Az üvöltés, kommunikációjuk legfontosabb eszköze

– Túl sok a puskás ember vidéken. És élvezettel gyilkolnak –

Ismét kiirtják hazánk őshonos Nádifarkasát a vadászok – Csapdákkal végeznek a kölykeikkel is.

Egyszer már megtették, most megteszik újra. – Hihetetlen pusztítást végeznek az ismét megjelent, de eredetileg őshonos aranysakálok között a magyarországi vadászok. Immár véglegesen kiirtják őket.
…”Az Aranysakál hazánk őshonos ragadozója, bár jelentős számban valószínűleg korábban sem élt nálunk. Magyarország a faj elterjedési területének északi határa, ezért jelenléte itt feltételezhetően mindig is változékony volt. A róka és a farkas között mind viselkedésében, mind kinézetben elfoglalt köztes helye miatt nevezték csikasznak, nádi farkasnak, kisfarkasnak, toportyánnak is – emiatt nagyon nehéz eldönteni egy-egy feljegyzésről, hogy ténylegesen rókáról, sakálról, vagy éppen farkasról van-e szó. Minden jel szerint annak idején Nagyfalu – azaz Szalonta – mellett Toldi Miklós is sakállal verekedett meg…
Feljegyzések szerint Magyarországon 1942-ben ejtették el az utolsó példányt. Ezután több mint ötven évnek kellett eltelnie, hogy újra bizonyítani lehessen szaporodó párok jelenlétét. Ez volt az indoka annak, hogy 1990-ben Vörös Könyves fajunk lett…
XX. század utolsó harmadában részben a védelem hatására…, már a nyolcvanas évek elején megfigyeltek kóborló példányokat, de visszatelepedéséről a kilencvenes évek közepétől beszélhetünk…
A sakál erős szociális szervezetben él; a családon belüli és a családok közötti kommunikáció eszköze az üvöltés. A jellegzetes sakál-vokál különösen a tél-végi kora-tavaszi időszakban hangzik fel, a napnyugta után általában egy órával. Ez a hang semmivel össze nem téveszthető, az éjszaka sötétjében gyakran ijesztő lehet, annak ellenére, hogy a sakál semmilyen veszélyt nem jelent az emberre.” (Szent István Egyetem)
***
Mindennek ellenére az urizáló vadászok gyilkolási vágya ismét lángra kapott: “A dél-dunántúli régióban ejtik el a legtöbb Aranysakált a vadászok” írta a Pécsi Stop
A továbbiakban az 50-es évek örömködő termelési jelentéseinek hangulatát idéző cikkben a következőket írják:
“A 2017/2018-as vadászati idényben összesen 5831 egyedet lőttek ki a vadászok. A lelőtt állatok több mint felét a dél-dunántúli régióban ejtették el…
Az Aranysakálokból a 2017/2018-as vadászati idényben az Országos Vadászati Adattár (OVA) információi szerint 5831 egyedet lőttek ki. A legtöbb egyedet Somogyban (1668 egyed), Baranyában (1043 egyed), Bács-Kiskunban (773 egyed) és Tolnában (563 egyed) lőtték ki a vadászatra jogosultak, az összes elejtett állatnak több mint a fele, 3274 egyed a dél-dunántúli régióban élt.
A 2016/17-es vadászati idényben az OVA adatai szerint Somogyban ejtették el a legtöbb aranysakált (1441 egyed), utána jött Baranya (785 egyed), Bács-Kiskun (577 egyed), majd Tolna (299 egyed). Ekkor az összes elejtett egyed száma 4225 volt.
A két vadászati idény összehasonlításából is látszik, hogy míg Somogyban, Baranyában és Bács-Kiskunban viszonylag egyenletes tempóban nőtt az elejtett aranysakálok száma egyik idényről a másikra, addig Tolnában majdnem megduplázódott az elejtett toportyánok száma.
A 2015/16-os vadászati idényben a legtöbb elejtett aranysakál a következő megyékből került ki az OVA adatai szerint: Somogy (999 egyed); Baranya (707 egyed); Bács-Kiskun (461 egyed); Tolna (303 egyed). Az összes elejtett aranysakál száma 3267 darab volt.
A 2014/15-ös idényben az OVA adatai szerint így alakult az elejtett aranysakálok száma területileg: Somogy (946 egyed); Baranya (511 egyed); Bács-Kiskun (406 egyed); Tolna (186 egyed). Az ebben az idényben elejtett összes aranysakál száma 2535 volt.
Jól látható, hogy az utóbbi négy vadászati idényben (ha a 2014/15-ös idényt vesszük alapnak) az elejtett aranysakálok száma több mint a duplájára nőtt…
Először az 1997/98-as vadászati idényben jelezték az aranysakálok lelövését, akkor 5 egyedet Somogyban, 4 egyedet Baranyában, kettőt pedig Bács-Kiskunban ejtettek el a vadászok.

