bajba jutott európai nagybankokat a Federal Reserve-ből dollárinjekcióban részesítették, így kerülve meg az Európai Központi Bankot.
Az állampapírok korábban tiltott felvásárlása mára az Európai Központi Bankban is mindennapos gyakorlattá vált. Ennek bizonyítéka továbbá a színfalak mögötti heves sürgölődés, ami a dollár mellé az egységes piacot is gyorsan tető alá kívánja hozni a TTIP (Transatlantic Trade and Investment Partnership) kereteiben.
A tervezet megismerhetősége az érintett közönség számára igencsak korlátos, nem terjed túl azon, amit a közvélemény kicsikar, valamint javarészt kimerül a hivatalos nyugtatásokban, hogy nem fog fájni. A világgazdaság más tájain azonban intenzíven folyik a dollárhegemónia lebontása.
Terjed a nemzetközi fizetési forgalomban a nemzeti valuták használata. A BRICS-csoport gazdasági ereje és főként növekedési potenciálja komoly fenyegetés, beleértve a közös beruházások finanszírozására létesített beruházási bankot. A Kína által nemrég elindított szervezés az Ázsiai Infrastruktúra-befektetési Bank létrehozására pedig felkeltette több európai ország, köztünk hazánk érdeklődését is, ügyfélként és társtulajdonosként egyaránt.
Mi sem természetesebb, hogy az Egyesült Államok talán még az Európával történő kereskedelmi megállapodásánál is nagyobb lendülettel dolgozik a csendes-óceáni térség országaival kötendő kereskedelmi megállapodás tető alá hozásán.
Talán nem áll túl messze a valóságtól a feltételezés, hogy a tucatnyi országban eluralkodó, gerjesztett politikai és háborús bizonytalanság Ukrajnától Irakig, Afganisztántól az arab térségig, nem más célt szolgál, mint azt, hogy ezeket az országokat alkalmatlanná tegye arra, hogy ebben az átalakulásban határozott, a saját érdeküket követő döntést hozzanak.
Forrás: Magyar Hírlap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése