Az alábbi olvasói levelet az elkeseredettség szülte: írója egy rehabilitációs felülvizsgálaton nemrég átesett bányász, akit egy infarktus után és számos betegséggel terhelten is munkára alkalmasnak ítéltek, s ha nem tud elhelyezkedni, ezután összesen 28 ezer forint havi ellátásra lesz jogosult.
bnysz
Alábbi levele (melynek az “Egy komplex felülvizsgálat margójára” címet adta) az elmúlt két évtized gazdaságpolitikájának kritikája is egyben – az úgynevezett “kisember” üzenete.
“Hát megjött, nincs tovább.
Kikerültem a szociális háló óvó öléből, mint Ádám és Éva a paradicsomból. Pedig reménykedtem, mert ugye a remény hal meg utoljára. Reménykedtem, hogy lesz egy titkos összekacsintás, egy hallgatólagos megállapodás, hogy aki a bányában rokkant azt mégsem. De most itt áll a kezemben fogott papíron: 40%, rehabilitálható, 28 000 ft/hó, 3 évig.
Legszívesebben összegyűrném és a kukába hajítanám az egész paksamétát, de nem teszem, kell még. Bányász énem nem engedi, hogy harc nélkül feladjam, fellebbezek a végtelenségig, nem adom olcsón a bőrömet. Igaz értelme nincsen, de megcsúfolnám az Apámat, akivel a szilikózis végzett, és azok emlékét, akik a föld alatt adták az életüket ezért az országért, ha ilyen könnyen feladnám.
Pedig ebben bíztatok, hogy sokan feladják!
Mert piszkos munka a bányászkodás, meg az is, amit most műveltek velünk, csak az egyik azért, mert a föld gyomrában, koszban, mocsokban, örök életveszélyben végezzük, a másikat pedig egy napfényes tiszta irodában, fehér asztal mögött, mások életével szórakozva. Nekünk hőseink vannak, akik neve örökre bele van vésve a bányászat emlékköveibe, nektek meg csak áldozataitok lesznek, akikről senki nem fog tudni, csak az a fejfa, ahova utoljára lesz a szerencsétlen neve felírva ebben az életben.
Mertétek volna ezt megcsinálni a 90-es években? Azért akkor még nem voltatok ekkora legények, mert még túl sokan voltunk.
Akkor még csak ígértetek, meg osztogattatok a szerkezetátalakítás jegyében. Szerkezetátalakítás? Ugyan már, az okosabbja már akkor sem hitte el, hogy Dél-Afrikából, a fél világon végig hajóztatva, valamelyik kikötőből ide vasutaztatva olcsóbb a szén, mint helyben kibányászva.
De hajlandóak voltunk elhinni, ha ez az ország érdeke, legyen. Akkor még a zabszem benn volt a bizonyos helyen, a tömeget nyugtatni kellett, bányász kedvezménnyekkel, járadékokkal, rokkantnyugdíjakkal, 4-5000 műszakokkal. Mert a cél az volt, hogy az országban létező két ágazatot, a bányászatot és a vasasokat, ki kellett iktatni. Azokat, akiknek hagyományosan híres igazságérzetéhez bizony komoly tömegbázis is tartozott, akiktől féltetek, mint a tűztől. A magyaországi ellenállás méregfogát kellett kihúzni, felszámolni, hogy nyugodtan tudjátok az országot oda juttatni, ahova juttattátok.
Most, amikor bányásszal már csak az orvosi rendelőben, kórházban vagy a nyugdíjas klubokban lehet találkozni, most már mertek keménykedni. Most már vissza lehet tapsolni, amit akkor bőkezűen osztogattatok. Mit számít, hogy emberek ezreit sodorjátok a létbizonytalanság felé?
Mert ezek az emberek e szerint rendezték be az életüket. Belekalkulálták a mindennapjaikba, terveikbe, úgy tudták, biztonságban vannak, és akkor most egy tollvonással áthúztok mindent. Tényleg nem hagytok senkit az út szélén, egyszerűen belerugdaljátok Őket az árokba, azt hiszitek, ott nem látszanak.
Csak szólok, az árok megtelt a senkikkel.
Mondjátok, sok az eltartott, nincs pénz a nyugdíjkasszában és rendet kell csinálni, hogy a sok ingyenélő, aki valamikor megvette a %-át, kikerüljön a rendszerből. Na, de egy kalap alá venni tisztességes, munkában megrokkant embereket a csalókkal, az mégis csak nonszensz és főleg sértő. Sértő olyan emberekkel szemben, akik amíg még tudtak dolgozni, fizették a járulékaikat, nem is keveset, bízva abban, ha majd nekik lesz szükségük az ellátásra, majd ők is megkapják alanyi jogon. Erre most nekik ugrasztottátok a társadalmat, elhitettétek az emberekkel, hogy a rokkant az eleve csaló és csak élősködik az ország nyakán.