20 év alatt a 11 elejtett egyed aranysakál száma 5831 egyedre nőtt…

Az Aranysakál óvatos állat, az embereket messzire elkerüli, elejtése ezért is nehézkesebb – bár, ahogy a számok is mutatják, egyre többet tudnak a vadászok kilőni közülük…”
Ugyanakkor már 2014-ben nem mindennapi vadászzsákmányról számolt be a sonline.hu: a cikk szerint egy vadász a Drávánál egy albínó Aranysakált kapott puskavégre.
A sakál erős szociális szervezetben él, a család tagjai szorosan együttműködnek, s kitartanak egymás mellett…
Ez hát a jelenlegi szomorú helyzet, a Vadgazdálkodásnak nevezett, de valójában örömvadászatok terén Magyarországon. A fent leírt adatok tükrében, mely a vadászok saját információira épül, – úgy tűnik, lőnek ezek mindenre, ami mozog.

A jelek szerint, bármennyire is titkolják; élvezik a gyilkolást.

Ennek fényében nem lehet csodálkozni az egyre szaporodó u.n. vadászbaleseteken sem, amikor már nemcsak egymást, de a hajtókat is kilövik a vadászok. Legutóbb első kézből hallottunk egy esetről, amikor egymás után két hajtót is eltalált egy vadász Közép-Magyarországon.

“A vadászat sport és szórakozás.” Ezt maguk a vadászok mondják.

Sokan nem tudják, de a pszichológiai vizsgálatok szerint a valós helyzet az, hogy az ölés, mint tevékenység hihetetlen módon rombolja az elkövető személyiségét, s kiöl belőle minden szánalmat, empátiát, együttérzést. Nota bene, kiöli belőle az emberséget. Még akkor is, ha “csak” egy állat megöléséről van szó. És, ha már az ölés örömérzéssel is okoz neki, akkor valódi személyiség torzulásról beszélhetünk.

Ezek után aztán könnyebben jöhet akár egy valódi királyi vad; az ember legyilkolása is.

Arról is tudunk, hogy egyes vadászok u.n. kumulatív lőszert használnak, mely nem más, mint egy továbbfejlesztett “Dum-dum” lőszer, ami a testbe csapódáskor szinte szétrobban, hatalmas kárt okozva az állat testében, iszonyú fájdalommal. Ezt a fajta lőszert már a XIX. században betiltották, a nemzetközi konfliktusokban.

A régi mondás: “Aki állatkínzással kezdi, az emberkínzással végzi.”

Számtalan bizonyíték van rá, hogy sok sorozat és tömeggyilkos, állatkínzással kezdte a pályafutását.
“Teljesen kikészítettek idegileg, aztán agyonlőttek két aranysakált Székkutason” írta a HVG tavaly novemberben. “Kétnapos fácánvadászatot tartottak a hétvégén Székkutason. A résztvevő vadászok közben arról értesültek, a falu szélén, az úgynevezett hármas erdősávban a lakóházaktól sem messze aranysakálok vették be magukat a sűrűbe. Az első hajtásra a ragadozók meglapultak az erdőben, itt rájuk sem lehetett lőni, de

a második riasztásra az idegeik felmondták a szolgálatot, kirontottak az erdőből a vadászok elé…”

” A vadászat sport és szórakozás.” Vagyis, örömforrás. Véleményem szint az ölés erkölcsileg csak akkor elfogadható, ha arra feltétlenül szükség van. Például, ha enni akar az ember, s nem vegetáriánus.
Az embernek kötelessége a un. ‘húsforrásként’ tartott, tenyésztett állatokkal tisztességesen bánni, míg azt le nem vágja, vagy akár le nem lövi, mert ez a vadgazdálkodásra is érvényes. És, ha végez vele, azt is kíméletesen kell tennie, a fölösleges szenvedést elkerülve.
Erre csakis azok a emberek képesek, akik erre ki vannak képezve. Szakavatott böllér, mészáros, vagy hivatásos vadász. Akiknek tisztelniük kell az állatot.
Ha az ember nem szükségletből, vagyis nem táplálékszerzés miatt öl, – akkor az már gyilkosságnak mondható. (Az önvédelemből történt ölés más lapra tartozik.)
És ha az ölés egyben szórakozást is jelent, s örömet okozzon valakinek, azon túl, hogy erkölcsileg nem elfogadható, de véleményünk szerint ez a komoly személyiség torzulásának a bizonyítéka.
Lehangoló látvány fogadja az embert, amikor az ‘aranysakál’ címszóra a Google-on rákeres. A sakál képein túl, sok többnyire fiatal puskás ember fotóját is látni, akik, büszkén feszítenek egy-egy agyonlőtt aranysakál eltorzult teteme fölött, s szemmel láthatóan meg vannak győződve arról, hogy ők milyen ügyes és kemény fickók. “Hisz’ milyen szép trófeát szereztek”. (Viszont a puskán legtöbbször távcső van. Az úgynevezett: ‘hosszú lövéshez’ melyet nagy távolságból adnak le. Igazán bátor dolog. A sakál persze nem lő vissza, esélye sem volt velük szemben.)
A vérző tetemeken felül a sok puska látványa is aggasztó, melyek a jelek szerint olyan emberek kezében vannak, akiknek az ölés örömet okoz.
Ez hát a szomorú helyzet jelenleg, s ezek az adatok nemcsak a hazai állatvédelem siralmas helyzetéről tesznek tanúbizonyságot, hanem hazánk mentális állapotáról is.

