Rettegő deviza-hitelesek

Eljött hát egy újabb majdnem 2008, a svájci jegybank váratlanul elengedte a frank kezét, az meg mászott akkorát a pénzügyi létrán, hogy még maguk az elengedők is meglepődtek. Mutatta is szépen a tévé, hogy 450 forint is volt egy svájci valuta.

Laikusként azt gondolom, egy csomóan azért meggazdagodtak ebből a katasztrófából, és lehet, hogy ez a lényeg. És persze vannak összeesküvés-elméleteket gyártók, akik szerint ez a folyamat is egy nagy sakkjátszma része, Amerikának alapvető érdeke, hogy összeomoljon az euró, és bizony, már nem sokáig tartja magát, kivéreztetik az európai közös valutát, és a két menekülő valuta a frank meg a dollár úgy erősödik, mint eddig soha.

Nem vagyok közgazdász, de azt bármikor el tudom, fogadni, hogy hatalmi harcok állnak ennek a svájci frank erősödésnek a hátterében. Mert szinte minden kegyetlen, másokkal nem foglalkozó, sőt, másokat degradáló társadalmi, történelmi folyamatok hátterében hatalmi harcok, érdekek állnak.

A magyar kormányt dicséret illeti amiatt, hogy még tavaly forintosította a devizaalapú lakáshiteleket, de jogos a felvetés, mely szerint, el kell magyarázni a magyar társadalomnak, hogy a végtörlesztők miért törleszthettek 180 forinton, ellenben a lakáshitelesek miért csak 256-on.

(A kép “Balogh” nevű olvasónk ajándéka.)

Hogy miért megint a vagyonosabb rétegeket segítették jobban. A mert csak flegma válasza nem lesz elég.

És a mostani történések legnagyobb vesztesei, akiknek autó vagy fogyasztási hitelük van, őket nem menti meg senki, pedig akinek a lakása a fedezet, és nem tud fizetni, ugyanúgy rámehet mindene, és amiről nem szólnak a híradások, rámehet az egész élete. Nekik viselniük kell az árfolyamkockázatot, jön a mantra mindenhonnan, még akkor is, ha történetesen erre, ami most történt, egy ország gazdasága sem volt felkészülve, a húsz százalékos emelkedés nem volt benne a levegőben, mondják, akik értenek hozzá.

Ráadásul, ha így gondolkodunk, akkor ők viselik most azt a kockázatot is, amit a magyar kormány, és a jegybank játszik, és az ő felelősségük lenne, hogy a politikai és gazdasági arculatépítésünk következményeképp, Európában a mi valutánk a legsérülékenyebb.

Erről aztán tényleg nem tehet a szalag mellett görnyedő átlagpolgár, akit középosztálynak hívnak a politikusok, de már ők is tudják, hogy olyan messze vannak tőle, mint Ózd Felcsúttól, és nem a kilométerekről beszélek.

A Főnök meg azt bírta mondani: az adósoknak és a bankoknak kell megbeszélniük, hogyan oldják meg a most kialakult helyzetet. Ez azért cinikus, mert az adós, adós mivoltából következően soha nem tud egyenlő pozícióból nekivágni egy ilyen tárgyalásnak. Képzeljük el: ember bemegy a bankba, behúzott nyakkal, kialvatlan, kisírt szemekkel, kopott ruhában, előadja a bánatát, ő szeretne, de most már tényleg nem tud fizetni. Nem lenne-é valami megoldás?, teszi fel ezek után a mágikus kérdést, a fiatal ügyintézőnek.

Itt megáll egy pillanatra a világ, az ügyintéző szemében tengerek esnek egymásnak, gátak szakadnak át, felhőkarcolók dőlnek mosolygó városokra, majd szelíden de határozottan megcsóválja a fejét, hogy sajnos, nem tehetek semmit, a főnököm sem tehet semmit, az ő főnökét meg már a hideg is kirázza a gondolattól, hogy tegyen, ez utóbbit nem mondja, csak a gesztusaiból tudhatja az ember.

Az empatikusabbja esetleg megpróbálkozik a „kérjen kölcsön” automatikus, de szakadékba taszajtó mondatával és kész. Vagy fizet, vagy ugrik minden. A Főnök még azt is mondotta vala: a kormány csak mediátor szerepet vállal a bank és az adós között. És ezt, hogyan képzelte a gyakorlatban? Na, jó, akkor kérek minden adós mellé egy köztisztviselőt, aki elkíséri a tárgyalásra, segít, és nézi mindkét fél jogait, majd szépen rávezeti őket a megoldásra. Minden adós mellé egy köztisztviselőt, legyen ez az új jelszó.
(hir.ma)

Bal-Rad komm: Komment helyett egy cikk a Blikktől: “… Nem lenne-é valami megoldás?, teszi fel ezek után a mágikus kérdést, a fiatal ügyintézőnek…”-aki “segített”! Imigyen:

“Ha van ember a földön, akinek a bőrébe semmiképpen sem bújnék most, az Tar János. Szegénynek egyszerre kell szembesülnie azzal, hogy fia borzalmas bajba keverte, s azzal, hogy szeretett felesége nem bírta tovább a harcot, belehalt.

Már korábban tudhatta, hogy gyermeke nem biztosít számára nyugodt, békés öregséget, hiszen indult ellene eljárás milliárdos csalás miatt is. Csak hát az embernek a gyereke a gyereke, igyekszik elfogadni úgy, ahogy van. Pláne, hogy a fiú egy baleset után újra gyermek lett, még azt sem képes felmérni, hogy bármit is tesz, annak következményei vannak, teljes mértékben szüleire szorult.

Ezután valódi tőrdöfés lehetett, amikor János rájött, fia összejátszhatott egy régi kollégájával, hogy szülei nevében lehúzzon jó pár milliót.

Értem én a bankot, mert sacc per 26 milliós kintlévőség nekem sem kellene. Éppen ezért kell nekik is mindent megtenniük, hogy kiderüljön, mi is történt pontosan, ki segített talicskával kitolni a pénzt a bankból – amit egyébként amúgy is csodálok, tudtommal a kölcsönökhöz nehezebb hozzájutni, mint egy NASA-belépőhöz.

Hogy honnan tudnák visszakapni a kölcsönkenyeret, azt meg nem tudom. De talán a srác segítője igen…/

Aztán némi végkifejletként: “Január 20-án délelőtt 10-kor még telefonon beszélt Sándor István magánnyomozóval, majd délután fél egykor megállt a szíve Tar Jánosné Erikának (†60). A pedagógus asszony a napokban ment volna nyugdíjba, férje szerint belehalt a bankkal vívott háborúba, a fel nem vett hitelbe.”