Nézzetek meg csak egy fórumot az interneten, hogy ócsárolja, szidja mindenki azt a szerencsétlent, aki rokkantnak meri magát mondani. A kommunikáció jól sikerült, egy nemzet utálja a nyugdíjasait.
Először kezdtétek a 800 000 rokkantnyugdíjassal, akik csak visznek a rendszerből és hogy ez mekkora teher az aktív dolgozóknak, mert felélik a jövő generáció nyugdíját is, aztán nekik már nem lesz miből nyugdíjat fizetni. Csak azt felejtettétek el közölni, hogy a rokkantnyugdíjas az rokkantnyugdíjat kapott élete végéig és soha nem került át az öregségi nyugdíjasok közé statisztikai szempontból. A 800 000 rokkantnak a 70%-a már régen az öregségi korhatár feletti volt, aki így is, úgy is nyugdíjat kap vagy kint nyugodott már a temetőben.
Ezt a csúsztatást ékesen bizonyítja az, hogy mire eljutottunk a komplex felülvizsgálatokhoz, már csak 300 000 vizsgálatot kell elvégezni. Hát a többi hova lett? Mindegy, érzelmeket korbácsolni jó volt.
Aztán kezdtétek démonizálni az egész rendszert a korrupt orvosokkal, csaló egészséges emberekkel, akik pénzért ennyit meg annyit. Ez is jó irányba terelte a közhangulatot, a magot elvetettétek, kikelt és most lehet aratni. Társadalmi támogatottsággal a felheccelt emberek anyázása közepette már meg lehetett lépni, amit kiterveltetek.
Lóhalálában, a karácsonyi ünnepek előtt átnyomva a törvényt a parlamenten, félig kidolgozva, átgondolatlanul. Ja, és komolytalanul.
Mert az egész vizsgálat egy vicc. Aki volt, tudja.
Az orvosi vizsgálat, amit egy szakorvos az évek során összeállított, a beteget folyamatosan figyelő szakértő leletei alapján javasol, na azt a szakvéleményt a vetkőzéssel, öltözéssel, egy törzshajlítással és némi végtag feszegetéssel cirka 15 perc alatt a földbe döngölik. Mindezt kellő felsőbbrendűségi arroganciával, éreztetve, hogy itt csak szépek lehetünk, de okosak nem.
A foglalkoztatási szakértő vizsgálata is rövidebb volt annál, mint amennyit várni kellett, hogy bekerüljön hozzá az ember. A bent töltött 10 percből 5-öt elvett az adataim ellenőrzése, iskolai végzettségem felsorolása, az eddigi munkaköreim bejegyzése. Aztán jött a szakértői kérdés, milyen munkát bírnék elvégezni?
Miután közöltem, hogy igazából semmilyet, a szakértői vizsgálat véget is ért.
Pedig a Magyar Közlöny 2012/16. számában a 842.oldaltól megtalálható a Komplex Felülvizsgálatról szóló rendeletben, a fogalalkoztatási szakértői vizsgálati lap szerint voltak még érdekes kérdések, amikről folytattam volna eszmecserét a hölggyel, de nem volt kíváncsi rám.
Például a régió helyzete a munkaerőpiacon, vagy a régió helyzete a támogatott munkahelyek szempontjából érdekelt volna, hány pontot mert erre adni a 3-ból?Aztán, Ő, valószínű nagy tekintélye lehet a szakmájának és ráolvasással is el bírja dönteni mire vagyok alkalmas, mert sehol egy fizikai teszt, hogy na fiam, itt van 2 vödör víz, a 2. emeletig 1 pont, a 4. -ig 2, a 6. emelet pedig maximális 3 pontot ér és alkalmas vagy bármire, de semmi, menjek tovább a szociális szakértőhöz.
Az egész vizsgálat alatt itt éreztem magam először embernek, a szakmájából adódóan legalább ezzel a hölggyel kellemesen elbeszélgettünk, nem nézett úgy rám, mint egy csalóra, érdekelte, amit mondok, feltette a kérdéseit, amik szintén nem szóltak semmiről és ezt tudtuk mind a ketten.
Ezek alapján kaptam meg most a fent leírt határozatomat. A nagy rehabilitációs vizsgálat szerint, egy infarktussal, egy stent beültetéssel, krónikus magas vérnyomással, angina pectorisszal, inzulinos cukorbetegként, neurológiai tünetekkel 11 féle gyógyszer szedése mellett alkalmas vagyok: nehéz fizikai megterhelésre, többműszakos munkarendre, fokozottan balesetveszélyes munkára, tartós álló és azonos kényszertesthelyzetben végzendő munkára, gyakori hajolással, gyaloglással, tárgyak emelésével járó munkára, egyensúlyt igénylő munkavégzésre, vegyi vagy allergizáló anyagokkal történő munkára, hidegben, melegben, zajban, porban, füstben, nyirkos, párás környezetben végzendő munkára.
