A modern terrorizmus kis csoportok által, állami támogatás nélkül folytatott megfélemlítő tevékenység, mely ezáltal lehetővé teszi, hogy a szervezet befolyást szerezzen nagy tömegek felett. Norvég pszichológusok szerint azonban ez a jelenség nem létezett a tömegmédia megjelenése előtt; a média a terrorizmus terjedésének katalizátorává vált.
Két norvég pszichológus, Bard Lyster és Marie Midtsund az Aftenposten újság számára írt vélemény-publicisztikában új megvilágításba helyezte a média szerepét a látszólag Európa mindennapjaiba is beszivárgó terrorizmus vonatkozásában. Azt írták; bár szinte minimális a valószínűsége annak, hogy valaki terrortámadásban haljon meg, a média élő közvetítéssel és kimerítő elemzésekkel olyannyira felnagyítja ezt a jelenséget, hogy valójában nem maga a terrortámadás, hanem a médialefedettség az, ami globális szinten félelemérzetet kelt az emberekben. A szakértők azt követően kezdték vizsgálni ezt a jelenséget, hogy az Európában történt terrortámadások után egy közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a norvég lakosság közel fele tart egy esetleges terrortámadástól.
“A halálozási statisztikák nem okoznak ehhez kellő pszichológiai nyomást. A média azonban hűséges partnerként együttműködik a terroristákkal a félelem terjesztésében.”
A pszichológusok szerint nem maga a terrortámadás az, ami félelemérzetet vált ki – a terrortámadások hatékonyságát éppen az adja, hogy a média biztosítja a terrortámadás hírének globális terjesztését. A média a garanciája annak, hogy ha egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát, arról mindenki tudni fog. Ezáltal a terrorszervezet eléri célját; a társadalmi feszültségek tovább nőnek, a világvallások követői közt is újra ellenségessé válhat a viszony. Akár Európa politikai térképének egésze is újrarendeződhet a terrortámadásoknak adott globális nyilvánosság miatt.
Általánosságban, a drámai események könnyebben megragadják az emberek figyelmét, mint a pozitív hírek, vagy a semleges tónusú beszámolók. A kiterjedt médiafigyelem pedig felnagyítja ezt a hatást: az emberek minél rendszeresebben látnak valamit, annál többet foglalkoznak vele – és annak ellenére, hogy ez a hatás önmagát gerjeszti, az embereknek ugyanazon képeket közvetítik ismétlődő jelleggel. “Ma az emberek elméjének része egy kreatív belső színház, ami folytonosan képeket, forgatókönyveket gyárt arról, hogyan válhat pokollá minden körülöttünk.” – írták. A szeptember 11-i terrortámadást követően sokan nem mertek többé repülőgépre ülni. 2015-ben egy francia TV-csatorna ráadásul interjút készített két terroristával, akik túszokat ejtettek – szerencsére ez nem vált trenddé, mert a tragédiát követően a nagyobb francia sajtóorgánumok megállapodtak abban, hogy többé nem hozzák nyilvánosságra az elkövető fotóját, illetve nem adják ki neveiket, nehogy ezáltal a rendszerrel szembeni ellenállás szimbólumává váljanak.
A terrortámadásoknak adott médiafigyelem azonban egyrészt piaci akadályokba ütközik: a sajtó azzal foglalkozik, ami kiváltja az emberek érdeklődését. A terrortámadásokkal kapcsolatos híreket nagyságrendekkel többen nézik/olvassák, mint a semleges, vagy pozitív híreket. A sajtó pedig nem fog önként dönteni arról, hogy eltaszítja magától a nézőközönség és a profit egy részét. Emellett, a terrortámadások elhallgatása az információs társadalomban cenzúrának is minősülhet, hiszen az emberek tömegei hozzá akarnak jutni ilyen információkhoz, aminek le nem közlése emiatt elhallgatássá minősül át.
Lyster és Midtsund szerint a terroristák az információhoz való hozzáférés jogát használják ki; ezáltal tudják garantálni, hogy ha lecsapnak valahol, az garantáltan a média figyelmének középpontjába kerül. Ez a média-lefedettség az öngyilkos merényletek katalizátorává is vált, hiszen egy ilyen fanatikus személy annak tudatában robbanthatja fel magát, hogy arra mindenki emlékezni fog – nem csak társai közt, de az “ellenség” soraiban is.


http://www.hidfo.ru/2016/08/a-media-ol-butit-es-nyomorba-dont/