1789.
július 14-én ostromolták meg Párizs felkelt "polgárai" az ancien régime
rettegett börtönét, a Bastille-t, melynek elfoglalása és lerombolása
jelezte a francia (szabadkőműves) forradalom kirobbanását. A hírhedt építmény
bevételének napja hagyományosan az újkori történelem kezdőpontjának
számít, melynek eseményei két és fél évtizednyi háborút eredményeztek,
és egy új kort (a liberális eszmék korát, aminek vajmi kevés köze van a szabadsághoz) hoztak el az egész emberiség számára.
A francia forradalom hosszabb távú előzménye
szellemi téren a felvilágosodás racionalista ideológiája, gyakorlati
szempontból pedig a nyolcvanas évek roppant éhínsége és a királyság
krónikus adóssághalmozása volt, mely XVI. Lajost (ur. 1774-1792) arra
kényszerítette, hogy 1789 májusára összehívja – 1618 után először – az
általános rendi gyűlést. Ahogy 150 évvel korábban Angliában, úgy a
francia états generaux esetében is úgy alakult, hogy a gyűlés nem a
király által felvetett problémákkal, hanem a hosszú idő alatt
felhalmozódott sérelmekkel foglalkozott. Ezenfelül a harmadik rend
ellenállása folytán nemsokára létrejött az uralkodótól független
Alkotmányozó Nemzetgyűlés (ez tulajdonképpen a szabadkőműves
kibontakozás és beépülés fontos mozzanata a hatalmi struktúrába), mely
májustól kezdve állandó harcot vívott Lajossal: a király először elismerte, majd korlátozta a gyűlés
szerepkörét, hogy aztán hamarosan ismét meghátráljon, és Párizs
környékén mozgósítsa hadseregét.
1789 nyara forró kezdetet vett, a fővárosban
általános bizonytalanság lett úrrá: miközben egy kétes legitimációjú
gyűlés megkezdte az új alkotmány kidolgozását, és a régi rendszer
lebontását, Lajos saját tanácsadói és Párizs álláspontja között
hezitált, erőszakot pedig nem mert alkalmazni. Az események július 11-e
után gyorsultak fel, amikor a király elbocsátotta a népszerű Necker
pénzügyminisztert, a reformok és az adósság leküzdésének elkötelezett
hívét. A párizsiak ezt úgy értelmezték, hogy XVI. Lajos végleg
konzervatív támogatói mellé állt, ezért a városban zavargások törtek ki,
melyek a Bastille ostromában csúcsosodtak ki.
Az V. Károly (ur. 1364-1380) által átépített
Bastille a 14. század elején még városkapuként szolgálta a város
védelmét, majd ahogy Párizs terjeszkedett, a francia király erőddé
egészítette ki a roppant épületet. A forradalom idejére a nyolc
toronnyal megerősített kőépítmény rettegett hírnévre tett szert, melynek
– sokszor valótlan – rémes históriáit máig őrzi a köztudat: ha a
Bastille kerül szóba, szemünk előtt már megjelennek a csörgő láncok, a
piszkos rongyokban éhező foglyok százai, a sötét, szalmával bélelt
cellák, ez azonban inkább a városi fogházat jellemezte. Bár a 17.
századi Franciaországban nem volt egy leányálom a Bastille celláiban
élni – ekkortól szolgált ugyanis börtönként – ott a kezdetektől fogva
rendkívül kevesen tartózkodtak; elsősorban arisztokraták, politikai
foglyok kerültek ide, akik ellenezték a Lajosok abszolutisztikus
terveit. Később aztán vallási okokból elítéltek, szélhámosok,
hamiskártyások lakták a börtönt, akik szabadulásuk után rémtörténeteket
adtak elő a bent zajló kínzásról. XVI. Lajos idejében az amúgy is
átlagos viszonyok tovább javultak: éppen a kivégzett király hozta meg
azt az 1776-os rendeletet, mely betiltotta a kínzásokat, bezáratta a
sötétzárkákat, és számos engedményt tett a foglyoknak.