A jó színlátást igénylő munkán is elcsodálkoztam, mert kölyökkorom óta színtévesztő vagyok, bár erre senki nem kérdezett rá konkrétan.
Ez van, amikor egy rosszul előkészített döntés és a kidolgozatlan szakmai szempontok miatt a megfelelési kényszer, a megadott kvóták betartása dominál az emberek valódi kivizsgálása helyett, és egy kalap alá veszünk csalót, féllábút, beteget és tizedelésszerűen döntünk emberi sorsok felett. És akkor hol van még a szerzett jogok visszamenőleges eltörlése, ami hab a tortán? Nektek. Mert nekünk ez keserű pirula, amit nem érdemeltünk meg. Mi az egészségünket adtuk oda, ami a legdrágább kincse egy embernek.
Most itt ülök, kezemben a papírral, ami meg fogja változtatni az életem.
2012 a nagy változások éve lesz, na ez legalább bejött. Tényleg az. Rokkantnyugdíjas bányászból munkanélküli leszek. Számolgatok, mire lesz elég a 28000.
A gyógyszereim 15000 havonta, rezsi. Kaja? Na arra már nem fog jutni. El kell mennem dolgozni. De hova, amikor az ép, fiatal embereknek sincs munkája? Hiszen ezért tartunk itt, ennek a levét isszuk.
Hagytuk, hogy a privatizáció jegyében és égisze alatt a külföldi befektetők felvásárolják az üzemeinket, gyárainkat, na de nem azért, hogy itt valamiféle termelő tevékenységbe öljék a pénzüket, dehogy, csupán a konkurenciával akartak leszámolni végleg. Be is szántották az összes nagyüzemünket és jó római szokás szerint a helyüket bevetették sóval, hogy a termelés visszaállításának a lehetőségét is lehetetlenné tegyék.
Nekik csak a piac kellett, munkások, ááá… azokkal csak a baj van.
Na, de a vásárló, az bizony csak a hasznot hozza, főleg ha nem a nálam megkeresett pénzt költi. Így lettünk munkaerőből statisztikailag vásárlóerővé lesilányítva. A munkanélküliség meg csak nőtt, nőttön nőtt.
Aztán jött a nagy ötlet megint: itt ez a sok tengődő, lézengő ember, valamit kéne velük csinálni. Csaljuk hát őket mihozzánk, külföldre dolgozni, a mi társadalmunk is öregszik, s a demográfiai tendenciák szerint nálunk sem lesz aki a nyugdíjalapokat és a társadalombiztosítást nekünk fenntartsa.
De ha ezek idejönnek, itt fizetnek adót, nyugdíjjárulékot stb., ezek majd kifizetik a Joe bácsi nyugdíját, kórházi ellátását.
S most itt tartunk. Sírtok, hogy üres a kassza, nincs aki fizessen. Nem lehet tartani a nyugdíjrendszert. Hát így nem is. Ha nem csináltok munkahelyet, ha a fiatalokat, akiknek a befizetéseiből kéne finanszírozni a mostaniak ellátását, azokat elüldöztétek a tehetetlen szolgalelkűségetekkel, idegen országba. Innen már hiányzik egy generáció és annak a hozzájárulásai a közöshöz.
Ez az igazi baj, nem a nyugdíjasok vannak sokan, az aktív dolgozók vannak kevesen, és ehhez nem kell ám egyetem, hogy bárki belássa. Persze könnyebb ráfogni bármire a bajt, mint beismerni a hibákat. Könnyebb a szerzett jogokat eltörölni, a beteg embereket munkára bírni, mint azt mondani, hogy elég és mostantól új alapokra helyezzük a gazdaságot, építünk gyárat, munkát adunk az embereknek. Mert az túl macerás és a gazdáitok sem biztos, hogy ezt akarják.
Hát, most hogy így kidühöngtem magam, lassan nekiülök és megírom a fellebbezésemet.
Talán lesz még egy orvos ebben a rendszerben, akiben megszólal a lelkiismeret és felsejlik benne valami a hippokratészi eskü szövegéből és a meghatározott kvóták közül kitekintve meglátja bennem az embert, a beteg embert, akit neki gyógyítani kellene és nem egy államilag finanszírozott, jól fizető orvosi státuszból, istenként pálcát törni felettem. Mert a gyógyítást bízzuk a doktorokra, a csalók kiszűrését meg a bírókra. Mindenkit a maga megfelelő munkakörébe és ott végezzen felelősségteljes munkát úgy, ahogy mi végeztük a munkánkat a bányában, mindennap életveszélyben.
Csak ennyit kérek.
Tőletek olvasók meg empátiát, mert ma mi, de holnaptól lehet, hogy Ti lesztek megfeszítve a Golgotán és más dobálja rátok a sarat. A szerencse forgandó, egyszer fenn, egyszer lenn.
Egy rokkant bányász”
(Megjelent a Pécsi Újságban)