Hasonló SORSA VOLT és HASONLÓ JÖVŐRE VÁR KÁRPÁTALJA is!

ERŐNEK EREJÉVEL NEM LEHET JÓVÁ VÁLTOZNI

(Némi olvasmány azoknak, akiknek még mindig meggyőződésük, hogy Oroszország erőnek erejével csatolta el a Krímet. Sajnos, a lábjegyzeteim nem jöttek át.)

EGY SZEMTANÚ SZUBJEKTÍV, ÉRZELMI VALLOMÁSA
(AVAGY: ERŐNEK EREJÉVEL NEM LEHET JÓVÁ VÁLTOZNI)

1991-ben az ukrán szovjet köztársaság hatóságai – összefogva oroszországi és belorusz cinkosaikkal, köpve a szovjet népnek arra az akaratára, hogy maradjon fenn a Haza – aláírták a Belovezsszkaja Puscsa-i megállapodást.
A krímieket – anélkül, hogy megkérdezték volna őket – száműzték a végekre…

Még a távoli 1992-es évben sor került az első olyan kísérletre, hogy agresszív, tolakodó módon, ukránosítsanak minket.
Ha valaki már elfelejtette volna, azt emlékeztetem: a szimferopoli pályaudvarra befutott Lvovból a „barátságvonat”, a mostani jobb szektorosok harcias apukáival, szintén maszkokban. Akkor én is ott voltam a pályaudvaron, a peronon, maroklőfegyveremmel, a Szimferopol megyei rendőrkapitányságon dolgozó kollégáimmal együtt.

Az ő pufajkás parancsnokuk rontotta a levegőt, amikor gyűlölködve elbődült:

„A Krím vagy ukrán lesz – vagy a senki földje!”

A krímiek válasza erre a fenyegetésre nem váratott sokat magára: az „Oroszország Blokkja” fölényes győzelmet aratott a választásokon, és megválasztották a Köztársaság (akkor egyébként még nem Autonóm Köztársaság) Elnökévé Jurij Meskovot.

Ukrajna ezt kénytelen-kelletlen lenyelte. Ám nem felejtette el, nem bocsájtotta meg ezt a sértést.

Egyszerűen taktikát változtatott, elővette a félsziget „puha ukránosításának” taktikáját – felhasználva erre a politikai intrikákat, a gazdasági eszközökkel való fojtogatás, illetve a krími gyermekek elnemzettelenítésének eszközeit.

Sajnos Ukrajnának, jelentős részben, ez sikerült is.

A Krím elitje – közöttük az orosz is – túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy ellenálljon a csábításnak és a fenyegetéseknek. Azokat viszont, akik nem adták fel, akik nem fogadták el a „játékszabályokat”, kiszorították a politikai élet peremére – előttük bezárultak a nagypolitika felé vezető ajtók.
A nemzetbiztonsági szolgálat „szuszanyinjai” húsz éven keresztül tekerték az ukrán ujjak körül a krími oroszokat, és mind aktívabb harcba kezdtek – no, nem azok ellen, akik Bandera nézeteit terjesztették, hanem a rendszerkritikus orosz mozgalmak és csoportok ellen. Megvetően „szélsőségeseknek” bélyegezve meg őket.

Az orosz Krím azonban nem azokból a gyolcsingekben balalajkázó politikusokból állt, akik a Moszkvából, a honfitársak támogatására kiutalt orosz pénzeken osztozkodtak. Az orosz Krím azokból az egyszerű emberekből áll, akik megőrizték becsületüket, emlékezetüket, hitüket. Akik oroszoknak nevelték gyermekeiket, unokáikat.
Ezért aztán, amikor Kijevben végbement a náci puccs, és a banderista falka, nyálát fröcsögtetve, másodszor is megkísérelte, hogy erőnek erejével ukránosítsa a félszigetet – a Krím föllázadt.

Eleinte csupán kisebb, szétszórt tüntetésekkel a különböző városokban. Aztán egy hatalmas, látványos tüntetéssel Szevasztopolban. Aztán, február 25-én, Szimferopolban, a Krími Legfelsőbb Tanács épületének anyacsavar formájú udvarán, spontánul, de elszántan…
Azután 2014. február 26-án a Medzslisz, a segítségére a városba beszivárgó jobb szektorosokkal együtt elhatározta, hogy megtör minket. Kíméletlenül, egyszer s mindenkorra. Hogy térdre kényszerítsen minket úgy, hogy soha többé aztán már ne tudjunk felállni.

Tudom, hogy miről beszélek. Ha akkor ott mi, azon a sorsdöntő napon nem álltunk volna helyt, nem mutattuk volna meg az erőnket, azt az elszántságunkat, hogy kitartunk a győzelemig (külön hála és köszönet azoknak a szevasztopoliaknak, akik a segítségünkre siettek), ha akkor késő este, abban a piszkos, latyakos hóban, a rekedt, lázas Kosztya Knirik némileg csapongó irányítása mellett nem láttunk volna hozzá barikádok építéséhez mindenféle lécekből, hordókból, egyéb építőanyagokból – könnyen előfordulhatott volna, hogy a február 27-re virradó éjszaka a Minisztertanács és a Krími Legfelsőbb Tanács épületének környékén nem tűnnek föl az „udvarias emberek” .

Valami, persze, lett volna akkor is. Bizonyára. Csak valami egészen más.

És az már nem a mi, krími „Orosz Tavaszunk” lett volna.

Az az „Orosz Tavasz”, amit saját testünkben hordtunk ki. Amiért megszenvedtünk. Amit annyira vártunk.
(Szergej Veszelovszkij-Csikós Sándor)