Ahol sok ezer puska használata okoz örömet tulajdonosaiknak, ott valami nagyon nem stimmel.

A vadászpuska is fegyver, nem is akármilyen, s ennyi fegyver magán kézben, véleményünk szerint nem helyes, sőt veszélyes.

Társadalmunk biztonsága és tovább fejlődése érdekében ezen sürgősen változtatni kellene, hiszen Magyarország nem felfegyverzett ország, mint pl. Amerika, itt nem létezik a szabad fegyverviselés törvénye.

A magyar vidéki élet, ahol egyes helyeken szinte nyüzsögnek a felfegyverzett magán személyek, nem az erőszakról kellene, hogy szóljon. Ezen sürgősen változtatni kéne, míg véglegesen és végzetesen el nem torzítja a társadalmunkat a sok fegyver birtoklása. (És azoknak a gyengébbek ellen történő használata).
Ám a fegyvertartás szigorítása, az örömvadászatok és az állatok brutális legyilkolászásának megtiltása terén hazánkban addig nem is várható változás, míg például olyan percemberek, mint Kapiller Zoltán, a hangzatos nevű Magyar Kullancsszövetség elnöke, azt nyilatkozhatja a Kossuth Rádióban (május 16-án), hogy az Aranysakál újbóli megtelepedése hazánk déli megyéiben, – a kullancs fertőzöttsége és a húsevő életmódja miatt – ‘kész ökológiai katasztrófa’. (Hát persze Kapiller az, aki rendkívül ért ahhoz, hogy mit jelent az “Ökológiai katasztrófa), – s állatorvos létére, lényegében egy hazánkban őshonos állatfaj ismételt kiirtására szólít fel. Hiszen nyilvánvalóan, a sakálok miatt van annyi kullancs az országban. Legalábbis szerinte.
De nem is kell értenie a számára bonyolultnak tűnő ökológiához, hogy az örömvadászoknak imígyen további indokokat szolgáltasson a fajta újbóli és immáron teljes kiirtásához. Mert azok kapva kapnak az alkalmon, ezt az irtást szívesen, s teljes erejükből véghez is viszik.
Az ország fővadásza pedig, a miniszterelnök helyettese is egyben. Aki amúgy szívfájdalom nélkül lelövetné az összes kóbor kutyát és boldog lenne, ha egy (amúgy fokozottan védett) Jegesmedve trófeája is gazdagítaná gyűjteményét.
(A kóbor kutyák kiirtása nagyjából össze is jön, az Info rádió értesülései szerint, évente legalább 5 ezer kóbor ebet lőnek ki a vadászok.)
Aranysakál anya, kölykével …
Nem tudható azonban, hogy a Semjén Zsoltról eddig kialakult anti-állatvédelmi képbe hogyan illeszthető be, a miniszterelnök helyettes által a minap Csopakon felavatott Szent Ferenc szobor. Csak remélni tudjuk, hogy kormányzati szinten valami mégis csak változik, hiszen a kormány által hirdetett európai keresztény világképbe nagyon is beleillik az állatokkal való humánus bánásmód. Szent Ferenc nyomdokain, s az ő tetteinek szellemében. (Lásd. pl. Szent Ferenc és a gubbiói farkas története).

Ám egyelőre a magyar vidéken többségben van a barbár, sőt az állatkínzásokat alkalmazó bánásmód; mert pl. nemcsak puskával, csapdával is irtják az aranysakálokat, szemérmesen gyérítésnek nevezvén az állatkínzást.

Vadászati források szerint; “a gyorsan növekvő szaporulat visszafogására csapdákat is állítanak. A sakál az emberre szinte teljesen veszélytelen, de biztonsági okokból az erdő azon részein, ahol a csapdák fel lesznek állítva, figyelmeztető táblákat helyeznek majd ki.” Amit, ha egy kiránduló nem vesz észre észre, akár ő maga is beleléphet a csapdába. Vagy a kutyája.

Csapda pedig nem egy kíméletes szerkezet. Csontot tör, csúnya, véres sebet okoz. Hosszú, gyötrelmes kínhalálra kárhoztatván a csapdába esett állatot.

De akár vallásos valaki, akár nem, akár keresztény valaki, akár nem, – legyen bármilyen vallású,-  ha civilizált kultúrember, s tisztában van a humánus viselkedés alapjaival, nem tűrheti meg a környezetében az állatkínzást.
Nem is lehet erre mást mondani, csak a világtörténelem egyik legjelentősebb erőszakmentes államférfiját idézni:

“Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” (Gandhi)

Fort András / Szabad Riport