A forradalom évére a Bastille-nál mindennapos
látvány lett a sürgölődő inasok, árusok hada, a foglyok pedig havi 10
livre összeget kaptak a francia államtól. A hely misztikumát fokozta,
hogy a roppant kőépület a város központjában állt, roppant falaival
mintegy betöltötte a belső kerületek képét. A közhiedelemmel ellentétben
azonban a Bastille-t mégsem az állítólag odabent kínzott
szerencsétlenek kiszabadítása érdekében ostromolták meg – a támadás
idején összesen heten raboskodtak ott – hanem azért, mert a rendteremtés
előzményeként Lajos a Párizsba vezényelt svájci gárdistákkal töméntelen
mennyiségű lőport szállíttatott az erődbe.
1789. július 13-án a párizsi tömeg feltörte a
városi fegyverraktárat, majd néhány muskétás a falak alá vonult,
követelve Bernard-Jourdan de Launay parancsnoktól a mintegy 250 hordónyi
lőpor átadását. Lövöldözés kezdődött a Bastille védői és az ostromlók
között, akik július 14-én délelőtt már több ezer társukkal együtt tértek
vissza. Feszült helyzet volt ez, melyben Launay sikertelenül próbált
egyensúlyozni a tömeg és a védők között: a parancsnok úgy vélte, a
párizsiakat elsősorban a félelem vezérli, ezért beeresztett egy
küldöttséget a várba, hogy megmutassa, a polgárokat fenyegető ágyúk
töltetlenek, és senkit nem áll szándékában bántani.
Launay kísérlete azonban éppen ellenkező hatást ért
el, a visszatérő küldöttség ugyanis támadásra bátorította a
forradalmárokat, akik átmásztak az erődítmény külső kerítésén.
Elkeseredett tűzharc kezdődött, mely mintegy 100 ember életét követelte,
de a Bastille védői sikeresen ellenálltak. Délután három órakor aztán
az ostrom új lendületet vett, mivel nemrég dezertált katonák is
csatlakoztak a felkelőkhöz, és öt ágyút vontattak a falak alá. Launay
ekkor kitűzette a fehér zászlót, és szabad elvonulás fejében megadta
magát, de embereinek nagy részével együtt meggyilkolták őt. A halott
őrök fejét később lándzsára tűzve hordozták körbe a városban az
ostromban részt vevő párizsiak.
A Bastille bevétele komoly következményekkel járt
Lajos hatalmára nézve, a sikerek hatása alatt ugyanis a francia sereg
négyötöde átállt a felkelők oldalára, és a katonák által támogatott
forradalmárok hamarosan megszerezték az irányítást Párizs, majd a
francia vidék felett is. A király minden ellenszenve dacára kénytelen
volt beleegyezni az alkotmányos átalakulásba, mely aztán 3 éven belül a
köztársasági államformához, majd a diktatúrához vezetett. A rettegett
börtön ostroma olyan események – XVI. Lajos kivégzése, jakobinus
uralom, Napóleon felemelkedése és bukása – sorozatát indította el,
melyek az 1815-ös restauráció ellenére örök nyomot hagytak a
történelemben. A változást a Bastille pusztulása és eltűnése
szimbolizálta legjobban: az erődöt a párizsiak – Pierre-Francois Palloy
vezetésével – egy év alatt lerombolták és széthordták, utolsó kövei
1790 februárjában kerültek a Nemzetgyűlés elé. Helyén ma egy operaház
áll, ostromának napja pedig azóta is a "szabadság" ünnepe (vagyis a
torz, vezetői réteg erőszakolja rá a franciákra, mint nálunk számos
bolsevik és mai demokratikus "ünnepet", ami inkább rituális tornak
minősíthető a tradicionális REND leölésén és temetésén - ami csak nekik
az valójában) a Francia Köztársaságban - T.M.T. nyomán.
Itt is a mélyszegénységet használták fel/ki
alantos céljaik elérésére, ezer és ezer áldozati bárányként a megtört
lakosságot. Lásd a mai világban kirobbant helyzetelemzéseket... És a
Bastille is eltünt, mint a bözödújfalusi templomtorony utolsó -
tradicionális - mementója!
Várhegyi Kálmán összeállítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése