Az egészségügy kapcsán mintha egyre több probléma lenne, napi szinten lehet botrányokról, szakemberhiányról, rossz minőségű szolgáltatásról hallani. Bár többször elszánták már magukat arra, hogy reformértékű változtatásokat hajtsanak végre, ez mégsem történt meg. Ennek ellenére továbbra sem látszik „politikai bukásfaktornak” a kérdés.
Úgy tűnik, ránk omlik a rendszer
Ha a statisztikai adatokat nézzük és a napi hírekből indulunk ki, akkor már nem is értjük, hogy miért nem dőlt össze már az egészségügyi rendszer. Az év első felében még jelentősebb utcai demonstrációk voltak az egészségügyi dolgozók részéről, ezek intenzitása azonban csökkent. Az ellátórendszer valahogyan mégis működik, és bár elégedetlenség van vele szemben, de nem látszik olyan érdemi társadalmi erő, amely ténylegesen megoldandó problémának tartaná ezt – írja elemzésében a Policy Agenda.
Az adatokat vizsgálva az látszik, hogy a Visegrádi-tagállamok között Magyarország és Lengyelország mintha azonos cipőben járna. Nálunk az állam az egészségügyi kiadásokra a 2008-as gazdasági válság kezdetekor a GDP-ből 4,78 százalékot költött, ami 2013-ra 4,76 százalékra csökkent. Lengyelország ez a mutató 4,6 százalékról 4,5 százalékra esett vissza. Fontos kiemelni, hogy ez a GDP-hez viszonyított adat, amely esetében Magyarország rosszabbul állt, mint Lengyelország.
Azaz a reál folyamatokat nézve összességében Lengyelország esetében is növekedést látunk, nem beszélve a többi országról, ahol arányaiban is többet költenek az egészségügyi ellátórendszerre.
A folyamat ráadásul nem is állt meg, a magyarországi GDP-ből az OECD becsült adatai szerint 2014-ban már csak 4,6% került az egészségügybe. Így tehát csökken a rendszer finanszírozása, az egészségügyi bérek is alig nőttek (14 százalékkal 5 év alatt), bár mégis működik valamilyen szinten. Ehhez az kellett, hogy a növekedjenek a magánkiadások (2,39 százalékról 2,6 százalékra), illetve a hálapénz is (1,88 százalékról 2,07 százalékra). Ezek a „plusz befizetések” egyelőre még valahogyan működő helyzetben tartják a rendszert.
Az utcán is megjelentek az egészségügyi dolgozók
Az állami alkalmazottak közül egyértelműen az egészségügyben dolgozók voltak a legbátrabbak. Ez jelentősebb utcai demonstrációkban, illetve ebből következő állandó médiajelenlétben is megmutatkozott. 2015-ben úgy tűnt, hogy a demokráciákban normálisnak számító nyomásgyakorló eszközökkel kikényszeríthető a változás a kormányból, és megpróbál valamit kezdeni az egész egészségügyi rendszer helyzetével.
eüt
A kormány népszerűségének növekedése ugyanakkor elvitte a figyelmet erről a kérdésről, és az év végére, ha nem történik meg az aneszteziológusok csoportos felmondása az egyik budapesti kórházban, akkor teljesen le is került volna a napirendről az egészségügy problémája. A legnagyobb gondnak az tűnik, hogy a dolgozók fel tudják hívni a figyelmet a problémára, de közös megoldási javaslattal nem képesek előállni.
Mi hiányzik?
Politikai értelemben 2006 óta végig gondolva az egészségügy kérdését egyértelműen az látszik, hogy akkor hibázik a legkisebbet egy kormány, ha csak menedzseli az egészségügyi rendszert. Rendszerértékű átalakításokba nem foghat bele, mert a változtatások károsultjai biztosan megbüntetik. Ezt láttuk a szocialista kormányzás idején, ahol a vizitdíjas népszavazás a kormánypártok támogatottságát, majd a több biztosítós rendszer „rajtvonal előtti elhasalása” már a kormánykoalíciót tette tönkre. De megtanulta a Fidesz is, hogy az egészségügy csak rossz üzlet lehet, mivel 2015-ben a tapolcai kórház kapcsán elveszítették a parlamenti kétharmadukat is.
Látszik tehát, hogy nem lehet hozzányúlni az intézményrendszerhez, mivel az sérti az ott dolgozók, és az adott intézményhez közel lakók érdekeit is. Ebből is következik, hogy míg 2008-ban 7,1 kórházi ágy jutott 1000 biztosítottra Magyarországon, ez szinte egyáltalán nem változott 2013-ig (7,04). Eközben ez az érték Csehországban 10 százalékkal, Lengyelországban 1 százalékkal, Szlovákiában 12 százalékkal csökkent. Azaz ezekben az országokban nemcsak, hogy növelték a reál ráfordításokat, de át is strukturálták az ellátórendszert.
Az a kérdés is tabu a választók számára, hogy újabb jogcímen fizessenek az egészségügyi szolgáltatásokért. Pedig most is sokat költenek rá, és az adatok azt mutatják, hogy jóval többet áldozunk arányaiban az egészségügyre, mint a Visegrádi-tagállamok. Ugyanakkor a választók mintha nem hinnék el, hogy ezeket a magánorvosra szánt pénzeket, hálapénzt, ki lehetne váltani azzal, ha a pénzt mondjuk, vizitdíjként adnák.
A harmadik lehetőség már csak az lehetne, ha a mindenkori kormány az adóforintokból egy újabb szeletet csoportosítana át az egészségügyi kiadásokra. Ez azonban más területről biztosan hiányozna, és az alapproblémát nem oldaná meg. Az intézményrendszert ettől még nem lehetne átváltoztatni (megszüntetni ott, ahol nem gazdaságos), maximum a bérekre lehetne költeni. Ez pedig kezelhetetlen lenne a kormány számára, hiszen a béreket illetően minden társadalmi csoport előállna saját követelésével.
os
Orvosi ügyeleti szoba Magyarország egyik kórházában, 2015 december 8-án
A Policy Agenda szerint addig nincs igazából lépéskényszerben egyetlen kormányzat sem, amíg három feltétel fennáll az egészségügyben:
• az egészségügyben érintettek érdekei ennyire különbözőek, mint most;
• az egészségügyben dolgozó, és a beteg abban érdekelt, hogy az is jó, ha minden egészségügyi szolgáltatást megkap a lakóhelyéhez közel, még ha rosszabb körülmények között is;
• a csökkenő állami pénzeket a betegek magánfinanszírozásban, hálapénz-rendszerében hajlandóak ellensúlyozni.
(privatbankar)
Bal-Rad komm: A magyar közegészségügy nem a politika bénázása, hanem POLITIKAI BŰNCSELEKMÉNY MIATT omlik össze!
Egy ország közegészségügyének a fenntartása rengeteg pénzbe kerül. Egy Magyarország méretű európai ország esetében a a központi költségvetés kiadásának legnagyobb tételét jelenti. A színvonalas működtetés pedig horribilis összeget jelent.
A magyar közegészségügyet IS lehetne NAGYRÉSZBEN PIACI ALAPOKON működtetni, (volt/van is ilyen irányú politikai törekvés) de…! Pontosan ezzel a “DE”-vel van a gond. Hiszen akár adóbevételekből, akár piaci alapon van finanszírozva a közegészségügy! – AKKOR IS PÉNZBE KERÜL! Teljesen mindegy, hogy milyen alapon működtetik. Pénz pedig egyre kevesebb van! Mégpedig azért, mert HIÁNYZIK A GAZDASÁGI HÁTTÉR!
A magyar politika BŰNSZÖVETSÉGBEN ELKÖVETETT BŰNTETTE MAGYARORSZÁG GAZDASÁGÁNAK A SZÉTVERÉSE, ELLOPÁSA, ELHERDÁLÁSA!
Ez pedig nem politikai baki!
Lehet elmélkedni, ötletelni a magyar közegészségügy TALPRAÁLLÍTÁSÁNAK módjairól, ám minden megreked az ötletelés szintjén a FINANSZÍROZHATATLANSÁG zátonyán. Gazdasági háttér hiányában a legjobb ötlet is hamvában hal el.
A finanszírozhatóság tovább fog szűkülni!-és ezzel mindenkinek tisztában illik végre lenni. Jelen társadalmi-politikai-szövetségesi struktúránk KIZÁRJA AZ ÖNÁLLÓ MAGYAR GAZDASÁG ÚJBÓLI FELÉPÍTÉSÉT, ezzel pedig az egyre rosszabb helyzetbe kerülő közegészségügyre egyre kevesebb pénz jut. Hogy mikor omlik össze?
SZERINTÜNK MÁR ÖSSZEOMLOTT! A magyar politikai elit és holdudvara szerint CSAK vegetál. Végülis ez semmi jóval nem kecsegtet. Bárhogy alakuljon is hazánk jövője, 25 esztendő POLITIKAI BŰNTETTÉT, AZOK KÁROS HATÁSAIT közömbösíteni, majd helyreállítani olyan terhet jelent, ami szinte elviselhetetlen, és kibírhatatlan!
AZ ORSZÁG LAKÓINAK TÖBBSÉGE SZÁMÁRA!